Végül eljött a nap, amikor Szaladin bevonult Jeruzsálembe. Mély csend övezte az útját, mely fájdalmas kiáltásokkal és a muzulmánok örömteli éljenzésével telt meg, amikor ledöntette a nagy aranykeresztet a Templom csúcsáról, majd rózsavízzel lemosatta a sziklatemplomot, mely újra Hiram esz-Serif lett. Beköltözött a citadellába, és akik el akartak menni, engedélyt kaptak a távozásra.

Jeruzsálem összes kapuját bezárták. Csak a Dávid-kapu maradt nyitva…


Heraclius haladt a menet élén, ahogyan az a pátriárkához illik. A papság követte…

és a csomagjaik, melyek annál is tömöttebbek voltak, mert vitték magukkal a szent edényeket, az ékszereket, a szőnyegeket és a Szent Sír minden kincsét. Szaladin, aki a falak magasáról nézte a jelenetet, közbeléphetett volna. Nem tette.

Azután jött Balian d'Ibelin a frank nemesség és az előkelőségek élén.

Megmerevedett az akarattól, hogy büszke és határozott maradjon, egy kézzel vezette lovát, a másikban pedig a jeruzsálemi királyok zászlaját vitte, mely nem lobog többé a Dávid-tornyon. Thibaut de Courtenay és Ernoul de Gibelet léptettek a nyomában, majd a többiek követték őket. Mindenki igyekezett tartani magát, de túlságosan nagy volt a fájdalom, és nem egy asszony siratta mindazt, amit hátrahagyott, és mindazokat, akik itt maradtak, és akikre bizonyára a rabszolgaság várt, hisz nem vásárolták ki őket.

Leginkább rájuk gondolt Thibaut, miközben megindult a már sokszor megtett úton.

Rájuk és Ariane-ra, akit kénytelenek voltak az ispotályos apácákhoz vinni, akik közé továbbra is vágyott. Semmi mást nem akart, csak Balduin sírjának közelében maradni.

Thibaut nem tudta, vajon viszontlátja-e még, de tudta, hogy csodával övezett személyének jelenléte vigaszt jelent mind a közösségének, mind a gondjaira bízott betegeknek… Hiába tudta, hogy Szaladin védelmének hála Isabelle sincs veszélyben, és Marietta sem, akit a gondjaira bízott, mégis nehéz és haraggal telt volt a szíve, és elszorult a torka. Szaladin ott volt fenn, Balduin palotájában, talán éppen Balduin lakosztályában vagy a teraszon, és nézte a hatalmas és szánalmas menetet, azokat, akiket elűzött, bár engedte, hogy néhány morzsájukat magukkal vigyék! Néhányan Jeruzsálemben maradtak, például a zsidó kerületbéliek, köztük Joad ben Ezra, aki beleőszült a bánatba, és sírva ölelte meg búcsúzóul. És ott maradtak a halottak, akiket szeretett, és akiknek holtteste a kereszttől megfosztva a muzulmánok kezében marad: a királyok, a királynék, a rokonok – Elisabeth nagynénje, aki Bethániában nem sokkal azelőtt halt meg, hogy ő visszatért Hattinból, és a többi apátnő mellett nyugodott az üres kápolnában, melyet holnap talán megszentségtelenítenek. A városba menekült néhány apáca bizonyára beleveszett a hatalmas tömegbe… Thibaut könnyek felhőzte tekintete még egyszer végigsimogatta a zuhatagokat, a hegygerinceket, a dombokat, ahol oly sokszor vadászott, futkározott, vágtatott Szultán fekete, lobogó farka nyomában… a rendkívüli csődör életének a lovász saját kezűleg vetett véget, hogy ne kerüljön az udvarnagy karmai közé, majd maga is öngyilkos lett.

Mégis ragyogott a nap a Szent Városra, mely talán örökre elveszett, ugyanúgy ragyogott ezen a gyötrelmes órán, mint a boldogság pillanataiban, nem törődve az emlékekkel, melyeket felébresztett, a sebekkel, melyeket felszakított.

1187. október 2. volt, az Angyalok ünnepének napja, a hedzsra 583. éve, és Jeruzsálemnek nem volt többé királya! Akik most útnak indultak, nem hitték már, hogy létezik még király valahol a világban, hisz senki nem sietett a segítségükre.

Pedig ekkor uralkodott Isaac l'Ange, a bizánci császár, Rőtszakállú Frigyes, a nyugati császár, Fülöp Ágost, a francia király és II. Henrik, az angol király…

Negyedik rész

EGY KIRÁLYNŐ, HÁROM KIRÁLY

XII. fejezet

Tyr ura

Szaladin talán csak azért engedte Jeruzsálem kevéske megmaradt védőjének, hogy a frank királyság maradványaihoz csatlakozzon a mediterrán vidéken – a Jordánon túli terület még sokáig ellenáll neki, és csak az éhség kényszeríti térdre –, hogy hátrébb húzódjon, és még nagyobb ugrással vethesse rájuk magát. Hiszen az volt a célja, hogy örökre megtisztítja tőlük Palesztinát: eltökélt szándéka volt, hogy egy napon megszerzi az utolsó bástyákat is, Tyrt, Tortosát, Margatot, nem számítva a Tripoliszi grófságot és az Antiochiai hercegséget, melyeket már így is jelentősen megnyirbált. Tortosa, a templomosok városa – ahol összegyűltek, ahogyan az ispotályosok Margatban –, és különösen Qalat el-Hoszn, a templomosok híres erődítménye hosszas erőfeszítéseket igényel majd, komolyabb eredmények nélkül. Tyr pedig szinte bevehetetlen.

Először is földrajzi fekvése miatt: erős város, melyet a Földközi-tenger kék hullámai vesznek körül, s mely csak egy keskeny földsávval kapcsolódik a szárazföldhöz, amit egykor Nagy Sándor hozott létre mesterségesen, s ami körül a vastag falak értékes kikötőt óvtak. Végül a hattini katasztrófa másnapján szinte égből pottyant védelmezőre talált a város, aki ugyanolyan szívós volt, mint váratlan: Conrad, Montferrat márkija, Hosszúkardú Guillaume-nak, a szép Sybilla rövid életű férjének öccse. Az ő széles vállán nyugodott az egész kivéreztetett királyság életben maradásának reménye.

Nem volt akárki. A francia király és a német császár rokona volt, s joggal tartották kora egyik legjobb kapitányának. Kemény volt, határozott és nagyra törő, s eszébe jutott, hogy a kis Balduin az unokaöccse volt, és bár a gyermek már nincs az élők sorában, őt is érinti az öröksége helyzete. Ezt mérlegelve Konstantinápolyban hajóra szállt egy jelentős lovagcsapattal, és nem tudva, mi történt Tibériásnál, egyenesen Akrába sietett. Ott az a kellemetlen meglepetés érte, hogy a müezzinek szólítanak imára, és Szaladin zászlaja leng a város tornyain. Ekkor úgy döntött, továbbmegy, és Tyr felé vette az irányt, ahol a harangok zúgása és az elvárásainak jobban megfelelő

zászlók fogadták. Partra szállt csapatával a lakosok és a helyi garnizon ujjongása közepette. Azonnal megválasztották parancsnoknak. Berendezkedett, és megkezdte a város védelmének megszervezését. Azután várta az eseményeket, melyek közül az első

a jeruzsálemi menekültek érkezése volt…

Thibaut régóta ismerte Tyrt. Gyakran járt ott Balduinnal a szeretett Guillaume püspök idejében.

Annyi emléke kötődött a városhoz! Nem mind volt szép: például az a nap, amikor a szerencsétlen Guillaume-ot, akit Heraclius kiközösített, a kápolna kövezetén fekve találták. A legtöbb emlék mégis inkább kellemes volt, és megérkezve Thibaut úgy érezte, kiváltságos helyre tér vissza, ahol szeretett fantomok várják, s ez a gondolat elcsitította a fájdalmat, hogy talán örökre elveszett Krisztus és Balduin sírja…

A Ras el-Ain forrásai előtt, melyek hatalmas tartályait Salamon király építtette, köszönetképpen Hiramnak, az építész királynak, amiért felépítette neki a jeruzsálemi templomot, a muzulmán kíséret magára hagyta a Tyrbe tartókat, hogy azokat kísérje tovább, akik Tripoliszban vagy Antiochiában akartak menedéket keresni. Ezektől a forrásoktól függött a környék rendkívüli termékenysége és a város ellátása. Szaladin azonban volt annyira bölcs, hogy nem akarta sivataggá tenni a szép tájat pusztán azért, hogy a szomjúsággal kényszerítse térdre a várost. Ahhoz pedig, hogy elérje a tápláló forrást, mindent le kellett volna rombolnia.

A menekültek fejében különféle gondolatok kavarogtak, de sokan úgy érezték magukat, mint az ígéret földje felé igyekvő zsidók, s hosszú sorokban vonultak az árnyas, régi római úton, melyet ókori sírok szegélyeztek. Nehézkes volt a menetelés a hevenyészett éjszakai táborozásokkal. Mindannyian pihenésre vágytak a városban, mely az üdvösség utolsó kapujaként tűnt fel a szemükben. Bár néhányan úgy gondolták, ez talán csak az utolsó állomás az apokalipszis előtt, a legtöbben reménykedtek, hogy Isten megkönyörül rajtuk, és csodát tesz, hogy bekötözze a sebeket. Egy csoda valóban történt, de abban, aki megtestesítette, nem volt semmi angyali.

Amikor a tengeri földsáv végén a vándorlók elérték a Nagykaput, Tyr egyetlen bejáratát, amit most sós vízzel teli árok vágott el a földsávtól, mellyel egy vadonatúj felvonóhíd kötötte össze, rendkívüli jelenség bukkant fel a falon: csillogó fegyveres nagyúr, arannyal szőtt rókaköpenyben, mely aligha illett a kora őszi időjáráshoz.

Bizonyára fázós volt az úr!

A köpeny felett arrogáns, fekete, egyenes hajú, kemény szájú, sastekintetű fej ült.

– Conrad vagyok – zengte erőteljes hangon –, Montferrat márkija, ennek a városnak az ura. Kik vagytok?

– Olyan messziről jön, hogy nem ismeri fel ezt a keresztet és a szent jelvényeket, melyeket viselek? – vetette oda Heraclius, akinek a türelem nem tartozott legfőbb erényei közé – pontosabban végtelenül türelmetlen volt! – Heraclius a nevem, a Szent Sír és a Szent Jeruzsálemi Templom pátriárkája vagyok. Ha istenfélő keresztény, megnyitja előttünk ezt a várost, mely nem lehet az öné, hiszen még mindig Guy királyunk tulajdona!

– A királyuk? Hol az a király? Ha Tyr még keresztény, csak annak köszönheti, hogy ide jöttem, és átvettem a parancsnokságot az előkelőségek és az egész lakosság felkérésére. Kik ezek az emberek?

Balian Heraclius mellé léptetett a lovával.

– Jeruzsálem nemessége, akiknek én, II. Balian d'Ibelin vagyok az elöljárója, és azt reméltem, átvehetem itt a parancsnokságot. Ha azonban az ön kezében van a lakosok akaratából, nem vitatom el öntől. Hacsak nem tagadja meg a kapu megnyitását azok előtt, akiket Isten önre bíz?

A várfalon Montferrat nemtörődöm köszöntést intett, de nem maradt ideje, hogy kinyissa a száját. Felbukkant mellette egy fiatal hölgy olyan lágy azúrkékbe öltözve, hogy úgy tűnt, mintha hasadékot vágott volna az ég felé az este szürke felhői között: Isabelle! Dühös volt, és haragjában majdnem nekiugrott a márkinak: