Heraclius ellenszegült. A sokk ellenére, melyet Agnès halála és a csoda gyakorolt a szinte teljesen hitetlen papra, annyira azért nem változott meg, hogy a mártírhalál glóriájára vágyakozzon. Mint minden gyáva, ő is remek érveket talált: a kirohanás védelem nélkül hagyná a nem harcolókat, különösen a gyerekeket, akiket Szaladin bizonyára áttérítene az iszlámra, és ezzel elveszejtené a lelküket.

Balian beletörődött, hogy tárgyalást kérjen a szultántól, és a táborába ment, egyedül Thibaut és a krónikása, Ernoul kíséretében. A megadást jött felajánlani.

A követeket meglepetés várta, ahogy bevezették őket a nagy sárga sátorba: a szultán tolmácsot alkalmazott, és ez a tolmács nem volt más, mint Onfroi de Toron, Isabelle nem különösebben vitéz, de nagyon művelt férje. Lágy hangján továbbítva Szaladin válasza olyan különös csengést nyert, hogy a szultán nyugtalanul maga fejezte be válaszát, mely visszautasítás volt: feltétel nélküli megadást akart, és hozzátette:

– Nem fogok másként viselkedni önökkel, mint ahogyan az önök apái viselkedtek az enyéimmel, akiket mind lemészároltak vagy rabszolgaságba taszítottak.

Balian d’Ibelin dühét elfojtva válaszolt:

– Ebben az esetben magunk fojtjuk meg a fiainkat és az asszonyainkat, és felgyújtjuk a várost. Leromboljuk a Templomot és minden szentélyt, mely egykor az önök szentélye is volt. Lemészároljuk az ötezer muzulmán foglyunkat és a haszonállatokat, azután mind kitörünk, és higgye el, egyikünk sem hal meg anélkül, hogy ne ölt volna meg legalább egyet az ön emberei közül. Akkor bevonulhat Jeruzsálembe, szultán, de a városból csak egy vérben fürdő romhalmaz marad.

A beállt csendben több ezer ember élete került mérlegre. Mindkét oldalon visszafojtották lélegzetüket. Végül Szaladin bársonyosságát visszanyert hangon felsóhajtott:

– Talán módomban áll, hogy meggondolásra bírjalak, ha úgy szereted istenedet, ahogy mondod…

Tapsolt egyet, és azonnal felemelkedett a függöny, utat engedve egy nagydarab mameluknak, aki két kezével a cizellált arany mesterművet tartotta előre, melyben Krisztus kínhalálának fáját őrizték: az Igazi Kereszt állt a frank vezérek előtt.

Thibaut elfojtotta döbbent kiáltását, miközben ő és két társa egyazon mozdulattal, szinte gépiesen, hisz annyira megszokott és természetes volt, térdre ereszkedtek.

Fájdalmas könnyek tolultak a szemükbe, melyeket minden erejükből igyekeztek visszafojtani', hisz rettenetes csapás volt ez számukra: biztosra vették, hogy isteni jelképüket biztonságosan elrejtették. Thibaut szíve őrülten dobogott, miközben napbarnított arca hamuszínre váltott.

– Visszaadom a városért cserébe! – jelentette ki Szaladin halálos nyugalommal. –

Elveheted és elmehetsz, ahová csak akarsz, azokkal, akik elkísérnek. Ne félj, gondoskodom a feleségedről és a gyermekeidről, akiket biztonságban az övéikhez kísérünk.

Balian azonban máris felemelkedett, és a kegyetlen helyzetben minden ízében remegett. Sötét, könnytől csillogó tekintete azonban határozott volt és elszánt, ahogyan a hangja is:

– Hívő embernek mondanak, szultán, aki féled istened és őt követed minden lépésedben, minden gondolatodban. Az alkud elfogadhatatlan számomra. Nagy fájdalom, hogy a kezedben látom a szent keresztet. Ha valóban olyan nemes a lelked, mint néhányan állítják, nem teszed olyan alku tárgyává, melyben megszakad a szívem…

Szaladin válaszolni készült, amikor Thibaut közbeszólt:

– Egy percet, kérem, Balian nagyúr!

Közelebb lépett a drágakövekkel díszített nagy aranykereszthez. Először térdet hajtott, majd egy pillanatig elnézte, és felemelkedett:

– Nyugodjon meg, Balian d'Ibelin. Nem kell a mérleg serpenyőjébe tennie a hitét és a becsületét. Ez nem az Igazi Kereszt!

Szaladin azonnal felcsattant:

– Szemtelen hitetlen kutya! Hazugsággal mersz vádolni?

– Nem. Lehetséges, hogy téged is becsaptak… valamelyik emíred, aki tetszeni kívánt neked.

– Egyik sem merészelne… De honnan veszed a bátorságot ekkora ostobasághoz?

– Abból az egyszerű tényből, hogy jól ismerem az Igazi Keresztet. Éveken át, mióta csak fegyverforgató korba léptem, alatta harcoltam Balduin király mellett: ha veszély fenyegette a királyságot, a magasba emeltük, és a királyt csak azon a napon tudták legyőzni, amikor a kereszt nem volt velünk! A halála után még közelebbről láthattam, mert a sors úgy hozta, hogy a közvetlen védelmére rendeltek ki…

– És akkor?

– A damaszkuszi ékszerészek messze földön híresek, uram, és csodálatos munkát végeztek itt is. A legtisztább aranyat használták fel. Minőségiek az igazgyöngyök és a drágakövek is. Csakhogy túlságosan új, túlságosan tiszta ez az arany: az Igazi Kereszt aranyán horpadások és apró karcolások vannak. Ráadásul a kidudorodó oszloptörzset, melynél fogva vinni lehet, három rubin és három topáz díszíti: itt csak rubinokat látok.


Mi következik ebből, uram?

– Hogy ügyes vagy, lovag. Nem most tapasztalom először, de becsületesnek tartalak: kész vagy megesküdni a becsületedre, a lelki üdvödre, hogy az igazat mondtad?

Thibaut mélyen a szultán szemébe nézett, vaskesztyűs kezét a szívére szorította, és megesküdött:

– A lelkem üdvére, a becsületemre és a hitemre esküszöm, hogy ez a kereszt nem az, mely alatt oly sokáig harcoltam!

Balian elszorult mellkasa hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal szabadult fel, miközben Szaladin egy intéssel kivitette a keresztet. Az imént hallottak, valamint Balian vad elszántsága mély hallgatásra indították, melyet senki nem mert megtörni.

Végül meghozta a döntést: a jeruzsálemi keresztények megvásárolhatják az életüket: tíz arany egy férfi, öt egy nő, egy egy gyerek.

– Igaz, sokan meg tudják fizetni – vetette ellen Balian –, de nem mind. Sok szegény ember van, aki képtelen ennyi pénzt előteremteni. Vannak nők és gyerekek, akiknek már semmijük sincs, mert megöltétek vagy elhurcoltátok a védelmezőiket.

– Legyen. A városnak kell megfizetnie százezer aranyat húszezer ilyen szerencsétlenért… ez alá nem megyek.

Kénytelenek voltak beérni ennyivel. Balian összességében elégedett volt mindazzal, amit meg tudott menteni, és távozni készült, amikor a szultán türelemre kérte: szeretne néhány percet beszélgetni a kísérőjével. A lovag vállát rándítva beleegyezett, de visszautasította a felkínált frissítőt, és kijelentette, hogy inkább odakint várakozik.

– Állítod, hogy még mindig át tudod adni nekem a Pecsétet? – kérdezte Szaladin. –

Nem mentél el érte, amikor elhagytad Tibériást.

– Honnan tudod, uram?

– Követtek téged és a barátodat. Parancsot adtam, hogy hagyjanak nektek annyi szabadságot, hogy megkísértsen a szökés gondolata.

– Miért tettem volna? Számomra az a tárgy nem jelent semmit attól a perctől kezdve, hogy nem tudom megszerezni vele Jeruzsálem szabadságát.

– Honnan tudod?

– Ne próbálj félrevezetni, felséges szultán! Túlságosan régóta akarod már a Szent Várost, hogy most elengedd. Igazam van?

– Igazad van. Mégis fájdalmas a tudat, hogy pusztán a te makacsságod miatt nem húzhatom az ujjamra a Próféta – az idők végezetéig áldott legyen a neve! – gyűrűjét.

– Számomra pedig még fájdalmasabb, hogy látnom kell, amint a csapásaid alatt összeomlik a világ legszebb királysága, melynek az életemet szenteltem, és mely a hazám. Amit te nem mondhatsz el magadról, hiszen kurd vagy. Gondolj erre, uram, és ez vigasztaljon meg a hatalomnak azért az elenyésző szeletéért, melyről még álmodtál.

Uralkodó vagy: nem kell pápának is lenned!

Ezzel anélkül, hogy Szaladin akár tiltakozni próbált volna, csatlakozott Balianhoz.


A falak közé visszatérve a parancsnok összehívta a kerületek vezetőit, a templomosokat és az ispotályosokat, a két rend vagyonára számítva a szegény emberek százezer aranyának kifizetésében, de be kellett látnia, hogy nem lesz könnyű dolga: biztos gazdagságuk ellenére azt állították, képtelenek ekkora összeget kifizetni.

Mindössze annyit adtak össze, amennyivel hétezer ember szabadságát vásárolhatták meg. Nem használt sem a parancs, sem a kérlelés. Amikor Balianból, aki mindenét odaadta, kitört a harag, Thibaut megjegyezte, hogy a templomosok vagyonának nagy része valószínűleg már elhagyta Jeruzsálemet.

– Ki lehet jutni a Templomból a kapuk használata nélkül is, úgy, hogy senki sem vesz észre… A kincs már messze jár, le merném fogadni!

Meggyőződése szilárd alapra épült: az ostrom alatt egyetlenegyszer sem látta Adamot a falon harcoló testvérek között. Amikor pedig Szaladin feltételeinek megismerése után elment a rendházba, és kereste, a kapus őrmesterek azt mondták, hogy Adam és két további testvér a törökök érkezése. előtt elhagyta a Templomot: elkísértek egy csapat jeruzsálemit, akik távozni kívántak a szíriai part még szabad kikötői felé, talán hogy Bizáncba induljanak.

– Miért ne Nyugatra? – gondolta magában Thibaut. Nem értette, mit keresne Adam Bizáncban, mely Manuel császár halála óta bizonytalan hely lett. Azt ellenben remekül el tudta képzelni, hogy a menekülők kísérete mellett titokban magával vitte a rend kincseit is. És miért ne lehetnének közöttük a kőtáblák?

A küldetése teljesítése után Adam mostanra bizonyára Provence felé hajózik, ahonnan visszatér szülőföldjére, Picardiába. Thibaut, bár belátta, hogy a barátja mindent megtett, hogy magával vigye őt, mégis mélységes bánatot érzett a gondolatra, hogy bizonyára sosem látja viszont. Olyan fájdalmas volt a gondolat, mintha a fivérét veszítette volna el! Vagy talán még többet!

Eközben a lehető legtöbb aranyat gyűjtötték össze, hogy a lehető legtöbb keresztény életét mentsék meg. Szaladin állta a szavát. Kíséretet küldött Komnenosz Máriáért, Isabelle-ért és a többi gyermekéért, hogy először a szultánhoz kísérjék, ahol nagy megbecsüléssel fogadták, majd Tyrbe, mely a mediterrán partvidéken az egyetlen lehetséges menedék volt Tripolisszal és a Szent Simon kikötővel, mely Antiochiához tartozott. Ezenfelül a szultán szigorú parancsokat adott, hogy a fő közlekedési útvonalakat a csapatai őrizzék, határozottan megtiltva, hogy bárkit is zaklassanak vagy fosztogassanak. Végül engedélyt adott az ispotályosoknak, hogy még egy évig a városban maradjanak a betegek ápolására. A Szent Sírt a görögökre és a szíriaiakra bízta.