Imádkozni fogok, imádkozni, és még mindig imádkozni, míg csak meg nem hallom a hangodat! In nomine Patris et Filii et Spiritus Sanctus…

Thibaut imádkozott. Hosszan. Észre sem vette az idő múlását, olyan lázasan könyörgött a megfeszített és feltámadt Megváltóhoz és minden élő Atyjához. Semmi válasz nem érkezett. Az itt nyugvó király bizonyára nem hallotta őt, hiszen a remélt hang nem szólalt meg a lovag fejében. Még elszántabb, még sürgetőbb lett az imája. Ha kell, utolsó leheletéig imádkozik… Hirtelen egészen közelről egy hangot hallott, Isabelle-ét:

– Nézze!

A sír kövén a gyertyák lángja életre keltette a mozdulatlan arcot, melyről minden seb eltűnt, a barna foltokkal együtt. A lány homlokán a bőr újra tiszta elefántcsont volt, és mellkasán összefont kezei tisztán ragyogtak.

Thibaut nem hitt a szemének, és felemelte a fejét. Tekintete Isabelle elragadtatott pillantásával találkozott. Az örömkönnyekben a lány szeme úgy ragyogott, akár egy csillag.

– Istennek legyen hála! – suttogta. – Eltűnt a betegség! Isten megengedte, hogy Balduin szolgája sírján a lány, akit szeretett, megszabaduljon a leprától. Meggyógyult!

Meggyógyult!

A diadalmas kiáltás végigzengett a boltívek alatt, felfutott a lépcsőn, melynek tetején a bazilika emberei tolongtak. Egyikük továbbkiáltotta, aztán még egy, még egy és még egy hang visszhangozta. A csodát és Isten dicsőségét hirdető kiáltás lett belőle, hatalmas halleluja, mely betöltötte a templomot, kitódult a térre, és tűzbe hozta az ott imádkozó tömeget. Olyannyira, hogy a pátriárka sietve bezáratta a Szent Sír bronzkapuit, hogy megakadályozza, hogy betóduljanak a sírokhoz, majd maga is lement á kriptába. Az álla is leesett a látványtól: Isabelle hercegnő és a Courtenay fattyú örömtől ragyogva az iménti leprás fölé hajoltak, akin egyértelműen látszott, hogy hihetetlen isteni kegyben részesült. Lesegítették a sírról, de hamar kiderült, hogy még túlságosan gyenge ahhoz, hogy megálljon a lábán, és Thibaut a karjába emelte, hogy kivigye a friss levegőre. Heraclius előrelépett:

– Bezárattam a kapukat, hogy a tömeg ne zúduljon be. Menjenek ki…

– A főbejáraton megyünk ki – szakította félbe Thibaut, akit elszánttá tett az öröm.

– Isten erejének ekkora megmutatkozását nem szabad elrejteni. A népnek joga van látni. Különösen most, hogy baj közeledik felé.

Heraclius összezavarodott, nem tudta, mit felelhetne. Inkább kiadta a kért utasítást, és Thibaut karjában Ariane-nal, nyomában Isabelle-lel megjelent a kapuban, melyet most már több tucat fáklya világított meg. Ismét feltámadt a kiáltás, majd hirtelen elült, akár egy elfújt láng, és a fiatalok térdeplő, néma tömeg között szelték át a teret, melynek végén ott találták Balian d’Ibelint, akinek fáradt arca szintén boldogan ragyogott.

– Csodálatos gyógyulás! – kiáltotta. – Nem remélt öröm, mely mindannyiunkat megerősít bátorságunkban. Szükségünk is lesz rá…

– Az Úr talán tesz még egy csodát! – szólalt meg Isabelle.

– Talán. Ha igen, hamarosan meg kell tennie. Az őrszemek tüzet jeleznek a város környékéről.

Jeruzsálem népe egész éjjel a Szent Sír körül gyülekezett, reményteli dalokat énekelve és lázas imákat mondva. Amikor azonban felkelt a nap, megvilágította Szaladin seregét, erős egységeivel és ostromgépeivel, melyek felsorakoztak a falak előtt…

Közeledett a harc ideje, ám most már mindannyian megújult bátorsággal készültek rá…



* * *

Ariane, akit a pátriárka tiltakozása ellenére, aki az ispotályos apácáknál kívánta elhelyezni, visszavittek az Ibelin-palotába, csak másnap tudta felvázolni Isabelle-nek és Máriának, milyen kálvárián ment keresztül Courtenay karmaiban. Elmondta, hogyan kötözte ki a férfi az első napokban az ágyhoz, hogy újra és újra kitöltse rajta szörnyű

vágyát, mely azonnal újjáéledt, amint beteljesült. Durva, pusztító düh hajtotta, melynek semmi köze sem volt a szerelemhez. Amikor pedig az udvarnagy megszerezte Akra kormányzóságát, megláncoltatta a pincében, és pontos utasításokkal látta el Khodát. A foglyot éppen csak annyira táplálhatja, hogy éhen ne haljon, és a legkevésbé sem ápolhatja: Courtenay azt akarta, hogy Ariane még képes legyen a szenvedésre, amikor visszatér. Ha azonban a várost veszély fenyegeti, Khoda nem nyitja ki többé a pincerekeszt, és hagyja, hogy a lány éhen és szomjan haljon. Amikor megmentették, Ariane már nem is tudta, mióta nem látta az etiópot…

– No de valamit nem értek. Azt mondják, az udvarnagy nagyon fél a betegségektől: annyira, hogy összegyűjt minden orvosságot, amiről csak hall, sőt, saját gyógyszerészt foglalkoztat. Hogy lehet, hogy leprás létedre mégis többször megerőszakolt?

– Még nem voltam leprás, amikor a magáévá tett. Ő fertőzött meg. Régóta benne lakozik a kór… bár több évig nem voltak jelei.

– Ezek szerint az átok, melytől a mostohafiam annyit szenvedett, a Courtenay-któl ered?

– Az udvarnagy nem így gondolta. Szerinte én, egyedül én voltam a kiváltó ok, amikor Sybilla királynő esküvőjének éjszakáján megtámadott a palota udvarán.

Emlékezzen csak, asszonyom, épp akkor éltem meg a testi szerelem egyetlen pillanatát, melyben a királyom részesített, és véreztem…

– És továbbadtad volna a bátyám betegségét, anélkül, hogy te magad megkaptad?

Ugyan! Szerintem az udvarnagy inkább a rengeteg nő valamelyikétől kapta, akiket az ágyába vitt. Amíg nem válik láthatóvá a betegség, ki tudja? Biztosan nem minden leprás van a lepratelepen…

Lehetséges azonban, hogy Courtenay-nak volt igaza. Amikor Isabelle elmondta Thibaut-nak Ariane szavait, a fiúnak eszébe jutottak Marietta panaszai, aki azt tapasztalta, hogy megmagyarázhatatlan módon fogy a

Damaszkuszból elhozott enkobaolaj készlete. Sosem sikerült elkapni a tolvajt, a gondolatra azonban, hogy Jocelin de Courtenay ezzel megrövidítette a király életét, a fattyúban tovább növekedett a gyűlölet:

– Ezért, és azért, amit Ariane-nal tett, tulajdon kezemmel ölöm meg, ha Isten az utamba sodorja!

– Apagyilkos lenne, Thibaut! Halálos bűn… a földön pedig máglyával büntetik.

– Mit számít? Isten ismeri a lelkem, és megért.

– Nekem sokat számít, barátom – suttogta Isabelle. – Mi lenne velem, ha örökre eltűnik?

– Ez azt jelenti, még mindig szeret? Ó, szívem hölgye, könyörgöm, mondja!

– Nincs rá jogom. A férjem fogságban van, talán halálos veszedelemben forog, és bár nem vitéz jellem, gyengéd, kedves és minden gonoszságtól mentes férfi, aki nagyon szeret engem.

– Tehát megbocsátotta a… szökését?

– Mi mást tehettem volna? Annyit sírt, hogy megsajnáltam. Tehát… nem, lovagom, nem mondom, hogy szeretem… még ha ez is az igazság! – tette hozzá felé nyújtva a kezét, melyet Thibaut tüzesen megcsókolt, majd futva távozott.

Balianhoz csatlakozva a falakon a lovag úgy érezte, szárnyai nőttek…


* * *

Jeruzsálemmel szemközt Szaladin hosszasan elnézte a város – az iszlám harmadik városa – szépségét, melyet a kora ősz megenyhítette napsütés aranyszínbe vont. Nem akarta lerombolni, egyszerűen meg akarta szabadítani a tisztátalan keresztényektől, akiknek szemében az égi királyság képe volt. Üzenetet küldött a védőknek: ha megadják magukat, ő, Szaladin megkíméli a lakók életét és javait. Mióta győzelmet aratott a Hattin szarvnál, nagylelkű győztesként viselkedett. Ha személyesen jelen volt, az emírjei is egészen más magatartást tanúsítottak. Jóságosan bánt a meghódított területek lakóival, különösen a görög vagy szíriai eredetűekkel, hogy megértesse velük, hogy felszabadítóként érkezik hozzájuk. Nincs miért félteniük tőle az életüket vagy a javaikat. Természetesen a görögök azonnal a megadásra szavaztak. Ezt látva Balian, aki nem akarta, hogy esetleg hátba támadják, összegyűjtötte és javaikkal együtt a falakon kívülre küldte őket. Komnenosz Mária görög eredetű volt, Szaladin pedig írásban felajánlotta neki, hogy helyezze magát és gyermekeit az ő védelme alá, de az asszony nem volt hajlandó elhagyni gyengéden szeretett férjét.

Ezután megkezdődött az ostrom, és hamar egyértelművé vált, hogy nehéz idők következnek. Szaladin vissza akarta szerezni a szent helyeket: a Harám esz-Serifet (a Sziklatemplomot), és a Távolit. A frankok meg akarták védeni a várost, mely számukra nem a harmadik, hanem az első, az egyetlen volt, a hely, mely Krisztus koporsójának háromszor szent helyét magába foglalta. Nem adták meg magukat ellenállás nélkül, hiába voltak alig hatezernél többen a harcosok – egy olyan városban, mely Hattin előtt körülbelül százezer lakost számlált! – a hatalmas sereggel szemben. Szívüket megacélozta a hit, és ezt hamarosan a törököknek is látniuk kellett.

Már azelőtt, hogy a Próféta lobogói megjelentek a hegyekben, Balian d'Ibelin és emberei tevékenykedni kezdtek. Elmélyítették az árkokat, megerősítették a kapukat, kő– és nyílhajítókat állítottak fel a falakon, ahol halomba rakták a köveket, a fahasábokat és az üstöket a forró olajnak, valamint jelentősen leszűkítették a legszélesebb járatokat. A nők és a gyerekek is segédkeztek. Az egyházi énekek hangjára mindenki tette, amit tudott, hogy megvédje a várost.

Elég rövid – kéthetes –, de ritka kegyetlen ostrom volt. Szaladin két nagy ostromgépet vetett be, melyre a falakon felállítottak válaszoltak. A frankok kitartottak, és több ponton is ellentámadásba kezdtek. A szultán egy pillanatra megingott a vállalkozása sikerében: az ellenségeiben valóban hegyeket mozgatni képes hit lakozott.

Ráadásul azt beszélték, csoda történt, ami mindig a legjobb bátorítás. A falakon papokat láttak, akik a veszélyt semmibe véve szegezték előre a keresztet, hogy felszítsák a bátorságot.

Sajnos csak egy pillanatig tartott. Szaladin egyiptomi utászainak, akik az ostromgépek védelmében dolgoztak, sikerült rést ütniük a falban. Ekkor a védők vezérei amilyen merész, olyan kétségbeesett tervet eszeltek ki: megpróbálnak tömegesen kitörni a sötétedés árnyai közt, hogy utat törjenek vagy karddal a kezükben haljanak meg.