– Nem. Elvisszük az anyámhoz, az Ibelin-palotába. Orvos kell! Kerítsen egyet, Thibaut! Én mutatom az utat… Kapsz aranyat, kovács, a segítségedért. Főleg ha sikerül levenned a karikát úgy, hogy nem töröd el a bokáját.

A további intézkedést Isabelle-re hagyva Thibaut futva indult a zsidó kerület felé, némán imádkozva, hogy ott találja Joad ben Ezrát, akiről semmit sem tudott.

Az ügyes zsidó orvos még mindig a Füge utcai házában lakott, de nem volt otthon.

A menekültáradat a végtelenségig sokszorozta a munkáját. Thibaut mégis rátalált a Jozefát utcában, nem messze az ugyanezt a nevet viselő vesztőhelytől: éppen egy asszony égési sérüléseit kezelte egy balzsammal, aki megégette magát az üstjével.

Kénytelen volt fékezni türelmetlenségét, míg az asszony megfelelő kötést nem kapott.

Joad nem volt hajlandó azonnal vele tartani, hiszen súlyos betegek vártak rá.

– Majd várnak még egy keveset! – jelentette ki Thibaut. – Ariane, az örmény lány nagy bajban van, és szüksége van magára. Emlékszik rá, remélem?

– Akit Balduin király az angyalának nevezett? Igen, emlékszem rá, de nem tudtam, hogy beteg: a leprás halála óta nem hívnak a palotába!

– Már nincs a palotában.

Menet közben Thibaut amennyire tudta, elmesélte, hogyan találtak rá, és milyen állapotban van a lány. Isabelle szobájában találták, ahol Simon még mindig mellette volt: apró kis ütésekkel óvatosan levette a karikát, miután amennyire csak tudták, beburkolták a sebesült lábat.

– Úgy gondoltam, jobb, ha addig végezzük el, míg eszméletlen – magyarázta Isabelle. – Úgy tűnik, semmit sem érzett… vagy nagyon keveset.

Simon jól megtömött és jól megérdemelt erszénnyel távozott. Az orvos mindenkit kiküldött, még Thibaut-t is, és csak Isabelle-t tartotta maga mellett, akiről tudta, hogy hatékony segítsége lehet. Thibaut lement a kertbe, hogy köszöntse az asszonyt, akit továbbra is mindenki Mária királynénak hívott, és aki éppen imára tanította legkisebb lányát, Marguerite-et, a kétéves babát, a Baliannal kötött házasságából született negyedik gyermekét. A kis Helvis, a harmadik ott téblábolt körülöttük, igyekezett megzavarni a tanulást, és egy jázminvirággal a húga orrocskáját csiklandozta. A két idősebb fiút, Jean-t és Philippe-et már férfiak kezébe adták, hogy megkezdődjék lovagi nevelésük.

Bájos volt a látvány a kis, viráglepte kert díszletében. A kicsik nevetése ragadós volt, és Komnenosz Mária különben sem volt szigorú anya. Velük nevetett, tudta nélkül is megnyugtató képet küldve az érkező felé, akinek szemét még eltöltötte az iménti borzalmas látvány a könyörtelen ostromra készülődő város mindennapos nehézségei után.

Mária mindig is kedvelte Thibaut-t. Úgy fogadta, mint egy régen szem elől tévesztett barátot. Bemutatta neki a lányait – akik hozzá hasonlóan most már frank divat szerint öltöztek –, majd miután a dajka gondjaira bízta őket, egy percet sem várt tovább, és feltette a kérdést, melyet a férje jobbnak látott elhallgatni:

– Hogy lehet, Thibaut, hogy nem tért vissza a Templomba, és nem vette vissza a köpenyét? A férjemtől pedig úgy hallottam, felesküdött.

– Megtettem, felség, de csak foghegyről és szükségből, egy jó barát tanácsára és támogatásával. Most, azok után, amit megismertem a nagymester tetteiből, képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy vakon engedelmeskedjem neki, ahogyan azt a szabályzat megköveteli. Ha a Templom nagy is volt valaha, ma nem az, és úgy határoztam, mostantól a magam módján imádkozom Istenhez. Ráadásul megesküdtem Balduin királynak, hogy vigyázok az egyetlen nőre, akit valaha is szerelemmel szeretett.

Ma Isabelle kisasszony és én megtaláltuk. Ha életben marad, gondoskodnom kell róla…

– Miért ne gondoskodnánk róla mi? Ariane éveken át élt a lányom mellett. Őszinte szeretet fűzte össze őket, és megtartotta helyét a családunkban…

Ebben a pillanatban Isabelle tűnt fel a kert bejáratánál, és intett Thibaut-nak, hogy menjen oda. Az alacsony teremben, ahová a lépcső vezetett, Joad ben Ezra nagyon komor arccal várta.

– Nos? – kérdezte Thibaut.

– Nagyon gyenge, és a halál nem sokat váratott volna magára, ha nem sietnek a segítségére… De nem tudom, nem lett volna-e jobb.

– Miért? – tört ki Thibaut.

– Harag nélkül hallgasson végig, kérem, mert csakis rá gondolok. Iszonyatos, amit el kellett szenvednie. A szerencsétlent verték, megsebezték, megégették, bizonyára többször megerőszakolták, ritka kegyetlenséggel, hisz szétszaggatták a bensőjét. Azt hiszem, éheztették is: félelmetesen sovány, és az utolsó napokban az őrzője, aki bizonyára pontos utasításokat kapott, elfelejtett inni adni neki.

– No de mindez helyrehozható?

– Igen… de nem ilyen körülmények között. Megfertőzte a lepra…

– Nem!

Isabelle kiáltott fel, és arcát a kezébe temetve térdre rogyott a kövezeten. Thibaut úgy érzete, kifut a föld a lába alól.

– Ben Ezra mester! Tudja, mit beszél?

– Sajnos nagyon is tudom! Thibaut úr, és ön, nemes hölgy, nem tarthatják itt. Ez a ház tele van emberekkel, akik mind élni akarnak.

– Talán hamarosan Szaladintól kell kérniük az életüket… Leprás! – suttogta maga elé Thibaut, és a borzalmas pillanatban meg is feledkezett a többiekről, akik azonban hallották a szavait. – Az lehetetlen!… Balduin sosem érintette… kivéve egyszer, de az nagyon régen volt!

– Az elég lehet – felelte halkan az orvos, kitalálva, mire utal a lovag. – Valójában nem sokat tudunk a betegség terjedéséről. Bizonyos, hogy érintéssel fertőz, de talán nem csak úgy. Így például egy gyermek, aki egészséges szülőktől születik, mint Amalrich király és Agnès volt, megbetegedhet. Azt sem tudjuk, mennyi időbe telik, míg megmutatkozik a kór…

Beszélt, most már lélegzetvételnyi szünet nélkül, mintha a szavak áradatába próbálná fojtani a pillanat borzalmát. Thibaut már nem is hallotta, süketté tette fülét a szívét feszítő harag. Tehát Ariane, akit megkínoztak, tönkretettek, csak azért talált menedéket, hogy onnan is elűzzék? Isten megengedné, hogy ez az élet, melyet teljes egészében a legtisztább szerelemnek szenteltek, a falakon kívül, egy lepratelep rémségében végződjön, melyet a törökök, ha ideérnek, biztosan sietve felégetnek majd?

Körülnézett, és rémült arcokat látott a lépcsőn és az ajtókban. Látta, hogy Isabelle még mindig térden állva, meggörnyedt vállal imádkozik, lehunyt szemmel és akkora tűzzel, hogy összekulcsolt keze ízületei kifehérednek bele. Hallotta a csendet. A félelemből született csendet, mely máris a kinti árnyak közé taszította a fent pihenőt…

Ekkor hatalmas harag, szent düh vett erőt rajta. Félrelökte a cselédeket és a szolgákat, felrobogott a lépcsőn és berontott a szobába, majd az ágy végénél állva a beteget figyelte. Megitatták, megmosdatták, fehér inget adtak rá, és így kevésbé nyomorultul festett, nyugodtabb is volt, de Thibaut tudta, micsoda kegyetlenséget szülhet a félelem és az ostobaság, hisz a homlokon, melyet megszabadítottak az alvadt vértől és a mocsoktól, a fekete haj tövében két barna folt látszott, mely más foltokat idézett emlékezetébe.

Mit tegyen, hogy megkímélje Balduin szerelmét a legnagyobb borzalomtól? Ölje meg, itt, ebben az ágyban? Keze gépiesen a tőre markolatát kereste. Abban a pillanatban azonban, amikor kivonta volna, valami, egy ismeretlen erő, mely ellen semmit sem tehetett, lefogta a kezét. Hirtelen, mint a beáramló fénysugár, őrült, emelkedett ötlet hasított belé, mely igazán méltó volt a szép szerelmi történethez, melyből mindössze ez a beteg test maradt!

Az ágy fölé hajolt, felnyalábolta Ariane-t és a lepedőjét, melybe beburkolta. Nagyon könnyű volt a lány, és Thibaut ereje megkétszereződött. A lépcsőhöz vitte.

– Hátra mindenki! – kiáltotta, és megindult lefelé.

– Thibaut! – sikoltotta Isabelle. – Mit akar tenni? A férfi már az udvart szelte át, és nem felelt.

Isabelle a nyomába vetette magát, összefogva szoknyáját, hogy ne zavarja a futásban. Egymás nyomában siettek a Szent Sírhoz, s egyetlenegyszer sem botlottak meg az este félhomályában. A megveszekedett elszántság előtt mindenki félrehúzódott, keresztet vetett, majd az első meglepetés elmúltával a nyomukba szegődött, kíváncsian várva, mi fog történni A bazilika előtt emberek térdeltek, és Heracliu vezette az imát. Látva, hogy a szokatlan csoport bejárat felé siet, a pátriárka útjukat akarta állni.

– Hátra! – üvöltötte ismét Thibaut. – Engedj át, h: tétlen pap, és egy időre elfelejtem, hogy megöletted Guillaume de Tyrt!

Futás közben a lepedő félrecsúszott, felfedve Ariane arcát, melyet az utolsó napsugár ragyogott be.

– No de ez a nő… leprás! – dadogta rémülten a pátriárka. – Hova akarod vinni?

– Oda, ahová mennie kell. Utat, pátriárka! Vagy rettegj Isten haragjától, de legalább az enyémtől!

Meghajlott háttal, kidülledt szemmel, akár a vadállat az idomárral szemben, Heraclius hátrált, és mögötte engedelmesen megnyílt a kanonokok és diakónusok sora, akik elálltak a bejáratot. Thibaut hirtelen emelkedett léptekkel bevonult a templomba, térdet hajtott anélkül, hogy karja megremegett volna, majd a kriptába vezető

lépcsőhöz ment, ahol Jeruzsálem királyai nyugodtak. Mint Krisztus sírját, ezt is éjjel-nappal megvilágították, de szerényebben: két nagy viaszgyertya égett IV. Balduin sírhelye két oldalán, mely mellett oly kicsinek hatott Sybilla gyermekének koporsója.

Thibaut habozás nélkül letette terhét a márványkő lapra, melyen a két sárga láng különös mélységeket keltett életre, majd térdre ereszkedett, és addig hajolt lefelé, míg homloka a jéghideg kövezetet nem érintette.

– Itt vagyok, királyom! – suttogta olyan halkan, hogy senki nem hallotta, még Isabelle sem, aki most már a sír másik oldalán térdelt. – És itt van, aki annyira szeretett téged, hogy azt kívánta, veled együtt haljon a legborzalmasabb betegségben. És itt vagyok én, a szolgád, akire bíztad, és aki nem tudott vigyázni rá. Ezért elhoztam hozzád, hogy te gondoskodj róla, és ha Isten úgy akarja, mondd meg, mi legyen a sorsa.