– Újabb keresztes hadjárat? Guillaume de Tyr és a többiek évek óta kérték a nyugati királyok segítségét. Lehet, hogy egyszer megérkezik, de attól tartok, addigra késő lesz… még ha megtesszük a lehetetlent is, hogy kivárjuk.

Ezzel nagy léptekkel távozott, és csak egy pillanatra állt meg, hogy Thibaut-ra mosolyogjon, aki odakiáltotta:

– Engem a citadellában talál, készen rá, hogy segédkezzek.

Thibaut azután a dermedt Ádámhoz fordult:

– Bocsásson meg… de én is úgy gondolom, ahogyan ő. A Templom nem létezik többé!

– Úgy beszél, mint egy tudatlan gyermek. Bár itt üres a hajléka, a rendnek sok lovagja van Európában, akik készek testestül-lelkestül a dicsőségnek szentelni magukat.

– Miért nincsenek itt? Nem azért alapították a rendet, hogy védelmezze és óvja a zarándokokat a szent helyekre vezető úton? Ahelyett, hogy halmozza a gazdagságot és a hatalmat… Ráadásul nem az a nyomorult Ridefort a legfőbb ura ennek a szép kis társaságnak?

– Egy méltatlan nagymester méltatlan nagymester, ennyi az egész! Ha meghal, választunk másikat!

– Addig azonban nem tartozik neki teljes engedelmességgel?

– Teljes engedelmességgel tartozunk neki. Maga ugyanúgy, mint a többiek, hiszen megesküdött Istenre!

– Tudom… de nem teljes szívemből. Maga meggyőzött, ez az egyetlen módja, hogy megmeneküljek a haláltól, mely nem a csatamezőn érne. A küldetése elkápráztatott, és segíteni akartam.

– Már nem akar?

– Nem akarok többé tisztelettel és engedelmességgel tartozni egy nyomorultnak, akinek bizonyára nem Isten szolgálata a legfőbb gondja. Ami pedig a táblák felkutatását illeti, nem hinném, hogy ez lenne a megfelelő pillanat. Hacsak nem akarja Szaladinnak ajándékozni őket? Jobb dolgunk is van, Adam! Utolsó leheletünkig védelmezzük a Szent Várost, és együtt halunk vele.

– Én is védelmezni akarom. Csakhogy ugyanúgy fogok harcolni, mint mindig: vörös keresztes fehér köpenyben…

– Nem mindig viselte. Akkor sem volt magán, amikor Belinben találkoztunk, és elhoztam a királyomhoz, akit sokáig szolgált anélkül, hogy bárki is tudta volna, kicsoda. Még én sem tudtam!

– Volt, és még most is van felmentésem a rám bízott küldetésre tekintettel.

– Ki adta a felmentést, amikor a nagymester itt a legfőbb parancsnok?

Adam habozott, végül azonban elszánta magát:

– Van egy másik nagymester. Titokban, rejtve, és csak néhány beavatott ismeri.

Érje be ennyivel: már így is túl sokat mondtam…

Ebben a pillanatban egy villám hasította át a sötét eget, majd nyomban hatalmas mennydörgés követte, és a két férfi egyazon mozdulattal keresztet vetett. Mintha az ég tiltakozna az ellen, amit a barátság felszakított Adam Pellicorne-ból, és megakadályozná, hogy többet mondjon, ha esetleg erre készülne. Thibaut nyugtalanul megrázta a fejét:

– Nekem ez túl bonyolult, és vissza akarom kapni a szabadságomat. Az imént Balduin sírjánál úgy éreztem, mintha hallanám a hangját, mely megparancsolta, hogy vigyázzak a kedvesére és a húgára.

– A húgának van egy férje, egy mostohaapja, hercegnő, és talán holnap királynő

lesz. Nincs szüksége magára.

– Szegény Ariane-nak azonban ebből semmije sincs. Tudni akarom, mi lett vele.

Tehát ami a Templomot illeti, adjon nekem felmentést, ha már olyan nagy hatalmú, vagy még jobb: mondja azt, hogy meghaltam azokkal együtt, akik elestek Hattinnál.

Ugyanakkor tudnia kell, hogy az ön iránti barátságom mit sem változik! Ha nem kér belőle, tudassa velem.

Thibaut ezzel sarkon fordult, és megindult a citadella felé, pontosan abban a pillanatban, amikor felszakadt a hatalmas fekete felhő. Valóságos vízözön zúdult a kiszáradt földre, bekergetve az embereket házaikba. Hamarosan folyékony függöny állt a két barát közé. Adam, aki nem mozdult, elfordította a tekintetét az utcáról, melyen a barátja eltűnt, és megvonta a vállát:

– Végül is miért ne? – morogta, és megindult az elhagyatott rendház felé.


* * *

Amikor Balian visszament a citadellába, már elállt az eső, és az utcákon hosszú folyamokban hömpölygött a víz. Thibaut-t a díszudvar küszöbén találta, ahol egy öreg őrmesterrel beszélgetett, akit, mivel már alig bírta el a fegyvert, hátrahagytak a város védelmére. Tiborc volt a neve, és gyermekkora óta ismerte Thibaut-t. Örömmel fogadta az érkezését, és az arcán még ott csillogtak a könnyek, kontrasztot alkotva szavai keserű szomorúságával, amint a királyi lakosztály egyik kivilágított ablakára mutatott. Elmondta, hogy az oszlopok mögött Agnès haldoklik, határtalan magányban, hiszen egyetlen családtagja sincs mellette, hogy imádkozzon érte és megédesítse utolsó óráit. Sem elmenekült lánya, sem a fivére, aki Akrában volt, sem a férje, Renaud de Sidon, akit hónapok óta nem látott. A hattini pokolból megmenekülve Renaud bezárkózott tengerparti várába, Sidonba, és amennyire csak tudott, ellenállt Szaladin emírjeinek. Nem is törődött a feleségével, akit régen nem szeretett már. Az utolsó –

bevallható szerető, a főparancsnok Amaury de Lusignan Szaladin foglya volt.

– Szánalmas ez a magány egy valaha oly gyönyörű nemes hölgynek, hisz az udvarhölgyei is elmentek Sybilla királynővel. Nem maradt mellette csak a görög öregasszony, Josefa Damianos… és Marietta, akit jól ismer, Thibaut úr.

– Marietta? Visszajött?


– Mint Askalonból mindenki, akit a törökök nem öltek meg vagy nem dobtak a vízbe. Igen szomorú állapotban érkeztek ide, mert ahogy beszélik, a szultánnal előfordul, hogy könyörületes, de az emírjeivel sosem. Allah nevében ölnek, gyújtogatnak, fosztogatnak, erőszakoskodnak és kínoznak. Marietta megsebesült.

Egyenesen a palotába jött, remélve, hogy szorítanak neki egy kis helyet…

– Szeretném látni.

– Ennél mi sem egyszerűbb – szólt közbe Balian, aki eddig a háttérből figyelte az öreg katona szavait. – Csak fel kell mennie… hacsak nincs ellenére, hogy találkozzék Agnès asszonnyal. Ha így van, megértem, hisz emlékszem, milyen mohón használta ki Balduin betegségét, hogy elérje, amit akar.

– Csak arra akarok emlékezni, hogy szerette a fiát, még ha rosszul is szerette.

– Akkor menjen. Nem kísérem el. Ismeri a járást, és én sosem tartoztam a barátai közé… Látni fogja, hogy megváltozott…

Mostanra teljesen besötétedett, Jeruzsálemben azonban ritkán volt néma az éjszaka. Azelőtt Agnès és társai ünnepségeinek zaja töltötte be, a harangok csengésével elvegyülve. A harangok most is ott voltak, most azonban a háttér moraját a citadella hátsó udvaraiban, a templomokban, a kolostorok kertjeiben, az Ispotályban és a Templom külső gyűrűjében táborozó sok száz menekült alkotta.

Thibaut az egyik vaskarikából elvett egy fáklyát, és megindult a királyi lakosztályokhoz vezető lépcsőn, melyet egykor fényesen kivilágítottak, és ahol valaha fuvolák, lantok és dobok zenéje, énekszó hallatszott. Most minden sötét és néma volt.

Agnès ajtajában már nem is álltak őrök: minden fegyverforgatásra alkalmas emberre szükség volt máshol, és amikor Thibaut kinyitotta a súlyos, faragott cédrus ajtószárnyat, suttogó ima ütötte meg a fülét. A szoba sötét volt, alig világította meg a két olajlámpás, mely a hatalmas, azúrkék damaszkuszi szatén borítású ágy két oldalán égett, mely fölé az éjszakai rovarokat távol tartó nagy fátyol borult. Kékes árnyalata remekül illett az úrnő szőke szépségéhez. A környező sötétségben olyan volt az ágy, akár egy hatalmas buborék, akár egy felhő, melyet enyhe arany csillogásba vontak a kis sárga lángok. Mindössze ennyi maradt azonban az ágy egykori kéjes pompájából, ahol Agnès vígan áldozott a test bűneinek a legszebb férfiakkal, akiket a véletlen az útjába sodort. A selyemlepedőkből, a puha matracokból, a lágy, hímzett párnákból nem maradt semmi. A lesoványodott test vékony szalmazsákon feküdt lepedő és takaró nélkül, mindössze fehér apácaruhába öltözve, mely arra emlékeztetett, amilyet Balduin viselt előszeretettel, amikor levetette páncélját. A pompás hajzuhatagot, mely Agnès egyetlen ruhája volt, amikor szeretőit fogadta, rövidre vágták, könnyű kis fürtökben, sisakként keretezte arcát, melyet annyira eltorzított a fájdalom, hogy Thibaut alig ismerte fel. A szerelemre teremtett test széthullott a vadállat harapásai alatt, mely nemi szerveit támadta meg. Hiába füstöltek illatos füveket, a halált előre jelző

betegségszag töltötte be a szobát.

Thibaut-t Balian figyelmeztetése ellenére is váratlanul érte a látvány, és először észre sem vette a két ősz hajú asszonyt, akik a fekhely két oldalán ültek: egyikük még szikárabb, még aszottabb volt, mint valaha, a másik pedig tömzsi, de életerősebb. Ő

vette észre elsőként a belépőt, és meghatottan ismert rá:

– Thibaut úr! – suttogta, és lendületesen felállt, hogy hozzá siessen. – Valóban maga az?

Marietta halkan beszélt, a haldokló mégis meghallotta, és megpróbálta kinyújtani a kezét, mire a görög cseléd azonnal türelmetlenül tiltakozott:

– Csönd legyen! Megzavarja szegény betegünket!

– Nem – suttogta Agnès. – Egy nevet mondott… A Fattyú lenne?

– Ő az, úrnőm – szipogta örömkönnyekkel Marietta.

– Hozd ide! Ó… isten küldte hozzám! Talán… a könyörület jele! Lépj közelebb, Thibaut, gyere…

A fiatalember odament az ágyhoz, és meglátta a nagyra nyílt kék szempárt, mely ugyanolyan volt, mint Balduiné, melyet megfakított a betegség, mielőtt megvakult volna.

– Itt vagyok, úrnőm és néném. Elszomorít, hogy ilyen fájdalmas állapotban látom…

– Nem fájdalmas… Csak haldoklóm… de örülök, hogy látlak. Istenem, milyen szép vagy! – suttogta javíthatatlanul. – Igaz, az unokaöcsém vagy… az egyetlen Courtenay, aki megmutathatja, milyen szép család voltunk!