Most add ide a gyűrűt!

– Annyira ostobának tartasz, hogy magamnál tartom, kockáztatva, hogy ellopják azok, akik kifosztottak? Én is elrejtettem – magyarázta Thibaut nyugodtan.

A fekete szakáll keretében Szaladin arca bíborvörösre váltott:

– Ha játszol velem, rettenetes lesz a haragom.

– Tudom. Ezért nem is teszem. Az igazat mondtam.

– Valóban a birtokodban van a gyűrű?

– Keresztény lovagi becsületemre és a sírra, ahol a tiszta hős, szeretett királyom nyugszik, esküszöm!

– Akkor mondd meg, hol van!

– Nem. És ne próbáld a barátomtól megtudni: nem tudja.

Ez egyértelműen látszott. Adam nem tudta, mit csinált Thibaut az ékszerrel, mióta elhagyták a rendházat, és meggyőződése volt, hogy magán viseli, így most arcára kiült a meglepetés. Szaladin azonnal megértette, de nem mutatta.

– Tudom, hogy kínzás alatt nem beszélnél, de talán ha a hóhérok a barátodat veszik kezelésbe?

– Hogyan árulhatnám el, amit nem tudok? – vonta meg a vállát a picardiai.

– Igaz, de a szenvedésed talán szóra bírja a társadat.

– Egy lovag nem fél a haláltól, még a legrosszabb haláltól sem. Ráadásul a Templom megesketett, hogy soha, még kínzás hatására sem adjuk ki a titkokat.

Erőszakon kívül mást nem tudsz ajánlani? – folytatta Thibaut.

– Alkudozni akarsz velem?


– Azzal megsértenélek. Ezt pedig nem akarom. Egyszerűen csak azt akarom, hogy álld a damaszkuszi ígéreted. Emlékezz vissza. Azt mondtad: találd meg a Próféta Pecsétjét, és amíg élek, a frank királyságra hosszú béke vár, mint azelőtt, hogy a szeldzsukok Palesztinára rontottak és elűzték a bizánciakat.

– Megváltoztak az idők, és elsősorban a leprás királyra gondoltam, aki oly nemes lelkű volt! Most én vagyok a győztes, és csak ki kell nyújtanom a kezem, hogy megkaparintsam az egész királyságot. Az alkud elvesztette a tartalmát. A nagy Balduin utóda csak egy rémüldöző, alkalmatlan alak, aki az életéért cserébe átadja nekem a városait. A rended nagymestere ugyanezt teszi majd a templomosokkal…

– Akkor megölhetsz mind a kettőnket, mert nem adom oda a gyűrűt!

Csend telepedett a selyempárnákon ülő hódító és a végkimerülés határán álló, a kétnapos harctól és az egynapos agóniától elgyötört férfi közé. Thibaut-t mélyen lesújtotta az is, hogy országa, igaz, nemes, de mégiscsak ellenséges kézbe került. A foglyok azt hitték, mindjárt megjelennek a hóhérok véres görbe kardjaikkal, és kihúzták magukat, hogy méltón haljanak meg, amikor Szaladin tapsolt egyet. Fekete szolgák léptek be. A szultán magához intette őket és a fülükbe súgott, majd visszafordult a foglyai felé:

– Ezek a rabszolgák elkísérnek titeket a tóhoz, ahol megmosakodhattok, aztán kaptok egy sátrat, ahol gondoskodnak rólatok. Pihenjetek! Később találkozunk…

Megkönnyebbülésük csak az első léptekig tartott. A földön, a könyörtelen napsütésben ott hevertek a lefejezett testek – kevesen voltak, akikkel gyorsan végeztek

–, majdnem háromszáz lovag, templomosok és ispotályosok, most az egyszer testvériesen elkeveredve. Elviselhetetlen volt a legyek belepte vérfürdő látványa, de talán még inkább a szag, melyet a kánikula megsokszorozott.

– Hogy parancsolhat ilyen szörnyűséget ember? – vetette oda Adam. – Az istene nem kapott elég vért a rengeteg holttesttel, akik elborítják a Hattin lejtőit? És még nemes lelkűnek mondják Szaladint!

– Az, amikor az az érdeke. Mi is ennek a példái vagyunk – sóhajtotta Thibaut vállat vonva. – De emlékezzen vissza Askalonra… és arra, amit ott láttunk!

A pokoli látvány ellenére a tó friss vize, melyről annyit álmodoztak, a paradicsom megtestesülésének tűnt, és amikor belemerültek, a magas nádszálak eltakarták előlük a valóságot, mely elől legszívesebben elmenekültek volna. Jólesően megmosakodtak, majd egy percig hagyták, hogy lebegtesse őket a víz, mozdulatlanul, akár a holttestek.

– Ha nem volnék éhes – vallotta meg Adam –, szívesen megpróbálkoznék a szökéssel, de félek, hogy nincs elég erőm. Tud úszni?

– Régóta. Még kisgyermekként tanultam meg Balduinnal Jaffában, Askalonban és Caesareában. Sokáig bírom, de bevallom, pillanatnyilag nem biztos, hogy képes lennék rá. Talán valamivel később? Szeretnék visszatérni Jeruzsálembe, hogy segítsek Isabelle-nek és az édesanyjának. Balian fogságba esett. Láttam, hogy megkötözve belökik egy sátorba. A hölgyek veszélyben vannak…

– Addig nem, amíg Jeruzsálem el nem esik! De mondja, mit csinált a smaragddal?


Azt hittem, magánál tartotta.

– Így volt… egészen a múlt éjszakai pihenőnkig. Miután Gérand testvérrel elástam a keresztet, elrejtettem.

– Krisztus keresztjével? – szisszent fel Adam, aki szentségtörésnek érezte a párosítást.

– Nem. Csak a közelben.

– És a társa nem látott semmit?

– Tudja, milyen példás udvariasság kötelező a rendben. Gérand testvér semmi rosszat nem látott abban, hogy magamra hagy egy percre, hogy elvégezzem a szükségem…

A fürdés végeztével, ahogyan azt Szaladin jelezte, egy sátorba vitték őket, ahol tiszta ruhát és ennivalót kaptak. Azután nyugovóra tértek. Nagy szükségük volt a pihenésre, s a táborban megtartott ünnep lármája sem zavarta őket, melyet csak az esti imára hívó szó szakított félbe, melynek nyomán a muzulmánok ott, ahol voltak, arccal Mekka felé fordulva letérdeltek.

Thibaut felébredt éjszaka, és egy percig nyitva tartotta a szemét. Ismét erősnek érezte magát, de szíve megtelt szorongással a jövő iránt. A szép hadsereg, mely a nap tüzében és a vérben szétolvadt, az egyetlen fal volt a királyság és Szaladin között. A néhány, még álló kastély és helyőrség nem dacolhat sokáig Allah seregével. És ott volt Jeruzsálem, a szent, a szépséges. Ott volt az istene, Krisztus sírja, és ott volt Isabelle, a szerelme is. Mi lesz velük? Különösen a lánnyal? A szultán, ezt tudta, nem háborúzik hölgyekkel. Gyakran elnézőnek mutatkozik irányukban, sőt, a nemes hölgyekkel még udvarias is. Eschive hercegnőt is, aki a tornya magasából végignézte a tragédiát, bizonyára szabadon engedik, sőt még kíséretet is kap, hogy csatlakozzon a férjéhez. A férjéhez? Ahhoz az árulóhoz! Azért, mert Guillaume de Tyr kedvelte, és dicsérte kormányzói képességeit, Thibaut megajándékozta a bizalmával. Azután ott volt a damaszkuszi találkozás a követével, Plivanival, és a furcsa őrjárat Galileában, melyet Rajmund oly szokatlan körülmények között „engedélyezett”. Végül az átjáró, mely a török sereg soraiban nyílt, hogy befogadja… és lehetővé tegye számára, hogy a part felé elmeneküljön, miközben a többieket megölték. Igaz, megszokott harci technika volt, hogy megnyílnak az ellenség előtt, de azért, hogy utána szorosan köré záródjanak, nem pedig azért, hogy menekülési útvonalat nyújtsanak. Rajmund annyira akarta a jeruzsálemi koronát, hogy az ellenségtől kérte volna?

– Ébren van? – suttogta Adam a mocorgását hallva. – Hogy érzi magát?

– Jól… de elkeserít, hogy itt kell lennem tehetetlenül, amikor minden, amihez ragaszkodom a világon, veszélyben forog. Talán jobbat is tehetnénk.

– Mit? Megkeressük a pecsétet, és átadjuk Szaladinnak, hogy mentsük az életünket?

– Nem. Mit szólna, ha megszöknénk, és Jeruzsálemig futnánk, hogy megvédjük a várost?

– Mivel? Csak Heraclius maradt ott és a polgárok.


– És a kisemberek, akik néha hősként viselkednek. Balduinnak hála a falakat újjáépítették, és mélyek a környező árkok. Ráadásul… szeretnék visszamenni a Templomba is!

– Van valami ötlete?

– Igen. Még messze van az éjszaka vége. Beleereszkedhetünk a vízbe, és elúszunk addig, hogy kikerüljünk a muzulmán előőrs látómezejéből, aztán elmegyünk Belvoirig, az ispotályos erődig, mely a Jordán völgyét felügyeli hat vagy hét mérföldre innen. Kis szerencsével találunk lovat, mely túlélte a vérontást.

– Gondolja, hogy van még valaki Belvoirban?

– Biztosan. A templomos és ispotályos erődöket nem ürítették ki. Csak a két rendházat, és Belvoir a sziklájáról még gondot okoz majd Szaladinnak. Ez az egyetlen esélyünk, hogy hasznosak legyünk még valamire…

– Ha maga mondja!

Thibaut máris talpon volt. Túlságosan vágyott a cselekvésre, hogy ellenkezzen Adam tervével. Különben sem tudott volna mást tenni. A lehető legnagyobb csendben elhagyták a sátrat: nem őrizték őket. Odébb, a nagy sárga sátornál, mely körül az emírek sátrai sorakoztak, akár a kiscsirkék a tyúk körül, tovább folyt az ünnep a fáklyák fényénél, a katonák énekével és a sülő hús illatával kísérve. Egészen közel volt a tó.

A magas fűben, majd a nád között kúszva a két férfi elérte a vizet. Csendben belesiklottak, ügyelve rá, nehogy felkavarják a felszínt… Egy megzavart béka brekegve ugrott odébb. Hűvös, szinte hideg volt a víz a kései órán.

A csillagokkal teleszórt égre felpillantva Thibaut néma imát mondott, majd lassan úszni kezdett Adam után. Szinte a lélegzetüket is visszafojtva dél felé haladtak a part mentén, a legapróbb gyanús jelre is megállva. Nem vették észre az árnyékot, mely elindult a sátruktól, amikor kiszöktek, és követte az útjukat, mielőtt visszament volna a szultánhoz…

A két szökevény sokáig úszott, hogy biztosan maga mögött tudja a sereg elfoglalta területet. Azután kikapaszkodtak a partra, és elnyúltak egy pillanatra, hogy megpihentessék izmaikat, és lélegzethez jussanak. Végül megindultak a Jordán völgye felé.

XI. fejezet

Zokogj, ó Jeruzsálem.

Ahogyan azt Thibaut előre látta, Szaladin másnap elfoglalta Tibériás kastélyát, ott találta Eschive hercegnőt, akit előkelő hölgyhöz illően köszöntött, majd közölte vele, hogy csatlakozhat a férjéhez Tripoliszban. Még erős kíséretet is adott mellé, hogy a hölgyeivel együtt biztonságban tehesse meg az utat. Azután leromboltatta a város egy részét, garnizont állíttatott fel a várban, és parancsot adott, hogy dicsősége emlékére emeljenek kápolnát a Hattin szarvon. Aztán visszaindult Akrába, a nagy tengerparti városba, mely a frank királyság kereskedelmi központja volt. Kellemes meglepetés érte: a legenyhébb ellenállásba sem ütközött. Jocelin de Courtenay volt a város elöljárója, vagyis kormányzója. Eljutott hozzá a tibériási események szörnyű visszhangja, és Szaladinnak elég volt felbukkannia, hogy csinos kereskedőküldöttség élén átadja neki Akra kulcsait. A követeknek a szultán felajánlotta, hogy maradhatnak a városban, de szabadon távozhatnak is, s mindkét esetben garantálja biztonságukat. Sokan elmentek, elsőként Courtenay, tudva, hogy bármit is ígér a győztes, minden rendben lesz, amíg itt marad, de amint hátat fordít, az emírjei sietve lemészárolják őket. A bazárok kincsek alatt roskadoztak, és a török katonák elragadták az aranyat, egész Ázsia termékeit, a gyönyörű damaszkuszi selyemkelméket és a velencei bársonyokat. Nagy mennyiségben találtak cukrot, fegyvereket és sok minden mást is. Szaladin hátrahagyta a fiát, Afdalt, és folytatta diadalmenetét.