Thibaut, aki látta, amint Gérand testvér lándzsával átdöfött nyakkal holtan rogy össze, közéjük tartozott. A lova kidőlt alóla, és nem tudta legyőzni az öt mamelukot, akik rárontottak.

Sisakjától és kardjától megfosztva inkább vonszolták, mint vezették a többi, szintén fogságba esett templomoshoz és ispotályoshoz, akiket a nagy sárga sátorhoz vittek, melyet a szultán emberei állítottak fel a csatamezőn, ahol egyre szaporodtak a holtak. A véletlen úgy hozta, hogy éppen Adam mellé került, aki kötelékeiben úgy harcolt még mindig, mint egy sebzett medve.

– Tartalékolja az erejét a szép halálra – tanácsolta neki. – Már nem várathat sokáig magára! Szaladin gyűlöli a templomosokat, és a vesztükre esküdött.

Valóban, a vörös keresztes fehér köpeny még piszkosan és porosan is jelzésül szolgált a mamelukoknak, akik elkülönítették a templomosokat a többi fogolytól, majd Szaladin elé vezették őket. A szultán a sátra ajtajában állt, és keresztbe font karral nézte őket. Térdre kényszerítették a lovagokat, ám abban a pillanatban, amikor a görbe karddal felszerelkezett katonák odaálltak melléjük, hogy kivégezzék őket, „önkéntesek” egy csoportja lépett elő, szigorú és ájtatos erkölcsű emberek, hívek, a törvény emberei, bölcsek, az aszkézis és a misztikus érzések beavatottai. Mindegyikük azt a kegyet kérte, hogy kivégezhessen egy foglyot: kivonták a kardjukat és feltűrték a ruhaujjukat63…

Szaladin pedig megadta nekik, amit kértek. Iszonyatos volt, ami ezután következett, hiszen még Allah nevében sem lesz valakiből egy csapásra gyakorlott hóhér. Voltak, akik rendesen elvégezték a feladatukat, mások azonban ügyetlenek vagy erőtlenek voltak, és mészárolták áldozatukat, olyannyira, hogy be kellett segíteni nekik. A szerencsétlenek kitartó bátorsággal imádkoztak. Néhányan zsoltárt énekeltek, míg a vas el nem metszette hangjukat.

Ekkor Thibaut hirtelen felegyenesedett, és arabul azt kiáltotta:

– A Próféta Pecsétjére, elfelejtettél, szultán? Thibaut de Courtenay vagyok.

Szaladin karja azonnal felemelkedett, és a kardok megálltak a levegőben. Mondott valamit, és két katona odafutott a zavarkeltőhöz, hogy megragadják és a szultán lábához lökjék. Thibaut azonban azt mondta:

– Parancsold meg, hogy hozzák ide azt is, aki a jobbomon volt, mert a testvérem.

Különben nem mondok semmit!

Szaladin a szemöldökét ráncolta, de két katona Ádámért indult, aki hamarosan a barátja mellett térdelt. Azután belökték őket a nagy sárga sátorba, míg odakint folytatódtak az imák… és a kivégzések.

– Vess véget a mészárlásnak! – nyögte Thibaut. – Azok az emberek mind a testvéreim, és becsülettel harcoltak ellened!

– Ne kérj túl sokat, ha azt akarod, hogy megkíméljem az életed és ezét a testvéredét! Felesküdtem a te istened katonáinak halálára, akik Allahot sértegetik –

63 Al-lmad, a muzulmán krónikás nyomán


örökké áldott legyen a neve! Helyes, hogy hívő emberek végezzenek azokkal, akik nem tesznek mást, csak elárulják a saját hitüket.

Ezzel kiment, hogy tovább elnököljön a mészárlás felett. Thibaut megértette, hogy ennél többet nem érhet el a diadaltól megittasult hódítónál.

– Hagynia kellett volna, hogy megöljenek! Szomjan halok – dadogta Adam, akinek kiszáradt szája nehezen formálta a szavakat.

– Legyen még egy kis türelemmel! Majd ad inni, ha meg is öl azután…

Hamarosan így is lett. Egy fekete rabszolga tűnt fel kupákkal és egy kancsó vízzel, a két férfi pedig végre enyhíthette szomját azzal a csodálatos érzéssel, mintha az élet forrásából innának. Odakint csendesedett az ének és az ima, felváltotta a szerencsétlenek nyögése, akikre az ügyetlenek miatt gyors halál helyett borzalmas agónia várt. Nemsokára súlyos csend nehezedett rájuk, melyet hamarosan a muzulmánok eksztatikus éljenzése tört meg. Adam és Thibaut imába merültek a nemes harcosok lelki üdvéért, akiket ily csúfosan végeztek ki. Szaladin ebben a helyzetben találta őket.

– Az én sátramban merészeltek imádkozni a háromfejű istenükhöz? – morogta.

– Nevezd, ahogy akarod, csak egy isten van – felelte Adam és azok, akiket most rútul lemészároltattál, a szolgái voltak. Mit gondolsz, milyen szemmel néz arra, amit tettél?

– Elégedett szemmel, remélem. Meg akarom tisztítani a földet a két alávaló rendtől, akiknek praktikái semmire sem jók, akik sosem mondanak le az ellenségességről, és akik nem hasznosíthatók rabszolgaként.

– Adhatnál nekik méltóbb halált is!

– Mi jobbat kívánhattak volna? Allah – áldott legyen a neve! – legfőbb szolgáinak kezétől haltak. A hadseregnek szüksége volt erre az áldozatra, melyet annak mutattunk be, aki győzelemre segített. Most pedig…

Ebben a pillanatban három foglyot vezettek Szaladin elé: Renaud de Châtillont, Gérard de Ridefort-t és Guy de Lusignant. Az utóbbi a szomjúságtól, a félelemtől és a kimerültségtől elgyötörten az ájulás határán állt. Szaladin maga mellé ültette, miután rövid parancsot adott ki:

– Szedd össze magad! Elfogyott az erőd! Csendesítsd el félelmedet is…

Majd amikor egy rabszolga egy hegyi hóval hűsített rózsavízzel teli kupát hozott, megkínálta:

– Igyál! Mindjárt jobban érzed magad… Jeruzsálem szerencsétlen királya először mohón ivott, de a hűsítő itallal visszatért belé a testvériesség, és Renaud de Châtillonnak nyújtotta a poharat, aki kiitta. Szaladin haragra gerjedt:

– Nemes arab szokás – mondta –, hogy egy fogoly életét megkíméljék, ha együtt evett és ivott a legyőzőjével. De ezt a nyomorultat te itattad meg, és a szokás rá nem vonatkozik.

Azután Châtillonhoz fordult:

– A bosszúálló ég a kezemre adott – vetette oda. – Emlékezz az árulásaidra!


Emlékezz az útonállásaidra, az erőszaktételeidre, a megszegett esküidre, az istenkáromlásaidra és a szentségtöréseidre a szent városok, Mekka és Medina ellen.

Megfizetsz bűneidért.

A fékezhetetlen Renaud azonban még legyőzötten, sebesülten, páncéljától és fegyvereitől megfosztva is hű maradt önmagához. Még magasabbra emelte oroszlánfejét, és megvető mosollyal sértette legyőzőjét.

– Így cselekednek a királyok! – mondta. – Én pedig a Jordánon túli földemen király vagyok!

– Nyomorult! Megesküdtem, hogy saját kezemmel vetek véget az életednek…

hacsak nem tagadod meg a hited, és nem hirdeted a Próféta törvényét, a nevét…

– A hitetlen törvényedet hirdessem, amikor azzal jobban sérteném Istent, mintha ezer évig garázdálkodnék? Soha!

Szaladin magánkívül felragadta a kardját és lesújtott Châtillonra, haragjában azonban rosszul számította ki a csapást. A penge lemetszette a lovag karját, mely vértócsában a földre hullott. Két mameluk katona végzett a sebesülttel, aki egyetlen nyögést sem hallatott, és levágták a fejét, melyről még akkor sem tűnt el a mosoly, amikor az iszonyattal eltelt Guy lába elé gurult. Szaladin azonban, miután kiadta az utasítást, hogy a fejet tűzzék lándzsára, a test többi részét pedig dobják ki, visszaült mellé:

– Nyugodj meg! – mondta gyengéden. – Egy király nem öl királyt. Ha kipihented magad, elviszlek Damaszkuszba, ahol beszélhetünk…

Egyetlen szót sem szólt Ridefort-hoz, aki szintén arra számított, hogy kivégzik, mégis tartotta magát. Hamarosan érte jöttek és elvezették a férfival, aki már csak névleg volt Jeruzsálem királya… Azután Szaladin kiküldte a tiszteket és a szolgákat, hogy ők is kivegyék részüket a hatalmas ünneplésből, mely egész éjszaka tart majd, hogy megörökítse a győzelmet, mely megkondítja a lélekharangot a frank királyság felett. Miután elvitték a Renaud de Châtillon vérével átitatott kék és arany szőnyeget, hellyel kínálta két utolsó foglyát a puszta földön:

– Üljenek le, és mondjanak egy jó okot, amiért még két templomost megkíméljek!

– Előbb válaszolj egy kérdésre, kérlek! Miért kímélted meg a nagymesterünket?

Kifinomultabb kínhalált tartogatsz számára?

– Nem hiszem.

– Megkíméled, amikor ő a balsorsunk oka? Amikor ő az egyetlen, aki méltatlanul viselte a fehér köpenyt azok között, akik tiszta és vitéz lovagként hűek maradtak esküjükhöz és a Mindenható Úrhoz, és akiknek vére vörös sárrá változtatta ezt a földet?

A szultán fehér fogai egy pillanatra meghatározhatatlan mosolyban csillantak meg.

– Pontosan ezért kímélem meg. Hasznosabb lesz számomra élve, mint holtan.

Érett gyümölcsként ejti a kezembe azt, ami megmaradt az átkozott rendből!

– Tehát erről van szó! Sejthettem volna, hisz jól ismered az embereket.

– Valóban azzal hízelgek magamnak, hogy jó emberismerő vagyok. Téged is ismerlek! Úgy látom, sokat fejlődtél a zavaró kérdések kikerülésének művészetében, de tudnod kellene, hogy nem végtelen a türelmem. Tehát térjünk a lényegre: megtaláltad, amit Damaszkuszban kértem?

– Igen, ennek a lovagnak a segítségével, akit mellettem látsz.

– Nehezen hiszek neked, mert őszintén szólva egy percre sem gondoltam, hogy lehetséges lenne.

– Én sem hittem, de az én istenem hatalmasabb, mint a tiéd, hiszen téged hallgatva nem egy isten van. A kezemben tartottam a Próféta Pecsétjét.

– Áldott legyen a neve! – kiáltott fel a szultán. – Hol volt?

– A társam elmondja. Beszéljen, Adam lovag, mondja el, hol volt a nagy smaragd.

– Ábrahám áldozati köve alatt, ott, amit maguk a lelkek kútjának hívnak. Ott volt a pecsét. A társam találta meg a hamu között, a Salamon idejében égetésre használt oltár alatt…

– Ott? Tehát nem vizes kútról volt szó? Ebben az esetben Otmán gond nélkül megkerestethette volna…

– Talán nem is vesztette el igazán? – jegyezte meg lágyan Thibaut. – Talán azt akarta, hogy csak… az utódai számára vesszen el?

– Hogy utána ne legyen több kalifa? Ez nevetséges… sőt, értelmetlen. Bár végül is annak alapján, amit tudok róla, nem lehetetlen. Mindenesetre kiérdemelted a hálámat.