– Érzem rajta az árulás szagát! – recsegte.

A tripoliszi gróf mindössze megvető vállrándítással felelt. Különben is, a bárók mind csatlakoztak a bölcs gondolathoz, és természetesen a király is jóváhagyta: Szephoria friss vizénél várják meg a szultán támadását. Ezzel a tanács szétvált.

Éjfélkor azonban a templomosok nagymestere visszament Guy sátrába, akit egyedül talált, és szabad folyást engedett gyűlöletének:

– Felség, hisz ennek az árulónak, és elfogadja a véleményét? Önt akarta megbecsteleníteni vele, hisz szégyen és lelkiismeret-furdalás gyötri majd, hogy hagyott elesni egy öntől alig hat mérföldre fekvő várost. És tudja meg, hogy a templomosok leteszik fehér köpenyüket és eladják mindenüket, hogy megbosszulhassák a szégyent, melyben a szaracénok részesítenek! Menjen, és kiáltassa ki, hogy mindenki készüljön, és induljon a Szent Kereszt után!

Guy de Lusignan természetesen ezt a javaslatot is elfogadta…

Alighogy kiadták a riadóparancsot, a bárók futottak oda hozzá, hogy jobb belátásra bírják, de a méltatlan nagymester túlságosan meggyőző volt: a király kitartott döntése mellett, és nem volt hajlandó magyarázatot adni. A táborban eluralkodott a zűrzavar.

Sokakat megdöbbentett az őrült parancs, de mindenki tehetetlen volt, hiszen arról szó sem lehetett, hogy ne engedelmeskedjenek a királynak. A megszokott merészsége ellenére még a most aggodalmaskodó Renaud de Châtillon is süket fülekre talált…

– Uraim, ha Isten segít, kemény napunk lesz. Ami engem illet, ha jó kardom le tudja győzni a kutya Szaladint, a világ királyának érzem majd magam, és boldogan halok meg!

A hajnal első sugarai előtt tábort bontottak, és a sereg készen állt az indulásra. Egy utolsó ima az Igazi Kereszt lábánál, egy utolsó áldás a püspöktől és a káplánoktól, és a szép hadigépezet megindult. Ez alkalommal Thibaut nem a templomosok oszlopában vonult. A Kereszt védelmére kirendelt lovagok egyike az éjjel egy skorpiócsípés nyomán meghalt, és a marsall Thibaut-t választotta a helyére:

– Úgy gondolom, önnek jár ez a megtiszteltetés, testvérem – mondta –, hiszen évekig harcolt a legnagyobb relikvia tövében Balduin király oldalán, Isten fogadja be hős lelkét. Ráadásul úgy látom helyesnek, ha egy Courtenay van az első sorokban, mivel az udvarnagy kineveztette magát Akra elöljárójának, és ki sem mozdul onnan.

Ehhez nem volt mit hozzátenni. Csak meghajolni és köszönetet mondani lehetett.

Thibaut beállt a tíz lovag körébe, ahol egy hely üresen maradt… Büszke és boldog volt a megtiszteltetéstől, mely őt és Balduin emlékét érte, mégis zavarba jött. Valóban méltó rá, hogy ott legyen, amikor megszegi a regulát, és talán megsérti Istent azzal, hogy a Hitetlen gyűrűjét viseli? Talán valahol el kellett volna rejtenie a cellájában. Azonban attól tartott, valamilyen esemény esetleg megakadályozhatja abban, hogy visszatértekor magához vegye. Másrészt úgy gondolta, talán hasznos lehet a királyság számára, és hátrálásra késztetheti Szaladint abban az esetben, ha az ő fegyverei kerekednének felül. Feltéve természetesen, hogy a szultán hajlandó állni a szavát, melyet egy szabadon bocsátott fogolynak adott, s mely talán csak tréfa volt. Minden eshetőségre egy bőrszíjon a nyakába akasztotta a gyűrűt. Természetesen, ha előre tudta volna, micsoda megtiszteltetésben részesül, átadja a pecsétet Adam Pellicorne-nak, most azonban már késő volt.



* * *

Tripoliszi Rajmund, mint a környék ura, a sereg élére állt hercegnője négy fiával. A Kereszt előtt haladt, melyet erősen tartott az akrai püspök. Azután következett a király és a sereg nagy része. Végül az ispotályosok és a templomosok biztosították a hátvédet.

Egy hosszú, száraz völgyben tartottak kelet felé, mely felfelé emelkedett a még szárazabb dombok között a „Hattin szarvig”, egy kopár kettős magaslatig, ahonnan kiindult a tibériási kék tóhoz levezető út. Ott tartózkodott Szaladin serege. Az ostromlott hercegnő kastélya nem volt messze, körülbelül öt mérföldre, ám ahogy emelkedtek, úgy emelkedett a nap is, hamarosan elviselhetetlen hőséget ontva az árnyék nélküli tájon vasba öltözött katonákra… A len kendő ellenére, melynek használatát a keresztesek átvették a szaracénoktól, hosszú patakokban csorgott az izzadság a sodronyingeken és páncélokon. Visszavonulásról azonban szó sem lehetett.

A szultán előőrsét alkotó könnyűlovasok hamar felfigyeltek a hosszú fémkígyóra, mely Hattin felé kúszott, s melynek páncélja villámokat szórt. Támadni kezdték a hátvédet a gyors, íjakkal felfegyverzett lovasok, akár a kirajzott darazsak. Ahogyan azt Tripoliszi Rajmund jelezte, egyetlen forrás, egyetlen kút sem volt a szomorú tájon, ahol az utolsó zöld levelek is régen megégtek már. Az egyetlen esélyük az volt, ha elhaladnak Hattinnál, és lezúdulnak a tó felé, súlyukkal maguk előtt sodorva a muzulmánokat, de esteledett, és mind a lovak, mind az emberek kimerültek. Gérard de Ridefort, aki az ellenséges nyilaktól már elveszítette néhány emberét, azt javasolta, hogy álljanak meg a kis Marescalia erődnél, ahol van víz. Odaérve azonban azt látták, hogy a kutak szárazak…

Mégis megpihentek. Lehetetlen volt lefelé vágtatni a tóhoz a sötétben, veszélyes utakon. Az este hozott némi enyhülést. Nem eleget azonban ahhoz, hogy megfeledkezzenek az embereket és állatokat egyaránt gyötrő szomjúságról. Muszáj volt pihenniük, így aztán táborverés nélkül elhelyezkedtek, ahogy tudtak. Az Igazi Keresztet a földbe állították, és az azt kísérő templomosok két ötfős csoportban váltották egymást, hogy körülállják, ahogyan kell: egyenesen, két kezüket a földbe szúrt kardjuk markolatán nyugtatva. Mindenki másnak is készen kellett állnia, hogy amint világosodni kezd, meginduljanak a tó felé, mielőtt a borzalmas hőség visszatér.

Néhány óra telt el így, és az őrszemek türelmetlenül várták a hajnalt. Már nem volt messze, amikor hirtelen kivilágosodott az éjszaka, de baljóslatúan: a keresztény hadsereg körül Szaladin felgyújtatta a bokrokat és a száraz füvet, éppen abban a pillanatban, amikor kelet felől szél támadt, és szenvedéseiket tovább fokozva füstörvényeket fújt a frankok szemébe és torkába. A tó felé vezető utat hamarosan tűz fala zárta el, hatalmas pánikot keltve a gyalogosok között. Azt hitték, a pokol nyílik meg előttük, és a sok szerencsétlen menekülni kezdett, ki a hegyek, ki Szephoria felé. A parancsnokok tehetetlenül nézték őket.

– Kövessük a példájukat? – kiáltotta Balian d'Ibelin. – Beleestünk a csapdába, melyet Rajmund gróf jelzett. Könnyen meglehet, hogy nem kerülünk ki belőle élve. Mi a parancsa, felség? – tette hozzá Guy felé fordulva, aki szorongva pillantott rá, és szemmel láthatólag képtelen volt döntést hozni.

Tripoliszi Rajmund felelt:

– Meg kell próbálnunk átjutni, uraim! Erővel, Isten kegyelméből! Előbb azonban el kell rejteni a Szent Keresztet: nem kerülhet a hitetlenek kezére, ha alulmaradunk!

Kiadták a megfelelő parancsokat. A templomosok marsallja szétoszlatta az őröket, két lovag, köztük Thibaut kivételével, majd miután utoljára meghajolt az emberei szívében a hit esszenciáját jelképező ereklye előtt, megparancsolta:

– Ássák el. Előbb pedig esküdjenek meg a lelki üdvükre, hogy sosem árulják el, hol nyugszik! Még kínvallatás alatt sem!

– Lovagi becsületemre esküszöm! – jelentette ki kórusban Thibaut és a társa, akit Gérand testvér néven ismert.

Majd mialatt Jean de Courtrait visszatért hadi posztjára, megfelelő hely keresésére indultak, melyet az erőd romjaitól nem messze meg is találtak. Egy öreg, göcsörtös akácia emelkedett ott a homokból, egyetlen növényzetként a szomorú tájban. A makacs akáciák a sivatagban is megélnek, mert gyökereik akár harminc méter mélyen is a földbe nyúlhatnak víz után. Megkeresték a legkedvezőbb, keleti oldalát, majd Thibaut és társa ásni kezdtek az ásókkal, melyek részét képezték a templomosok tábori felszerelésének. Mély gödröt ástak, melybe belefektették a keresztet, ami Thibaut számára elválaszthatatlan volt Balduin emlékétől, aki belőle merített erőt a harchoz.

Beburkolták a lepelbe, melybe bizonyos alkalmakkor csomagolták. Óvatosan visszaterítették rá a homokkal kevert földet, melyen egy pillanatra térdre ereszkedtek egy utolsó imára, s olyan fájdalmas könnyeket hullattak, mintha anyjukat temették volna el. Azután felálltak, és megölelték egymást.

– Most menjünk, és haljunk meg becsülettel! – mondta Gérand testvér.

Thibaut szükségre hivatkozva hátramaradt, és odalépett az akáciához…

A szerencsétlen napon a kérlelhetetlen napsütésben a frank lovagok másodszor is felfegyverkeztek. Táplálék híján a tűz kialudt a Hattin szarv elfeketedett lejtőin.

Először azt hitték, sikerrel járhatnak, hiszen régi taktikájukhoz híven a török csapatok szétnyíltak, hogy utat engedjenek… mely azonban különös módon bezárult, amint a tripoliszi gróf és fiai megindultak rajta. Nem látták többé őket: miután felfrissültek az első kútnál, egészen a partig futottak…

Ekkor csoda történt: rettegését elfeledve Guy de Lusignan hagyta, hogy elragadja kirobbanó vitézsége, mely néha igazi királlyá tehette ezt a jelentéktelen embert.

Hatalmas kiáltásokkal a zászlaja köré szólította a lovagjait, az élükre állt, és kétségbeesett támadásba lendült, mely azonban olyan viharos volt, olyannyira átjárta az őrült vitézség, hogy majdnem elérte magát Szaladint is, aki egy kis magaslatról szemlélte a csatát fia, Afdal társaságában. A mamelukok gyors beavatkozása eloszlatta a veszélyt, és visszaszorította a támadókat a gyilkos hegyek közé… Ellenálltak, amennyire csak tudtak, vállt vállnak vetve küzdöttek, de végül legyőzte őket a túlerő.


Néhányan a tóban lelték halálukat, melyben megtörtek reményeik, s mely utolsó enyhülést nyújtott szomjuknak. Azok, akikből a halál éppen nem kért, fogságba estek.