– Adam – szólalt meg elfulladó hangon. – Azt hiszem, megtaláltam Mohamed Pecsétjét!

– Mit mond?

Pellicorne mellé térdelt, és döbbenten nézte az ékszert, mely Thibaut kezében lassanként visszanyerte szép, egyszerre mély és áttetsző zöld színét.

– Sosem gondoltam volna, hogy lehetséges – suttogta a fiatalember. – Amikor Szaladin azt mondta, hogy keressem meg, biztos voltam benne, hogy gúnyolódik velem. Olyannyira, hogy meg is feledkeztem róla. Olyan sok minden történt azóta.

Most mégis itt van a kezemben! A Próféta Pecsétje, melyet a bagdadi kalifának, minden hívő egyetlen urának kellene viselnie!

Adam elvette a gyűrűt, és szenvedélyes kíváncsisággal nézegette.

– Szaladin beszélt róla? Miért nem mesélt erről?

– Amikor visszatértem Jeruzsálembe, maga eltűnt, és sok idő eltelt, mire újra találkoztunk. Bevallom, meg is feledkeztem erről a történetről… melyben nem is hittem igazán.


– Nos, ennél megfelelőbb pillanat nem is lehetne, hogy elmesélje. Ilyen nyugalomban nem leszünk máskor.

Thibaut a gondolataiba merült, hogy a lehető legjobban felidézze emlékezetében a szultán szavait, majd mesélni kezdett.

Amikor a végére ért, Adam a furcsa ékszert ujjai között forgatva megjegyezte:

– Fel tudja fogni, hogy arra az esetre, ha azt venné a fejébe, hogy áttér az iszlám hitre, a kezében van az eszköz, hogy kalifa legyen? Hiszen akié a pecsét, az Allah kiválasztottja. Minden muzulmán kénytelen meghajolni előtte.

– Nos, maga mindenről tud! De én, aki nem vagyok olyan bölcs, csak annyit mondok, hogy a kezünkben van az eszköz, hogy megmentsük a királyságot, mert most már hiszek Szaladin szavának. A gyűrű ellenében megad mindent, amit csak kérünk!

Meg kell…

Egy egyszerre távoli és közeli harang hangja szakította félbe:

– Hajnali ima? Máris? Ennyire elszaladt volna az idő?

– Lehet. Mindenesetre vissza kell mennünk. Nagy a kockázat, hogy észrevesznek!

– Talán nem! Az a legjobb, ha egyenesen a templomba megyünk. Egy kis szerencsével megelőzzük a többieket.

– A fehér köpeny nélkül? Megbüntetnek… Adam elgondolkozott, s közben visszatette a kőlapot a helyére, és egy sötét sarokba rejtette a szerszámokat.

– Akkor visszamegyünk a lakóépületbe a köpenyekért. Majd az utolsók leszünk…

Ó, valami történt! Ez nem a reggeli ima!

Valóban, nem a hajnali misére szólító békés, szinte diszkrét kongatás hallatszott, hanem erőteljes ha-rangzúgás, mely egyre erősödött, és hazahívott minden templomost, aki ezért vagy azért a városban tartózkodott. Nem egészen vészharang volt, de majdnem olyan. A szerzetes-lovagok pedig nem a kápolnában gyülekeztek, hanem a káptalanteremben, ahol Gérard de Ridefort várta őket. Amikor mind egybegyűltek, a nagymester felemelkedett, egyik kezében parancsnoki botjával. A rá szegeződő kérdő tekintetekre keserű mosollyal felelt:

– Jó testvéreim! – kiáltotta. – Harcolni fogunk Isten dicsőségéért és a Templom becsületéért. A kutya Szaladin, barátja, Tripoliszi Rajmund segítségével most szállja meg Galileát, de becsülettel elálljuk az útját. Az előőrsben harcolni és megvédelmezni a Szent Keresztet, ez a rend kiváltsága, és számítok önökre, hogy ezt nem felejtik el.

Most misét hallgatunk, hogy vitézséget és erős szívet kérjünk a csatához. Azután felkészülnek az indulásra. Két óra múlva indulunk. Csak a nagyon idős és a beteg testvérek maradnak itt. A szokáshoz híven Szephoria kútjánál lesz a mozgósítás találkozási pontja. Jó testvéreim, a jelmondatunk:

„Non nobis, Domine, non nobis sed nomini tuo da glóriam61” Mindig ez lebegjen a szemük előtt! Most menjünk imádkozni!

– Leginkább az ő szeme előtt kellene ennek lebegnie! – suttogta Adam, miközben a templomosok kettesével megindultak a kápolnába egy utolsó imára.

61 Ne miattunk. Urunk, ne miattunk, hanem a nevedért adj dicsőséget!” Nem sokkal később a lovagok teljes fegyverzetben, fegyelmezett rendben elhagyták a rendházat a fegyvernökökkel, az őrmesterekkel és a turkopolokkal62, valamint tábori felszerelésükkel, szinte üresen hagyva hátra a kolostort. Az élen az új marsall, Jean de Courtrait tíz lovaggal alkotta a zászlóvivő Baucent testőrségét, akihez a csatában minden bajban lévő lovagnak csatlakoznia kellett. Ő lesz a hadjáratban a templomosok parancsnoka. A nagymester másik tíz lovaggal a Szent Sírba ment, hogy biztosítsák az Igazi Kereszt védelmét, mely Guy király, a bárók és a csapataik élén halad majd.

Kora hajnal volt, a környéken egymásnak feleltek a kakasok, azonban egész Jeruzsálem odakint volt a teraszokon és az utcákon. Furcsán csendes volt a város a perc súlyának tudatában. Mindenki tudta, hogy Szaladin a Szent Város elfoglalását tűzte ki célul, és a dühe előtt nem volt más akadály, csak ez a mozgó acélfal a zászlók suhogása alatt a reggeli hűvösben, mely hamar hőségbe fordul majd, hiszen júliusban jártak.

Egyetlen kiáltás sem hallatszott. Egyetlen hívás sem. Egyetlen szó sem. Néha egy-egy zokogás. A kifulladt Jeruzsálem mintha nehezen lélegzett volna. Csak imádkozott, térdre ereszkedve a magas, arany és drágakő kereszt útja mentén, mely Krisztus kínhalálának fáját tartalmazta. Az akrai püspök vitte a legfőbb relikviát. Ilyen drámai körülmények között a pátriárka feladata lett volna, és a király meg is kérte erre, de Heraclius – mintegy véletlenül – éppen beteget jelentett. Igaz, annyi erőfeszítést azért tett, hogy megáldja a harcba indulókat, de két pap támogatta a karját két oldalról.

Valóban rossz színben volt: a májával lehetett baj, tekintve a naponta elfogyasztott hatalmas mennyiségű bort. Az akrai püspök törvénytelen fia volt, ahogyan azt mindenki tudta. Még Guy király is, akinek pedig nem az intelligencia volt fő erénye.

Ellenben milyen szép király volt!

Hajadonfőtt, aranyhajában játszó napsugarakkal kecsesen viselte páncélját karcsú, izmos testén, s szélesen mosolygott szép fehér fogaival az asszonyokra, akik csodálattal nézték, és néha csókot vagy virágot dobtak neki, arra gondolva, hogy Sybilla királynőnek igaza volt, hogy ilyen szép férjet választott.

Az egyikük azt suttogta:

– Olyan, mint egykor Balduin volt…

– Csakhogy az ő szeme kékje túlságosan lágy, és nem olyan vitéz, mint ő! Távolról sem!

Pedig a király nem volt gyáva, ügyesen bánt a karddal, a lándzsával vagy a csatabárddal. A hozzá hasonlókkal vívott csata nem rémítette – még harci bravúrokra is képes volt –, ellenben iszonyatosan rettegett Szaladintól és a mamelukjaitól. Amint kiléptek a város kapuján, mosolya szertefoszlott, és a rá törő szorongás elfojtására a Keresztre szegezte a tekintetét, belé fektetve minden reményét, hogy élve kikerülhet a borzalmas kalandból, melyre indult. Valamivel hátrébb kifürkészhetetlen, komoly arccal ott lovagolt az öccse, Amaury, a főparancsnok.

A Szent István-kapu felé haladva a templomosok hadoszlopa elhaladt a Toron-62 Muzulmán apától és keresztény anyától született helybéliek, akik önként szegődtek a rend szolgálatába.


palota előtt, melyet nyitva tartottak a fiatal Onfroi távozása után is, aki kénytelen volt csatlakozni a király kíséretéhez. Thibaut ösztönösen felpillantott a teraszra, és hevesen megdobbant a szíve: Isabelle ott volt. Talpig fehérbe öltözve állt a hölgyei gyűrűjében, fátyollal befont haja védelmében, és őt nézte, miközben súlyos könnycseppek gördültek alá az arcán. A tekintete ereje vonzotta Thibaut-t. Hogy szeretett volna megállni, odamenni hozzá! Mert már azelőtt, hogy a lány ujjai az ajkát érintették volna, hogy néma csókot küldjenek felé, tudta, hogy az egykori szerelem visszatért, a házasság Onfroival csak szeszély volt, és ismét övé a szív, melynek elhagyása oly fájdalmas volt annak ellenére is, amit Balian d'Ibelintől megtudott. Tilos volt azonban megállnia. A lovak szép egységben ügettek, és a fegyelmet követve Thibaut hátra sem nézhetett. Hamarosan elhagyták a szép palotát…

A szephoriai kútnál gyülekezett a keresztény sereg. Húszezer ember! A legszebb sereg, melyet a frank királyság kezdetei óta összehívtak! Ott volt Tripoliszi Rajmund és négy mostohafia: Hugues, Guillaume, Odon és Raoul; Balian d'Ibelin, Renaud de Sidon, az ispotályosok az udvarnagyuk vezetésével, mivel még nem választottak új nagymestert, és Renaud de Châtillon, még arrogánsabban, mint valaha: egy percet sem vesztegetett, és azonnal Isabelle férjének értésére adta, hogy legfőbb érdeke, hogy vitézül viselkedjen az elkövetkező napokban, különben ő maga, a mostohaapja tépi ki a beleit.

Alig állt fel a tábor, amikor nyugtalanító hír érkezett egy sebesült lovassal: személyesen Szaladin vette ostrom alá Tibériás várát, melyet egyedül Eschive hercegnő

védelmezett, akit magára hagyott mind a férje, mind a négy fia.

Azonnal összeült a tanács a király nagy vörös sátrában. Hugues de Tibériade, az elsőszülött fiú Guy lábához vetette magát, és kérte, engedjék, hogy az édesanyja segítségére siessen. Rajmund gróf azonban csendre intette, és a királyhoz fordult:

– Felség – kezdte –, Tibériás az enyém. Az úrnője a feleségem. Az embereimmel és a kincstárammal van ott, és senki sem veszítene annyit, mint én, ha elesne. Ha azonban a muzulmánok elfoglalják, nem tarthatják meg. Ha lerombolják a falakat, újjáépítem őket. Ha foglyul ejtik a feleségem és az övéit, kifizetem a váltságdíjukat, mert inkább Tibériás szenvedjen vereséget, mint hogy a Szentföld vesszen el. Jól ismerem az országot. Az egész úton nincs egyetlen vízlelőhely sem, és ha most megindulunk a birtokom felé a száraz dombokon át, az emberek és a lovak szomjan halnak, mielőtt elérnék Szaladin seregeit. Július 4-e van. Holnap Szent Márton napja. A ma éjszaka melegében gondoljanak arra, micsoda hőség lesz holnap napközben!

A tanácsot meghatották áldozatkész szavai. Egyedül Gérard de Ridefort ellenkezett, nyíltan újabb árulás előkészítésével vádolva Rajmundot: