Juliette Benzoni - AZ ELVESZETT KERESZT

– Megkapják… sőt, többet is!

* * *

Mialatt Balian d'Ibelin és társai fegyverrel a kezükben védték az életüket a mamelukok ellen, Nabluszban Mária a lányát igyekezett megvédeni a férje mindennapos könyörgéseitől. Onfroi de Toron nemrég érkezett a városba, és könnyeivel, valamint könyörgéseivel, néha dührohamaival ostromolta a palotát. A királyné mindenre azt mondta, hogy Isabelle még túl gyenge ahhoz, hogy elviselje a Jordánon túli területek májusi hőségét. Amikor pedig a férfi azért könyörgött, hogy legalább látni engedje, megkérdezte a kétségbeesett nyafogót, valóban ennyire sietős lenne-e, hogy szeretett hölgye szájából hallja, hogy az mit gondol róla. Onfroi azonban nem értett a szóból, és másnap újra próbálkozott…

Mária pontosan tudta, hogy a jog Onfroi pártján áll, és a férfi minden valószínűség szerint addig táborozik majd a kapu előtt, míg vissza nem kapja a feleségét. De túlságosan aggasztotta a gondolat, hogy visszaengedje a lányát a keselyűk közé, kitéve az anyósa gonoszságának és Châtillon kéjvágyának. Isabelle nem titkolta előle, hogy az apósa üldözi vágyával, és Onfroi nem képes megvédelmezni. Mária tehát húzta az időt, és nagyon várta Balian visszatérését: ő volt az úr Nabluszban, és senki nem mehetett se ki, se be az engedélye nélkül… Legalábbis ezt mondta a könyörgő férjnek.

Balian éppen Onfroival találkozott elsőként, amikor visszatért Jeruzsálemből, miután elvégezte nehéz követségét. Nagyon rosszul fogadta a férfit. Komnenosz Mária férje fáradt volt a sok küszködéstől, és sötét volt a hangulata, akár az eljövendő napok.

– Visszakapja a feleségét, amint meggyógyult, de jobban teszi, ha itt hagyja, hiszen arról szó sem lehet, hogy visszavigye a moabi Krakba.

– Miért nem? Az az én váram, és végül is az apáim otthona, ahol gyengéd, varázsos napokat éltünk…

– Ébredjen fel, fiam! – morogta Balian. – Mit beszél itt gyengédségről, amikor máris háború van? Harcolnia kell, nem érti? Harcolni! Lecserélni az imádott bársonyait és selymeit sodronyingre, sisakra és páncélra, a szép verseit pedig kardra és lándzsára.

Lovaggá ütötték, gondolom?

– Természetesen! Személyesen Renaud uraság!

– Bizonyára azt hitte, azzá teheti, ami sosem volt, és nem is lesz soha… hacsak csoda nem történik! Mindegy… van háza Jeruzsálemben?

– Méghozzá gyönyörű… igaz, kicsit szűk és… Balian azonban nem hagyta befejezni a mondatot:

– Nos, akkor oda kell vinnie a feleségét, ha hajlandó magával tartani, hogy biztonságban legyen. Mert tudja meg, hogy a most kezdődő háború rosszabb lesz, mint eddig bármelyik…

Ezzel Balian elsietett a feleségéhez. A pálmakertben találta Isabelle-lel. Egy padon ültek egy fa tövében, körülöttük a lombokon áttörő napsugarak nyalábjaival: még bajosabbnak, még törékenyebbnek látta őket, mint eddig, és elszorult a szíve a gondolatra, hogy hamarosan el kell hagynia őket, hogy a sorsát kövesse, mely egyben a királyságé is. Ernoul de Gibelet állt mellettük, aki egykor a fegyvernöke volt, de egy súlyos sebesülése után krónikásává nevezte ki, felismerve írói tehetségét. Éppen felolvasott valamit.

A fiatalember vidám kiáltással sietett ura üdvözlésére, Mária azonban már futott is a férjéhez, és tüzesen megcsókolta. Csak Isabelle nem mozdult, bár nagyon szerette mostohaapját. Még mindig sápadt volt, és még szomorúbb, mint a férfi elutazásakor.

Balian odalépett hozzá, miután megkérte Máriát, hogy egy percre hagyja magukra őket. Leült mellé a kőpadra, és megfogta a kezét.

– Úgy látom, jobban van, lányom. Örülök, hogy fenn látom…

– Valóban erősebbnek érzem magam, de nem eléggé ahhoz, hogy visszatérjek oda!

Nem volt nehéz kitalálni, mit értett „oda” alatt.

– Nem hinném, hogy a közeljövőben visszamenne. Éppen ezt adtam Onfroi úr értésére, aki harsányan kiabálva követeli önt, mint bizonyára tudja… és akinek hamarosan el kell válnia öntől.

– Elválnia? Nem úgy tűnik, mintha erre készülne!

– Kénytelen lesz, ha nem akarja, hogy örökre kitaszítsák maguk közül a rangjabeliek, mert nemsokára háború lesz. Tudja, hogy Jeruzsálembe kell kísérnie magát, ha nem hajlandó itt hagyni.

A főváros említésére a lány mintha új erőre kapott volna:

– Jeruzsálembe? Ó, azt hiszem, szívesen odamennék! Ott talán kaphatnék híreket azokról, akiket szerettem. A kedves szolgálómról, Ariane-ról például, aki azért hagyott el, mert nem tudta elfogadni, hogy fájdalmat okozok apámnak, és hozzámegyek Onfroi-hoz…

– És valaki másról is, ugye? Valakiről, akiről legalább annyit szeretne tudni, él-e, hal-e.

Az elefántcsont-fehér arc kipirult felindulásában, de Isabelle nem kerülte Balian tekintetét. Éppen ellenkezőleg, egyenesen a szemébe nézett, és határozottan kijelentette:

– Egy királylány nem keres kacskaringós kibúvókat, és nem szégyellem bevallani, hogy nyugtalanít Thibaut de Courtenay sorsa, akiről senki nem tudta megmondani, mi lett vele…

– Én meg tudom mondani, mivel az elmúlt napokban vállt vállnak vetve harcoltunk, egy a száz ellen!

– Istenem! Csak nem…

– Nem. Életben van, és a múlt héten visszakísértem a rendházba.

– A rendházba? – suttogta Isabelle ismét elsápadva.

– Igen, lányom! A templomos lovagok fehér köpenyében láttam viszont. Az egyik barátja vitte oda, hogy megvédelmezze, mert ez volt az egyetlen módja, hogy elszökjön az ellenségei, a pátriárka és az udvarnagy elől!

– Az apja elől? A saját apja akarta a halálát?

– Az apaság soha nem jelentett semmit Jocelin de Courtenay-nak. Számára az egyetlen fia csak a „fattyú”, és bár minden oka meglenne rá, hogy büszke legyen rá, sokkal jobban szeretné hat láb mélyen a föld alatt tudni, mint a napvilágon. Ami Thibaut-t illeti, nem hiszem, hogy szerzetesi elhivatottságot érezne…

– Ez nem tartozik ránk – szakította félbe Isabelle könnyekkel a hangjában, melyeket igyekezett visszatartani. – Templomos, ez mindent elmond!

Másnap a lány megengedte az örömben úszó Onfroi de Toronnak, hogy elvigye Jeruzsálembe. Ott legalább a Sion-hegyi utca fölé emelkedő teraszról láthatja a nagy aranykeresztet a Templom tetején. Bár Isten és a Szűzanya állt Thibaut és ő közé, már az is jó volt, hogy a férfi életben van…

– „Requiem aeternam dona eis Doraina…

– … et lux perpetuat luceat eis…”

A Templomban a holtak imájának sorai hangzottak a lovagok komoly hangján, akiket őszinte bánat sújtott le. Ezt a misét azok lelki üdvéért mondták, akik becsülettel elestek Cressonnál, azokért a bajtársakért, akiket nem látnak többé, és leginkább azért, akit mindannyian a legvitézebbként és a legtisztább lelkűként szerettek: Jacques de Mailly testvérért. A megvilágított sorokban azonban minden tekintet kerülte a nagymestert, akiről azt beszélték, hogy elfutott a csatából, amint felmérte, hogy őrült kalandba rántotta bele a saját embereit, az ispotályosokat és a többieket. A templomosoknál természetes volt, hogy egyedül két vagy akár három ellenféllel szemben is harcoltak; ez volt a törvényük, hisz mindenben a legjobbnak kellett lenniük. Egy a száz ellen azonban… őrültség volt belevágni ebbe az egyenlőtlen csatába, a nagymesternek pedig kötelessége lett volna felülemelkedni önmagán és kímélni az emberei életét. Mégsem ez történt. Sokan sajnálták már, hogy ezt az őrült és durva, harcias lovagot választották a legfelsőbb posztra a nemes lelkű és bölcs Gilbert Erail helyett, akit azonnal visszaküldték Nyugatra. A legvérmesebb lovagok azonban, akik egykor a legközelebb álltak a hajlíthatatlan Odon de Saint-Amand-hoz, türelmetlenek lettek az öreg Arnaud de Torroge uralma alatt. Olyan aktívak voltak a választáskor, hogy Ridefort, aki jó szónok volt, győzött. Most szinte egyhangú volt a sajnálkozás, és ez érződött a rendház hangulatán is: néhányaknak erősen uralkodniuk kellett magukon, hogy tiszteletet tanúsítsanak a méltatlanná vált nagymester iránt.

Különös módon egyetlen ember képezett kivételt az általános levertségben: Adam Pellicorne testvér, aki kék szemét az oltár nagy keresztjére szegezve olyan erővel és lendülettel énekelte a De profundist, mintha csak De Deumxól lenne szó. Ez azonban senkit nem lepett meg, hiszen Adam testvért mindenki kikezdhetetlen jókedvéről és kimeríthetetlen szolgálatkészségéről ismerte.

A mise végeztével, amikor a lovagok elváltak egymástól, és ki-ki dolgára indult, legtöbbjük az istállóba, a lovak gondozására, Thibaut odament a barátjához, akivel visszatérése óta nem volt alkalma beszélgetni.

– Mintha esküvőn venne részt, nem temetésen. Mitől ilyen vidám? Nem szerette Jacques testvért?

– Dehogynem, de remek okom van a boldogságra: azt hiszem, megtaláltam!

– A… táblákat?

– Pszt! Még nem vagyok biztos benne, de felfedeztem egy átjárót, melynek eddig a létezéséről sem tudott senki, és úgy érzem, ez lesz az igazi.

Miközben minden oldalról alaposan megvizsgálta a lovát, hogy megbizonyosodjon jó egészségéről – a templomosok jó állatorvos hírében álltak –, Adam elmesélte, mit fedezett fel, és mivel töltötte az éjszakáit.

– Hogy csinálta? – szakította félbe Thibaut. – Beteg volt. Még a láza is felment…

– Ó, tudja, bizonyos növények segítségével nem nehéz lázat produkálni. Én pedig nagyon értek a gyógynövényekhez.

– Nagyon ért a tettetéshez is, igaz? Nem éppen jó emléket őrzök az utolsó expedíciónkról…

– Tudom, és bocsánatát is kérem, de egy kissé… akarattal csúsztam meg, amikor megtudtam, hogy néhány lovagnak részt kell vennie a tripoliszi grófhoz induló küldöttségben. Ki kellett használnom, hogy kevesebb lovag lesz itt, és különösen azt, hogy a nagymester távol van. Egy ideje az volt az érzésem, hogy figyel engem.