– Nem tudok elképzelni róla ilyen álnokságot – tiltakozott Balian d'Ibelin. – Jól ismerem Rajmund grófot: régóta jó kapcsolatokat ápol az aleppói és moszuli uralkodókkal, akiket mi is védelmeztünk, amíg elálltak Szaladin útját. No de attól még nem árasztunk hitetlen hadsereget a királyságra.

– Higgye el, ő megtette. Az orrunk előtt a bizonyíték. Tegyen a belátása szerint, gróf úr, de én hű maradok a Templom szent küldetéséhez, és megvédelmezem a jeruzsálemi utakat minden behatolás ellen: harcolni fogok. Különben is bebizonyosodott, hogy ennek a nevetséges követségnek már nincs létjogosultsága.

Uraim, ha akarják, hazatérhetnek. Lehet, hogy meg kell majd védeniük a feleségüket, a gyermekeiket és a javaikat, amikor a mamelukok rájuk rontanak, hogy rabszolgaként elhurcolják őket!

Azonnal elküldte Thibaut testvért a Templom marsalljához, aki úgy hatvan lovaggal a Kakun melletti kis erődben tartózkodott: kiadta a parancsot, hogy még hajnal előtt csatlakozzanak hozzá. Az utasítást tökéletesen végrehajtották: még nem is hajnalodott, amikor a kért erősítés megérkezett a marsall parancsnoklása alatt.

A marsallt, Jacques de Maillyt határtalanul csodálták minden templomos erődben, különösen a fő rendházban, tántoríthatatlan vitézségéért és kikezdhetetlen lojalitásáért. Hírneve még a hitetlen földekre is eljutott. A hősiesség azonban nem párosult vaksággal. Kakunban ő is összegyűjtötte a híreket: az iszlám harcosok több ezren voltak. A küldöttség tagjait, az embereiket és Roger des Moulins ispotályosait is számítva ők úgy százötvenen lehettek. Kertelés nélkül meg is mondta: több embert kell összeszedni, különben az öngyilkosságba rohannak. Ridefort őrült dühvel támadt rá:

– Túlságosan szereti a szőke fejét, ha ennyire meg akarja tartani! – recsegte, mit sem törődve a lovagok felháborodott morajával.

Jacques de Mailly megvetően végigmérte:

– Én megöletem magam, állva az ellenség rohamát, ahogy kell, maga fog menekülni, mint egy áruló!

Balian d'Ibelinnek alig maradt ideje közéjük ugrani. Ridefort volt azonban a nagymester: a lovagok abszolút engedelmességgel tartoztak neki. Gyors misét hallgattak és meggyóntak, majd felkészültek a harcra. Balian foglalta össze a helyzetet azok számára, akik nem tartoztak a templomosokhoz, de a becsület ide kötötte őket:

– Uraim – mondta, miután felemelkedett a káplán áldása után –, most…

megöletjük magunkat… szépen, ha Isten is úgy akarja!

Ehhez nem volt mit hozzátenni. Csendben nyeregbe szálltak, és megindultak az ellenség felé. Egy arab krónikás azt írja majd a maroknyi férfiról: „Olyan megveszekedetten támadtak, hogy a legfeketébb haj is beleőszült a rémületbe.” Hófehér lován, fényesen csillogó páncéljában Jacques de Mailly olyan bátran harcolt, kalászként aratva maga körül az ellenséget, hogy azok azt hihették, maga Szent György küzd ellenük. Legyőzhetetlennek tűnt, és gyorsan járó kardja magába szívta a vércseppeken megcsillanó napsugarakat. Mégis ember volt azonban, hús-vér ember: egy nyílvessző a mellkasa közepén találta. Megbillent, de összeszedte magát. A mamelukok félrehúzódtak, és meglepő tisztelettel felkérték, hogy adja meg magát:

– A szultán unokaöccse vagyok – kiáltotta egy pompás fegyverzetű harcos. – Add át nekem dicsőséges kardodat! Nem akarunk megölni egy ilyen értékes embert!

– Ha a kardomat akarod, vedd el!

Ezzel rárontott a férfira. Egy pillanattal később Jacques de Mailly nyilak záporában elesett60, miközben Gérard de Ridefort lóhalálában menekült. Roger des Moulins-t minden emberével együtt megölték. Csak három templomos, köztük Ridefort, menekült meg a csatából, és Balian d’Ibelin.

Thibaut neki köszönhette az életét: a csatamező szélén küzdött, és megsebesült az arcán, amikor Balian szélvészként rohant hozzá, megragadta a lova kantárát, és magával vitte a názáreti útra.

Amikor megbizonyosodott róla, hogy elmúlt a veszély, Ibelin ura megállt.

Meglátott egy kutat, és meg kellett mosnia Thibaut vérben úszó arcát: a nyíl hegyét szerencsére eltérítette a sisak orrvédője, és a sebesülés, mely kissé elkábította a lovagot, nem volt túl mély.

– Egy forradással megússza! – állapította meg Balian, miután felitatta a vért a fehér-piros kendővel, mely a sisakot védte a nap melegétől.

– Miért mentett meg? Nagyon hálás vagyok érte, de…

– De nem igazán örül neki? Nem baj! Nos, ami az okot illeti, megmondom: puszta kíváncsiságból!

– Kíváncsiságból?

– Igen! Szeretném megtudni, mi lelte, hogy templomosnak állt? A király halála okozta bánat? Tudom, mennyire szerette őt, de barátom, számára megváltás volt a halál…

– Tudom, és nem is ez vezérelt. Nem azért léptem be a Templomhoz, mert Isten szólított, sem pedig kétségbeesésből. Csakis azért, hogy mentsem az életem, melyet pedig, mint láthatta, nem sokra tartok. Adam Pellicorne lovag értem jött, amikor szeretett királyomat sirattam!

Thibaut elmesélte, hogyan történt mindez, hogyan került Balduin közvetlen környezete hirtelen fenyegetettségbe, és természetesen nem felejtette ki a lepratelep ügyét sem.

– Tehát ez történt! Isabelle, aki most nálunk tartózkodik Nabluszban, sokat 60 A Mailly hercegek hagyománya szerint a törökök kivágták a szívét és a nemi szerveit abban a reményben, hogy beléjük költözhet rendkívüli vitézsége.


aggódott Ariane-ért, amikor a király meghalt. A feleségem is, hiszen megszerették azt a lányt.

Balian mintegy mellékesen ejtette el Isabelle nevét, hogy lássa, kivált-e valamiféle hatást, és valóban, a szürke szempár elfelhősödött, Thibaut azonban semmit sem szólt.

A báró tovább folytatta:

– Ha már Isabelle-t említettem, hallott a betegségéről? Ezért nem tért vissza a Krakba. Aggódunk érte.

– Olyan súlyos?

A fiatalember hangjában csengő riadalom mindent elárult. Balian most már tudta, mihez tartsa magát:

– Igen is meg nem is. A lelke szenved, a teste pedig természetesen követi. Meg kell érteni, hogy különös találkozása a sorsnak, hogy valaki egy király lánya és egy gyáva alak felesége.

– Megnyugtat: a büszkesége szenved, az pedig idővel megnyugszik. Isabelle annyira szereti a férjét, hogy végül majd megbocsát neki. Különben is, Moab földje messze van, a Krak pedig bevehetetlen, hacsak nem árulással. Elélhet ott úgy, hogy mit sem hall a világ zajaiból.

Balian óhatatlanul elnevette magát:

– Maga a béke szigeteként írja le azt a helyet, barátom, de szerintem az a vár, ahol Renaud de Châtillon uralkodik, sosem lehet az. Ami pedig a nagy szerelmet illeti, nem vagyok biztos benne, hogy még létezik. Legalábbis szépséges feleségem szerint nem.

Thibaut felemelte a fejét, és mélyen társa szemébe nézett:

– Mit akar ezzel mondani, Balian úr?

– Hogy nagy hiba volt templomosnak állnia, de Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Mindegy, a lovak eleget ittak. A lehető leggyorsabban el kell jutnunk Tibériásba: Rajmund grófnak meg kell tudnia, mi történt.

Már tudta. Amikor a két férfi megérkezett hozzá, a legmagasabb toronyban találták, pontosan ott, ahonnan egykor Balduin nézte fájdalmasan a Jákob-gázló égését.

Egy pillanatra Thibaut úgy érezte, a történelem ismétli önmagát, hiszen Tripoliszi Rajmundnak is könnyes volt a szeme. Ugyanakkor nem egy erőd égését nézte, hanem a mameluk lovasokat, akik lándzsájukat magasba emelve tértek vissza a táborukba, s némelyik végére templomosok fejét tűzték…

– És mindezt az én hibámból! – suttogta elkeseredve. – No de honnan tudhattam volna, hogy egy lovagcsapat közbelép?

– Nem egy templomos csapat volt, hanem a küldöttség, melyet Guy király küldött önhöz, hogy békét kössenek. Én is tagja voltam Renaud de Sidon, az ispotályosok nagymestere és a templomos nagymester mellett, akik tíz-tíz lovaggal érkeztek.

Hogyan képzelhettük volna, hogy ön adott engedélyt Szaladin embereinek, hogy

„békés” portyát tegyenek Galileában?

Hozzáteszem, hogy mivel túl kevesen voltunk ahhoz, hogy rájuk támadjunk, haboztunk, hogy mit tegyünk, de Gérard de Ridefort tüzet okádott, és a kakuni erődből idehívott ötven lovagot a Templom marsalljával. Bizonyos értelemben rákényszerített minket a támadásra. Százötvenen ezrekkel szemben!

Tripoliszi Rajmundnak elfehéredett a szája széle:

– És mennyien maradtak? – kérdezte.

– Amennyire tudom, Ridefort-t leszámítva, aki elmenekült, ahogyan azt Jacques de Mailly megjósolta, csak Thibaut testvér és én maradtunk. A többiek meghaltak…

hősiesen! De mégis, barátom, mit jelentett ez a hirtelen invázió, melyről azt állítja, békésnek kellett volna maradnia? Rákényszerítették, vagy…

Balian d'Ibelin nem fejezte be a mondatát, hisz tudta, hogy Rajmund megérti.

Bizonyára ő volt az egyetlen ember, aki megengedhette magának ezt a kihívással felérő

kérdést a büszke gróf felé. Ez a családi kötelékeknek volt köszönhető, melyek összefűzték őket, mióta a tripoliszi grófnő, Tibériás hercegnője egyik fia feleségül vette Balian egyetlen húgát, Ermengarde-ot.

– … vagy elárultam a királyságot? – fejezte be Rajmund. – Nem. Nem is olyan régen

– éppen azelőtt, hogy Szaladin felbukkant! – békében éltünk muzulmán szomszédainkkal… Meg akartam mutatni, hogy ez még mindig lehetséges.

– Békében? Akkor minden relatív. Nur ed-Din nem volt igazán a barátunk, és még kevésbé az apja, a vad Zandzsi! Bárhogy is van, itt az ideje, gróf úr, hogy eldöntse, hová tartozik… véglegesen. Visszajön velünk

Jeruzsálembe? Bár a küldöttség két főre fogyatkozott, még létezik, és még mindig én vagyok a vezetője!

– Magukkal tartok. De előtte, Balian testvérem, elfogadja még a vendéglátásom?

– Miért ne? Mindkettőnknek nagy szüksége van pihenésre… és egy fürdőre!