– Bizonyára – folytatta makacsul Mária –, de Thibaut-ról álmodik…

– A cselédei rémálmokról beszéltek. Miért aggódik?

– Mert azok a cselédek semmit sem értettek meg. Isabelle álmai rémképekben végződnek. Olyankor kiabál, és a kiáltásai felébresztik a szolgálólányokat, akik mellette alszanak. De biztosíthatom, hogy az álma elejében nincs semmi fájdalmas, és a név nem hagy kétséget.

– Hogy érti?


– Hogy szeretkezik, egészen egyszerűen. Azután bekövetkezik a tragédia, és Isabelle könyörög valakinek, hogy ne ölje meg „őt”. Nem értem, hogy most, amikor Onfroi-ban csalódnia kellett, újra a fattyúról kezd álmodni. Úgy tudom, soha nem látta viszont.

– De igen, méghozzá a diadal közepén, melyben egész Kerak Balduint ünnepelte, aki ismét megfutamította Szaladint. Isabelle felmérhette a különbséget, bár eleinte azt hitte, a két fiú homályosan hasonlít egymásra. Thibaut nem anyámasszony katonája, mint Onfroi. A damaszkuszi börtön és a csaták megedzették: most már igazi férfi…

méghozzá csodálatos férfi! Láttam, hogy nézett rá Isabelle.

– Édes Istenem! Mit tegyünk? Akár gyáva, akár nem, Onfroi a férje, és ha hívja, Isabelle kénytelen lesz követni. Legalább addig ne engedjük el, amíg meg nem gyógyul.

Képzelje csak el, milyen hatást tenne a férjére, a gonosz Étiennette-re és a durva párjára, ha meglepik ugyanazt az álmot, mint én az imént!

Baliant meghatotta felesége aggodalma, és gyengéden simogatni kezdte szép fekete haját, melybe ezüst szálak vegyültek:

– Ezt megtehetjük, és meg is fogjuk tenni, de vajon meggyógyul-e valaha is? Onfroi csak bolond zárójel volt egy szerelemben, mely most visszaszerezte jogait. Ha biztosan tudnám, hogy jót tesz neki, ha találkozik Thibaut-val, megkeresném… De nem tudom, mi lett vele: mióta Balduin eltávozott közülünk, a fegyvernöke eltűnt… ahogyan egyébként a leprás király többi közeli szolgája is.

– A kis Ariane is?

– Ő is. Senki nem tudja megmondani, mi lett vele. Talán a legrosszabbtól kell tartanunk – tette hozzá Balian elkomorulva. – Tudja, királyném, attól tartok, nagy balszerencse felé haladunk…

– Miért mondja ezt?

– Valójában nem tudom. Egy kis hang kegyetlen időket jósol bennem. Pedig sosem voltak prófétahajlamaim…


* * *

Balian d'Ibelin nem tévedett, annak ellenére, hogy Tripoliszi Rajmundnak sikerült újabb négyéves fegyverszünetet kötnie Szaladinnal, melyet leginkább arra szánt, hogy megvédelmezze birtokait a jeruzsálemi klán bosszúvágyától, melynek továbbra sem volt hajlandó behódolni. A zavarkeltő ismét Renaud de Châtillon volt, aki minden eddiginél elszántabban akarta saját törvényeit érvényesíteni a földjén, és nem törődött Guy királlyal, akinek már felmérte tehetetlenségét és jellemgyengeségét.

Néhány hónappal a koronázás után csábító hír jutott a fülébe: egy rendkívül gazdag, Kairóból Damaszkuszba tartó karaván fog elvonulni a birtokai határán. Jól felfegyverzett karaván volt, hiszen Szaladin egyik húgát kellett kísérnie, akit egy nagy hatalmú emírnek ígértek. Egy hercegnő pedig nem utazhat népes kíséret s egyben felmérhetetlen kincsek nélkül. Mindez arany délibábként lebegett a vén bandita szeme előtt, aki képtelen volt ellenállni.

Régóta megszerezte magának a nomád beduinok cinkosságát, akikkel végrehajtott néhány gyümölcsöző fosztogatást. A segítségükkel szélvészként rontott embereivel vágyai tárgyára, megtizedelte a fegyveres kíséretet, és hatalmas zsákmánnyal tért vissza a Krakba, valamint foglyok sokaságával, akiket a börtönébe vetett. A hercegnő eltűnt, és senki sem tudta, mi lett vele, sikerült-e megszöknie, vagy öngyilkos lett, hogy ne kerüljön élve a vén gazember kezei közé.

A szultán mélységes felháborodásában követet küldött Jeruzsálem királyához, és követelte, hogy adják vissza a húgát és a karavánt. Az összecsapás során elesett fegyveresektől hajlandó volt eltekinteni, azzal a feltétellel, hogy szabadon engedik a foglyokat, kereskedőket és másokat, és visszaadják az elrabolt javakat. Guy felmérte az ügy súlyosságát, és azt parancsolta, majd arra kérte Renaud-t, végül pedig egyenesen könyörgött neki, hogy engedelmeskedjen. A lovag azt válaszolta, hogy „ő az úr a földjein, ahogy a király is a magáén”. Elhatározta, hogy a kereskedőket csak akkor engedi szabadon, amikor „kisajtolta már minden aranyukat”.

Ilyen körülmények között egyetlen fegyverszünet sem maradt volna életben.

Szaladin elhatározta, hogy egyszer és mindenkorra leszámol a frank királysággal, és nem a szokásos választ adta, nem Châtillont vette ostrom alá, és nem csapatokat küldött ki, hogy dúlják fel a birtokai egy részét: meghirdette a „szent háborút”.

Damaszkuszban, Aleppóban, Kairóban és egész Észak-Szíriában mindenütt mozgósította a csapatait. A mecsetekben az ulémák harcra szólították a népet a próféta zöld és a kalifa fekete zászlaja alatt… hatalmas hadsereg készülődött…

Eközben Guy király, aki azt hitte, Szaladin beéri a bocsánatkérésével, Tripoliszi Rajmund birtokai ellen készülődött, hogy megbüntesse, amiért nem volt hajlandó felesküdni rá. Ezt megtudva a gróf, akinek nem volt tudomása Châtillon hőstetteiről, és továbbra is bízott a szultánnal kötött megállapodásában, hagyta, hogy Szaladin csapdába ejtse. A szultán felajánlotta, hogy galileai portyára küld hétezer mamelukot, hogy megfélemlítsék Guyt. A portyára úgy került volna sor, hogy a lakosságot ne érje veszteség sem vérben, sem fosztogatásban. Rajmund természetesen elhíresztelte a földjein, hogy csak „felderítő hadjáratról” van szó, melyet nem szabad megtámadni.

Akár naivitásról tett tanúságot a herceg, akár az járt a fejében, annyira ráijeszt Guy-re, hogy elvehesse tőle a koronát, finoman szólva is vitatható módszert választott.

Szaladin tudta jól, hogy itt-ott ellenállásra számíthat. Végül a templomosok gondoskodtak erről.


* * *

Aznap a nagymester összehívott a rendház előtt egy tucatnyi lovagot, akiknek el kellett kísérniük a küldöttséget, melyet Guy király indított útnak Tripolisz grófjához, hogy jobb belátásra bírják. Az okosabb báróknak sikerült megértetniük az uralkodóval, hogy öngyilkos a vita, és ha fegyverrel a kézben indulnak Rajmund ellen, azzal az ellenség malmára hajtják a vizet. Ez alkalommal Gérard de Ridefort és Roger des Moulins, az ispotályosok nagymestere csatlakozott Balian d'Ibelinhez, aki mint Renaud de Sidon és még néhányan, békét kötöttek. Ez a közeledés a férfihoz, akit a világon a legjobban gyűlölt, éktelen haragra gerjesztette a gőgös templomost, de kénytelen volt meghajolni. Kiválasztott tehát néhány „testvért”, köztük Thibaut-t is. Először azóta, hogy belépett a rendbe, a fiatalembernek el kellett válnia Ádámtól, aki éppen a gyengélkedőn volt: egyik éjszakai kirándulásukon az egykori templom mélyében a picardiai lovag szerencsétlenül elesett, és súlyosan megsebezte a lábát. Társának minden erejére és ügyességére szüksége volt, hogy úgy vigye vissza a cellájába, hogy senki ne vegyen észre semmit. Másnapra Ádámnak magasra szökött a láza, és kijelentette, hogy legurult a rendház számos lépcsőjének egyikén, és kinyílt egy régebbi sebesülése.

Ridefort rossz hangulata mindenki számára egyértelmű volt, ahogy a küldöttség gyülekezett a Szent Sírtemplom előtt a pátriárka áldására várva, aki ugyanolyan kelletlen volt, mint ő maga. Mindketten gyűlölték Tripoliszi Rajmundot, és képtelenek voltak elfogadni, hogy csinos küldöttséget menesztenek hozzá ahelyett, hogy hadsereggel rontanának rá, hogy megszorongassák a nyakát. Szép volt ugyanis a látvány az utolsó áprilisi nap tiszta sugaraiban. A tér két oldalán felsorakozva a vörös keresztes fehér lovagok és a fehér keresztes vörös lovagok úgy álltak egymással szemben, akár egy hatalmas sakktábla bábui. Közöttük állt Guy király három követe fegyvernökével és őrmestereivel kibontott zászlóik selyemsuhogása alatt.

Amikor Heraclius bíborban és aranyban csillogva, akár egy római császár, a Vem Creator énekére széles keresztet rajzolt a térdelő férfiak fölé, mindenki egyazon mozdulattal felállt, nyeregbe szállt, és rendezett sorban elhagyta a teret. A három követ indult az élen, és elhaladt a templomosok és ispotályosok sorfala előtt. Balian d’Ibelin gondterhelt tekintete ekkor megállapodott egy arcon, melyet túl sokszor látott sodronysisakja keretében ahhoz, hogy ne ismerje fel azonnal: Thibaut! Thibaut de Courtenay a templomosoknál! Thibaut szerzetes-lovag lett, vagyis örökre eltávolodott a földi szerelemtől, és örökre elveszett Isabelle számára!

Tapasztalatból tudta, milyen makacs erővel bír az igaz szerelem, és az utóbbi időben komolyan fontolgatta, megkeresi Balduin fegyvernökét, s elviszi a beteg lányhoz, hátha visszaadja legalább a bátorságát és az erejét, hogy harcoljon egy jobb jövőért – hiszen Onfroi de Toron jövőjével kapcsolatban nem táplált illúziókat: a gyávák nem bírják sokáig egy folyamatos háborúkban élő országban. Mária és ő

mindent megtettek volna, hogy közel hozzák egymáshoz a két fiatalt. Most azonban…

Balian d'Ibelin beletörődő mosollyal, melynek értelmét Thibaut nem érthette, vállát rándítva ment tovább… Éjszakára meg kellett szállniuk Al Fula várában, az ispotályosok birtokán. Itt tudták meg, hogy muzulmán sereg járja a környéket, és ami a legkülönösebb, a tripoliszi gróf teljes helyeslésével, aki a hírek szerint megparancsolta a helyieknek, hogy ne csapjanak össze velük, hiszen csak felderítésről van szó.

Természetesen nehéz volt ezt megemészteni, és Gérard de Ridefort képtelen volt rá. Rajmund iránti gyűlöletétől vezérelve szabályosan kirobbant:

– Az az ember áruló, mindig is mondtam, de senki nem akart hinni nekem. Egyszer néhány aranyért megszegte a nekem adott szavát, most pedig elárulja a királyságnak tett hűbéri esküjét. Nem voltunk hajlandók királlyá emelni, ezért szövetkezik Szaladinnal, hogy az ő segítségével szerezze meg a koronát.