Adam kinyitotta lámpása ablakát, kiszabadítva a lángot, felemelte, majd kiválasztotta az egyik levelet és elfordította. Thibaut meglepetésére ajtó nyílt az oszlopban, egy lefelé induló lépcsőt fedve fel. Adam megindult rajta, és utasította társát, hogy csukja be mögöttük az ajtószárnyat.

A lépcső mélyen levezetett a föld gyomrába magas, alig faragott fokokkal, melyek nedvesen nagyon veszélyesek lettek volna, a szikla azonban, melybe vájták őket, tökéletesen száraz volt. Mivel nagyon kicsi volt a valószínűsége, hogy bárki meghallja őket, Thibaut megkockáztatott egy kérdést: – Hogyan fedezte fel ezt a lépcsőt? És hova vezet?

– Gondemare testvér mutatta meg, amikor először itt jártam. Egy galériához vezet, melyet a rómaiak vájtak a nyugati fal mentén. Egykor ezen át lehetett eljutni a Templomból az Antónia erődbe. Krisztus idejében így az itt lakóknak szemük és fülük lehetett a Szentély szolgálóira. A galéria több föld alatti járatot összekapcsolt, melyek nagy részét a zsidók eltorlaszolták a római korszak kezdetén. Valójában azonban a rómaiak építménye csak továbbvitte a Templom levitáinak rendszerét, melyet Heródes épített újjá, és mely csak a rendkívüli építmény bejáratára nyíló nagy lépcső ívéig vezetett. Ezt a kijáratot mutatom meg… sürgős szükség esetére, és hogy tudja, hogy el lehet hagyni a kolostort, és vissza is lehet térni anélkül, hogy észrevennék.

– Ezt fogjuk tenni?

– A legkevésbé sem! Ma éjjel csak megmutatom az utat arra az esetre, ha el kellene hagynia a házat… ha véletlenül nem vagyok itt… vagy már nem vagyok itt.

– Hogy érti? Nem szabadítjuk ki Ariane-t?

– Nem! Azért vezettem el ide, mert éreztem, hogy minden őrültségre képes – és a Templomban az őrültségek helyrehozhatatlanok, sőt halálosak lehetnek. Holnap, fényes nappal megyünk el a lepratelepre. Az a helyzet, hogy ismerem a Szent Lázár-szerzetesek rendfőnökét. Jó ember, aki bizonyára nem nézte jó szívvel, hogy egy egészséges lányt visznek el hozzá, méghozzá erőszakkal.

– Miért nem mondta előbb?

– Mert nem voltunk egyedül… és mert vissza kellett jönnünk. Jobb, ha a lehető

legkevésbé vonjuk magunkra a figyelmet, különösen, ha a szabályzat megszegésére készülünk.

Egy falba vájt lyuk előtt haladtak el, és Thibaut megkérdezte:

– Egy másik föld alatti járat bejárata?

59 Fülkeféleség, mely Mekka irányát jelzi, s mely előtt a muzulmánok imádkoznak.


– Igen. És nem is jelentéktelené. Legalábbis a múltban fontos volt: ennek a mélyén találták meg Hugues de Payns lovagjai a frigyládát egy befalazott pincében, mely pontosan a Szentek Szentje alatt terük el.

– És a törvénytáblák nem voltak benne?

– Nem. Azért vagyok itt, hogy megtaláljam őket.

– No de miért? Minden keresztény ismeri a szöveget, melyet a Mindenható láthatatlan keze vésett rá tűzbetűkkel.

– Nem tudunk mindent. Isten törvényt adott az embereknek, ez biztos, de van más is. A Genezisben az Örökkévaló azt mondja: „Mérettel, számmal és súllyal teremtettem a világot”, ami azt jelenti, hogy van egy olyan törvény is, mely az univerzum mozgását és összetételét irányítja, és ez a törvény rejtve van, az erkölcsi törvény szövegébe kódolva. Gondemare testvérnek ez volt a meggyőződése, és ő a föld egyik legnagyobb tudású embere volt. Aki el tudja olvasni a törvényt, óriási tudásra, s így beláthatatlan hatalomra tesz szert. Ezért van, hogy miután nagy nehézségek árán elrejtették a frigyládát, az akkori főpap és a levitái még mindig nem ítélték elégségesnek a védelmet, és kicserélték a táblákat egy zsoltárra, az eredetit pedig elrejtették… Isten tudja, hol!

– Talán Jeruzsálemen kívül? Egy másik szent helyen, mely beleveszett a sivatagba?

– Meglepne, ha lett volna rá idejük. Gondemare testvér is úgy gondolta, hogy itt kell lenniük valahol a Mória hegy gyomrában, ahol Bölcs Salamon temploma emelkedett. Csak azt kellene tudni, hol. Ezt kutatom, mióta el kellett hagynom az udvart. Sok éjszakát eltöltöttem a föld alatt. És bizonyára még sokkal többet el fogok…

Most megmutatom, hogyan mehet ki innen, aztán visszamegyünk, nehogy meglepjen a hajnali harangszó.

Thibaut kénytelen volt beérni ennyivel. Nem volt más választása, és Adam különben is azt mondta, hogy reggel elmennek a leprásokhoz. Már csak néhány órát kell várnia. Olyan csendben, ahogyan jöttek, a két barát visszasietett a cellájába…

Másnap Adam és Thibaut valóban elhagyták a kolostort, lóháton, és ez alkalommal őrmesteri kíséret nélkül. Éppen Szent Lázár, a feltámadott ünnepe volt, és gond nélkül engedélyt kaptak az elöljárótól, hogy elmenjenek a leprás király lelki üdvéért imádkozni a Szent Lázár várfolyosó mellett álló kolostor kis templomába. A falakon túl, a várost körülölelő nagy, kiszáradt vizesárkok mögött, egy kis dombon emelkedtek egy egykori perjelség szinte romos épületei, fekete tüskés sövénnyel körülvéve. Itt éltek azok, akiket a borzalmas betegség kitaszított a városból, hogy itt rohadjanak szét lassan. Joguk volt elhagyni a helyet, és koldulni menni, azzal a feltétellel, hogy sosem lépnek be az erődítménybe. Felbukkantak a várfolyosó mellett vagy feljebb, a Szent István-kapunál, vagy lejjebb, a Dávid-kapunál, melyek körülbelül azonos távolságra feküdtek nyomorúságos lakhelyüktől: alamizsnáért könyörögtek az arra járóknál, gondosan ügyelve rá, nehogy szélirányba kerüljenek. Egyik eltorzult kezüket előrenyújtották, míg a másikban kereplőt forgattak, vagy ha már nem volt ujjuk, azt kiabálták vagy nyögték: „tisztátalan!”… Vetettek nekik néhány pénzdarabot a melléjük letett fatálkába, és ez az alamizsna segített javítani kissé az élelmüket. Thibaut-nak mindig elszorult a szíve, amikor ezen az átkozott helyen járt, mert a királyát képzelte a szerencsétlenek rongyai alá. Most Ariane gondolata hajtotta. A Szent Lázár-szerzetesek

– akiknek kis kolostora a közelben állt – amennyire csak tőlük tellett, kettesével vagy hármasával gondozták a betegeket: egymást váltva húzták a vizet a kútból, és az élelem mellett, amennyire lehetett, ápolásban is részesítették őket. Szinte elviselhetetlen szag terjengett a környéken…

Adam ismerte a perjelt: idős ember volt, akinek arcán a világ minden szomorúsága ott tükröződött. Mint a társai, Justin testvér is tudta, hogy egy napon őt is eléri a betegség, vagy talán már el is érte, csak még nem mutatkozott meg. Hálásan fogadta a két férfit és a megrakott kosaraikat. Nem volt jó a termés, és az elkövetkező tél ínséggel fenyegetett. A kápolnába vezette őket, ahol mindketten hosszan, őszintén imádkoztak, mielőtt feltették volna a kérdést, mely ide hozta őket. Nem olyan választ kaptak, amilyet reméltek:

– Egy fiatal lány, akit az udvarnagy hozott ide a király temetésének napján?

Biztosíthatom önöket, hogy nincs ilyen. Senki nem jött ide sem aznap, sem a következő napokon. Különösen nem az udvarnagy úr kíséretében. Ő sosem marad észrevétlen – tette hozzá kis mosollyal. – Milyen az az ifjú leány?

Leírták neki, de a szerzetes lehajtotta a fejét:

– Csak harminc leprás van itt, akik némelyikének van gyermeke, akiken hamarosan megmutatkoznak majd a betegség előjelei. A testvéreim és én mindegyiküket ismerjük, és ha úgy gondolják, titokban, éjszaka érkezett ide a lány, tudniuk kell, hogy bár omladozik az épület, a kapu erős, és napnyugtakor mindig bezárjuk. Megnézik?

Felmérve, hogy ha igent mondanak, azzal kétségbe vonják az öreg szerzetes szavait, akiről tudták, mennyire jó ember, a két látogató nemet intett. Köszönetet mondtak Justin testvérnek, és az üres kosarakkal visszaindultak a Templom felé.

– Hova vihette? – szólalt meg végül Thibaut inkább magában, mint társához szólva. – És miért alkalmazott ekkora erőt, hogy a lepratelepre vigyen egy védtelen lányt, aki soha nem érkezett meg oda?

– Pontosan ezeken a kérdéseken tűnődöm én is – felelte Adam. – Sajnos – az őröket leszámítva, akiket az udvarnagy igénybe vett –, csak ő tudja választ…

– Akkor csak egyetlen megoldás van – mordult fel Thibaut, aki képtelen volt tovább féken tartani a haragját és az aggodalmát. – Meg kell kérdezni tőle!

Megfordította a lovát, és elvágtatott az udvarnagy palotája felé. Adam követte, és sikerült utolérnie:

– Elfelejti a regulát, melyet elfogadott? – kiáltotta a vágta szelében. – Csatán kívül egy templomosnak sosem szabad megtámadnia senkit, sem személyében, sem szavakban. Az ütés és a sértegetés tilos. Udvariasan kell szólnia hozzá!

Vad nevetés volt a válasz:

– Tudom! Udvariasan fogom intézni!

A haragja azonban nem talált célpontot. Jocelin de Courtenay nem volt a palotájában, Jaffába ment beteg húgához, unokahúgához és a kis királyhoz. Így Adam Pellicome, ahogy visszakísérte a nagyon borús, de lecsillapult Thibaut-t, titokban megkönnyebbülten felsóhajtott. A leghalálosabb ostobaság lett volna, ha szemtől szemben megtámadják a mindenható udvarnagyot, és őszintén hálát adott– az Úrnak és Szűz Máriának, hogy megkímélték a barátját. Egyelőre legalábbis, és ez a lényeg.

Ami a későbbieket illeti, nagyon odafigyel majd…

IX. fejezet

Sötét fellegek

Isabelle visszatért Nabluszba. Maga sem tudta, örüljön-e ennek. Minden olyan békés, olyan nyugodt volt itt, hogy még egy fecske röpte is eseményszámba ment!

Éppen az ellenkezője volt a moabi Kraknak, ahol mindennapos volt az izgalom és a durvaság. Ott, a sötét várban, mely a Jordán áztatta gazdag földek és a sivatag határán emelkedett, Renaud de Châtillon gondoskodott róla, hogy az övéi néha elcsigázó, de sosem unalmas életet éljenek. A vén briganti a Vörös tenger felől érkező karavánok lesésével töltötte az idejét, és nem törődve sem kiindulási helyükkel, sem úti céljukkal, a jó falatot szimatoló éhező farkas jókedvével vetette rájuk magát. Szétkergették a fegyveres kíséretet, levágtak néhány fejet, és kincsek újabb folyama áradt a kastélyba.