Miután így mindent elrendeztek, az élet visszatért mindennapi kerékvágásába, kissé monotonon Thibaut számára, aki csatákról álmodott, hogy azokba fojtsa bánatát és szomorú gondolatait, melyek éjszakánként gyötörték a kis cellában, ahol nehezen talált nyugalomra. Azonban Tripoliszi Rajmundnak köszönhetően, aki újabb, négyéves fegyverszünetet írt alá Szaladinnal, a királyság békében élt, és igyekezett bekötözni a Balduin életének utolsó éveiben szerzett sebeket.

Amellett, hogy a jaffai utat biztosították a zarándokok számára, akik egész évben érkeztek a genovai, pisai vagy bizánci hajókon – a templomosok felfegyverzett vitorlásai biztonságosabb és olcsóbb utazást nyújtottak, mivel 58 Georges Bordonove: La vie quotidienne des Templiers Akrában volt a fő kikötőjük, ahol a legfelsőbb vezető, az Akrai Egység parancsnoka védelmezte a Szent Városba vezető utat –, a szerzeteskatonák szolgáltatták Jeruzsálem rendőrségét. Ispotályos testvéreik inkább a városlakók és az utazók egészségére ügyeltek, és a közfürdőket tartották ellenőrzés alatt. Így egy reggelen Thibaut és Adam két őrmester kíséretében békésen sétálgatott a fűszerpiacon: mindketten szerették a szegfűszeg, a szerecsendió, a fekete és fehér bors, a gyömbér, a kardamon, a kömény és a fahéj illatát. A Füvek utcájának sarkán kolduló öregasszony egyszer csak követni kezdte őket. Pontosabban befurakodott mellettük a tömegbe, megelőzte, és alaposan szemügyre vette őket. Lassan mentek, fogadták a kereskedők köszöntéseit, akiknek többségét Thibaut személyesen ismerte. Amikor a náddal fedett utca végére értek, az öregasszony elszántan a lábaik elé vetette magát:

– A mindenható Isten és Szűz Mária nevében, hallgassanak meg, nagyurak…

– Elég idős vagy, asszony, hogy tudd, nem osztunk alamizsnát az utcán – szakította félbe Adam. – Menj el a kolostorba, ahol nap mint nap megetetünk mindenkit, aki szükséget szenved.

– Nem kenyérre van szükségem, hanem segítségre. Arra van szükségem, hogy segítsenek megmenteni az úrnőmet. Hiszen ön Thibaut nagyúr, ugye? Először alig ismertem meg, de…

– Az vagyok, pontosabban most már Thibaut testvér. És maga… mintha már láttam volna…

– Az örmény Tekla vagyok, Ariane kisasszony szolgálója… – mondta, és hirtelen kitört belőle a zokogás. – Ó, lovag úr, ha barátságot érez még iránta, siessen a segítségére! Hosszú napok óta kutatom, hogyan segíthetnék, és most végre megtaláltam magát!

– Ariane? Mi történt vele? Nem az Ispotályos Nővéreknél van, ahogy tervezte?

– Nem. Éppen indulni készült, én pedig vele tartottam volna, amikor megérkezett az udvarnagy úr az őrökkel. Megragadták a szegény galambomat, és elvitték…

– Hova? Börtönbe?

– Nem. Nem a börtönbe, hanem a lepratelepre! Az udvarnagy azt mondta, hogy a néhai király lotyó-ja, vele hált és elkapta a betegségét… Ó, mindenható Istenem!

Esküszöm, hogy egészséges volt és tiszta, sosem osztotta meg a szerencsétlen királlyal az ágyát!

– Mit beszél? Oda küldte? No de milyen jogon? A rá törő felháborodásban Thibaut nem törődött az emberekkel, akik kezdtek kíváncsian köréjük gyűlni, Adam azonban nem hagyta figyelmen kívül őket. Megérezte, hogy a társa kész követni az asszonyt a lepratelepre, ezért megragadta a karját:

– Nyugalom! Uralkodjon magán! Maga templomos lovag, ne felejtse el, és nincs joga magánügyekbe avatkozni…

– Magánügy? Amikor arról van szó, akit a királyom szeretett? Aki neki szentelte az életét, és akit most egy nyomorult csúful és aljasul megaláz? Én…

– Semmit sem fog tenni! Befejezzük az őrjáratot, és nyugodtan megbeszéljük ezt az ügyet. Hol lakik, jóasszony?

Tekla keserűen felnevetett:

– Hol lakik egy koldus? Az ispotályosok kolostorának egyik árkádja alatt, más hozzám hasonló nyomorultakkal. Ott legalább kenyeret kapunk és némi védelmet…

– Jól van, most már tudjuk, hol találjuk meg. Most menjen! Épp eléggé magunkra vontuk a figyelmet!

Adam hangja nem tükrözött durvaságot, de határozott és meggyőző volt. Hirtelen felszáradtak az öregasszony könnyei. Megértette, hogy meghallgatásra talált, és megnyugodott arccal köszönt el tőlük, majd beleveszett az egyik utca hűvös árnyékába.

Thibaut is megnyugodott. Ádámnak igaza volt: egy hirtelen kitörés semmit sem használna a lánynak, akit Balduin özvegyének tekintett, és aki iránt testvéri gyengédséget érzett, mely a hatalmas szerelem iránti csodálatából született.

Miután azonban kőrútjuk végére értek, és visszafelé tartottak a rendházba, képtelen volt tovább hallgatni:

– Ugye nem képzeli, hogy ölbe tett kézzel fogom tűrni, hogy Ariane-t ilyen szörnyű

sorsra vetik? Hatalmas a szakadék aközött, hogy a palotában élt, a mélységes szerelemtől elvakultan egy csodálatos leprás mellett, és a között a nyomorúságos, lidérces világ között, melyet lárvák népesítenek be és embernek alig nevezhető

roncsok, akik lassan szétrohadnak, és nem kapnak más ápolást, mint a Szent Lázár-szerzetesek nevetséges kezeléseit. Kihozom onnan! Tartozom ennyivel a néhai királynak: mielőtt megkért, hogy vigyázzak Ariane-ra, azt akarta, hogy vegyem feleségül, hogy tisztes helyzetbe kerüljön. A lány nem akarta.

– Igaza volt, mert még rosszabb lenne a helyzet: önt bizonyára elérte volna egy semmiből érkező nyíl vagy kés… és Ariane mindenképpen a lepratelepre került volna –

jelentette ki Adam a tőle megszokott békés hangon.

– Lehet. Más megoldást kell keresnem. Először is… Minden további magyarázat nélkül sarkon fordult.

Adam megragadta bő, fehér köpenye szélét és visszatartotta:

– Nono! Lassan a testtel! Hova megy, kérném szépen?

– Maga szerint? – mordult fel Thibaut kihívóan.

– Éppen hogy oda nem mehet! Először is, mert nincs joga hozzá. Másodszor, mert ideje visszamenni. A Templom kolostor, nem pedig fogadó!

– A pokolba a Templommal! – vetette oda Thibaut lehalkítva a hangját, nehogy az őket kísérő őrmesterek meghallják. – Ha Ariane-nak szüksége van rám, nem habozhatok!

Adam akkorát sóhajtott, hogy a posztóárus napellenzőjéről, mely előtt éppen elhaladtak, felrebbentek a galambok.

– Szép kis templomost verbuváltam! De én mondom, visszajön a kolostorba, mégpedig most rögtön. Az esti étkezés után majd meglátjuk, mit tehetünk…

– Külön-külön a cellánkba zárkózva, mialatt azt várjuk, hogy hajnali kettőkor imára szólítsanak a kápolnába?


– Pontosan. Épp elég időnk marad, hogy az alváson kívül mást is tegyünk.

– Például elhagyjuk a kolostort? Hogyan? Szerintem elég jól őrzik…

– Igaz, igaz! És tilos éjszaka elmenni, kivéve a nagymester vagy Jeruzsálem parancsnokának határozott utasítására. Ha megszegi a szabályt, kizárják.

Hozzáteszem, ugyanilyen tilos éjszaka máshol elhagyni a kolostort, mint a kapun át.

Azért is kizárják!

– Nos, zárjanak ki! Kit érdekel!

– Ó, ne higgye, hogy ezzel jót tenne a szeretteinek. Ha kizárják, fiam, először jól elagyabugyálják az egész gyülekezet előtt. Azután elküldik egy még szigorúbb, bencés vagy Ágoston-rendi kolostorba, ahová élete végéig bezárják. Ha megpróbál megszökni, visszaviszik, méghozzá in pace… örökre. Ugyan, nyugodjon meg! – tette hozzá Adam csitító mosollyal. – Talán van rá mód, hogy ne a kapun távozzunk, és ne vegyenek észre.

– Honnan tudja?

– Azt hiszi, minden éjszakámat a fekhelyemen töltöm? Emlékeztetem, hogy küldetést kell teljesítenem. Tehát éjszaka kutatok, dolgozom…

– Meséljen! – lelkesedett Thibaut. – Felfedezett talán… egy ismeretlen kijáratot?

– Valami olyasmit, de most hallgasson. Megérkeztünk!

Ott állt előttük a Templom szigorúan őrzött bejárata a „Templomhegy” felé, a megerősített kapu, melyet Ravasz Kapunak hívtak.

Az esti étkezéskor Thibaut-nak a legkevésbé sem esett nehezére, hogy szinte teljes adagját meghagyja a szegényeknek. Nem volt éhes, és gondolatai Jeruzsálem falain kívülre szálltak a csendben, melyet alig zavart meg a testvér rekedtes hangja, aki ájtatos szöveget olvasott fel az erre a célra felállított szószéken.

A szépséges, törékeny Ariane-ra gondolt, és szemrehányást tett magának, amiért elfogadta az Adam Pellicorne által felajánlott védelmet, anélkül, hogy meggyőződött volna arról, a lány is biztonságban van… A Jocelin de Courtenay ellen érzett gyűlölettől remegett a keze, elszorult a torka, és nem engedett át élelmet, csak egy kevéske bort.

Képtelen volt megérteni, hogy lehet, hogy az udvarnagy – mennyire szerette volna elfelejteni a vérségi köteléküket! – még ennyi év után is üldözi a szerencsétlen lányt makacs megtorlásával.

Egy órával később szűk fekhelyén feküdt, és lassan beletörődött, hogy álmatlanul tölti az éjszakát, amikor hang nélkül nyílt a cellája ajtaja. Olajlámpása fényében – a templomosok mindig égve hagytak egy lámpást éjszakára, arra az esetre, ha riasztanák őket, hogy ne kelljen a sötétben tapogatózniuk a ruháik és a fegyvereik után – Adam rajzolódott ki előtte, akár egy fantom, és szája elé emelt ujjával jelezte, hogy hallgasson. Fekete őrmesterruhát nyújtott felé, ugyanolyat, amilyet maga is viselt. A fiatalember nem várt magyarázatra, felöltötte inge és zsinórral rögzített nadrágja fölé, melyet a regula szerint a templomos éjszakára is magán tart. Thibaut egy szempillantás alatt felöltözött, és cipőjét a kezében tartva megindult a barátja nyomában. A kései órán kihalt volt az egykori palota. A nagymester egyébként is távol volt, és a felügyeletet az elöljáró, Ernaut de Saint-Prix látta el, akiről mindenki tudta, milyen mély az álma.

A két férfi csendben, akár az árnyak, elérte a káptalantermet, mely valaha egyike volt a hét hajónak, mely a mecset hét kapujához kapcsolódott. Ebben a teremben egy kőfallal takarták el a mirhábot59. A terem végébe mentek, és jobb oldalon haladtak az egykori kápolna felé, melyet nemrég váltott fel az új templom. A román boltívet négy vastag oszlop tartotta, melyek főit, olajfaleveleket idéző durva faragások díszítették.