Juliette Benzoni - AZ ELVESZETT KERESZT

Képtelen volt tovább elviselni a jelenlétét, mely kegyetlen megbánást ébresztett fel benne, felzokogott, és visszafutott a kastélyba. Onfroi gyengéd szavakkal, és mivel félreértette, és Balduin rossz állapotának tudta be az elkeseredését, elkerülhetetlenül ügyetlen vigasztalással sietett utána, de a hálószobájuk előtt zárt ajtóba ütközött.

– Hagyjon, kérem! – felelt szólítására sírós hangon a hercegnő. – Bocsásson meg, de muszáj egyedül maradnom.

A fiatalember megvonta a vállát, és duzzogó beletörődéssel csatlakozott azokhoz, akik vendégségbe érkeztek az esküvőre, de egy ostrom fogságában találták magukat, melyben az életük is veszélybe kerülhetett. Ittak, koccintottak, énekeltek örömükben, de mindenkinek csak egy vágya volt: hazamenni!

A jeruzsálemi királyok temetkezési kápolnájában, a Szent Sír oldalában a márványlap lezárta IV. Balduin meggyötört testét a papok komoly éneke, az asszonyok zokogása és a tömjén füstje mellett, mely a földre állított négy nagy füstölőből szállt fel sűrű oszlopokban. Azután minden elcsendesedett, és lassan távoztak a résztvevők: elsőként a pátriárka a Szent Kereszttel, azután fehér gyászfátylában az elhunyt anyja és nővére, az előbbi bottal támogatva testét, melyet meggörnyesztett a hasába nyilalló fájdalom, az utóbbi egyenes háttal és büszkén, kézen fogva vezetve a kis Balduint, ötéves fiát, aki V. Balduinként trónra lép, és másnap megkoronázzák. Mögöttük haladt a régens, III. Tripoliszi Rajmund a királyság nagyjainak és a katonai rendek, a templomosok és az ispotályosok nagymestereinek élén. Őket követték a többiek.

Egyetlen ember maradt…

Sárga viaszú gyertyák égtek a sír körül néma, mégis élő őrséget állva, hisz lángjaik életre keltették a mozaikokat és a boltívek aranydíszeit, és megtáncoltatták a hosszúra nyúlt árnyékokat. Thibaut letérdelt az új márványlap mellé, és ráfektette a kezét, ahogyan sokszor fektette a mártír király ágyára is a tágas, hűvös szobában, a fügés udvar fölött. Így próbált még egy kicsit vele maradni. Olyan üresnek tűnt hirtelen a világ!

Tegnap még itt volt a palota nagytermében, ahová vitette magát, hogy a bárók előtt haljon meg, akiknek jelenlétéhez ragaszkodott utolsó óráiban. Megcsonkított teste egy kemény hordágyon feküdt, fekete fátyollal takarták le, fejére töviskoronát tettek, ahogy kívánta. A vak, de emberfeletti akarattal bíró haldokló elmondta végakaratát a férfiak és nők tömegének, akik csak a halálát várták, hogy vérszomjas farkasokként vessék magukat a királyságra. Mégis csendben hallgatták, szent rémület vett erőt rajtuk a még mindig szép hang hallatán, mely mintha a túlvilágról érkezett volna: holnap megkoronázzák a gyermeket, és nagykorúságáig mindenki engedelmességgel és hűséggel tartozik Rajmund grófnak, akit Balduin visszahívott, amikor látványossá vált Guy de Lusignan tehetetlensége, jelentéktelensége és alkalmatlansága. Megparancsolta a báróknak, hogy esküdjenek fel rá. Mindenki engedelmeskedett, bár csak foghegyről és gyűlölettel a szemében. De megtették. Azután eljött a halál, olyan lágyan, hogy csak abból vették észre, hogy nem hallják többé a hangját…

Thibaut-val is közölte végakaratát, de a szobája meghittségében.

– Vedd feleségül Ariane-t – mondta –, mert veszélyben lesz, ha meghalok. Tudom, kit szeretsz, de tőle már semmit sem remélhetsz, és tudod, mennyire fontos nekem Ariane. A feleségedként védelmet élvez majd.

A fájdalomtól feldúlt lánynak azt mondta:

– Íme, a férjed! Mostantól őt kell követned. Majd ő vigyáz rád…

Ariane azonban szokatlan határozottsággal visszautasította. Most először mondott ellent szerelmének.

– Egy asszonynak szolgálnia kell a férjét, én pedig nem akarok más urat, mint Isten urunk. Bocsáss meg, hogy nem teljesítem az akaratod, drága felség! Szeretnék belépni az ispotályos apácák közé, hogy a betegeknek szenteljem az életem. Így örökre hű

maradhatok hozzád!

– Nem érdemlek meg ekkora szerelmet, de vigasz számomra, hogy Istenre bízhatlak…

Ahogy a lány eltávolodott kissé, hogy friss vizet hozzon, Balduin magához intette Thibaut-t:

– Te magad kíséred majd oda, fivérem, de a feladatod nem ér véget ennyivel…

Féltem őt… Esküdj meg, hogy vigyázol rá… a távolból. És… Isabelle-re is!

– Esküszöm!

A király halálát követő éjszaka Ariane eltűnt a palotából hűséges Teklájával.

Marietta nem tudott magyarázattal szolgálni. Ő is készülődött, hogy visszatérjen Askalonba, ahol volt egy kis háza és egy unokahúga. Thibaut úgy gondolta, a lány biztosan szívesebben ment el egyedül a kolostorba, és nem nyugtalankodott. Éppen elég volt számára a saját bánata, és végig kellett gondolnia a jövőjét, hiszen nem volt mása, csak a lova és a fegyverei. Kóbor lovag lesz, mint oly sokan? Igaz, a királyság régense szívélyesen felajánlotta, hogy a szolgálatába veszi, de Thibaut, bár elismerte államférfiúi tehetségét, nem szerette annyira Tripolisz grófját, hogy hűséget és lojalitást esküdjön neki. Nem tudta elfelejteni a Szaladinnal és emírjeivel fenntartott ügyes titkos kapcsolatokat, és óvakodott a férfitól…

Sokáig ott maradt, térdepelve a hideg márvány mellett, mely a keze alatt átmelegedett, és fájdalmasan arra gondolt, hogy közeledik a húsvét, a feltámadás ideje, de Balduin nem támad fel többé. Homályosan választ remélt a még meg sem fogalmazott kérdésére, amikor egy erős kéz megszorította a vállát. Hátrafordult, és egy templomos lovagot látott maga mögött. Beletelt néhány pillanatba, míg felismerte benne a több éve eltűnt Adam Pellicorne-t.

– Nem maradhat itt – szólította meg a picardiai. – Aki itt nyugszik, és akinek hősi lelke mostanra az örök dicsőség ruháját öltötte fel, nem akarná. Az életre kell gondolnia. Önmagáért, természetesen, de leginkább Isten szolgálatára.

– Senkit sincs kedvem szolgálni többé. Istent sem, azt hiszem! Igaz is, hol volt ennyi évig? Én fogságban voltam, de magának nem kellett volna a királyunk mellett maradnia?

– Ahhoz az kellett volna, hogy megengedjék. Menekülnöm kellett, hogy életben maradjak… vagy legalábbis hasznos lehessek még. El kellett hagynom Jeruzsálemet, és menedéket kerestem…

– A templomosoknál, ahogy a ruhájából látom? Belépett közéjük…

– Már korábban is templomos voltam… régóta. De ne maradjunk itt! Ez a hely túlságosan szent az emberek dolgaihoz, és sok mindent kell elmondanom.

Thibaut örült, hogy viszontlátja a barátját, akiről azt hitte, örökre eltűnt a szeme elől, és elindult vele. Felébredt a kíváncsisága is, egyértelműen bizonyítva, hogy nem áll készen a teljes lemondásra. Végül is csak huszonhat éves volt, és fiatal ahhoz, hogy a halál felé forduljon, kivéve, ha karddal a kezében, a csatamezőn várta.

A két férfi elhagyta a Szent Sír-templomot, melyet a papok másnapig bezártak, hogy senki ne zavarja meg őket az elhunyt lelki üdvéért folytatott imáikban, és megindultak a Füvek utcája felé, mely a naptól védő boltíveivel olyan volt, akár egy alagút. Itt sorakoztak a gyümölcs– és fűszerárusok boltjai, de a gyász napján minden üzlet zárva tartott, nem valamiféle parancsot, hanem az egyhangú népakaratot követve. A város négy kerületének lakói, akár frankok, örmények, görögök vagy zsidók voltak, siratták a fiatal, rendkívüli királyt, akinek hősiessége mindenkiben csodálatot ébresztett – még Szaladinban is, akiről azt beszélték, máris sajnálta a lovagias, emelkedett szellemű ellenséget, akiben néhányan Krisztus megtestesülését látták. A bezárt boltok ellenére a levegőben ott lebegett a fahéj, a bors, a kakukkfű, az alma, a datolya, a sárgadinnye és minden más megszokott árucikk illata. Ugyanilyen elhagyatott volt a Templom utca is, melynek végén a nagy sétatér nyílt, ahol a rend háza állt, valamint a frissen felépített temploma és a kápolnája, mely egykor a Harám esz-Serif, egy régi mecset volt, ahogyan maga a kolostor is.

A kolostort Al-Akszának – a távolinak – hívták, és az első keresztesek királyi palotának használták, mielőtt II. Balduin újjáépítette volna a nagy erődítményt, melynek a Dávid-torony alkotta a központját. A másik, kerek és kupolával fedett tornyot Omar kalifa építtette az Angyal szikla köré: a templomosok Szűz Máriának szentelték, mint minden templomukat. Pellicorne errefelé irányította lépteiket. Széles lépcsők vezettek ide, ahol leülhettek az árnyékban anélkül, hogy bárki megzavarta volna őket.

Útközben egyetlen szót sem szóltak, talán, mert illetlenség lett volna a beszéd a bánatába burkolózó, néma városban. A teraszon könnyű szél fújt, magával hozva a palesztin mezők és dombok tavaszi virágainak illatát: a krókuszét, a vadliliomét, a kardvirágét és a kökörcsinét, az árvácskáét és az aszfodéloszét. Itt nyugodtan beszélgethettek: senki nem hallhatta őket. A napsugár megcsillant a Szűz Mária-templom csúcsának nagy arany keresztjén… Thibaut-t kérdések gyötörték:

– Miért hozott ide? Máshol nem beszélhettünk volna? Csak egyszer jártam itt, a király megkoronázásakor.

– Azért jöttünk ide, hogy itt is maradjon! Ez az egyetlen hely Jeruzsálemben, ahol biztonságban van. Ha a palotában maradt volna, mostanra a legsötétebb cella mélyén ülhetne, ahonnan reménye sem lehet, hogy valaha kikerül. Ezért mentem el magáért.

Nincs többé ura, ne felejtse el, és az udvarnagy még a leprás király emlékét is el akarja törölni, akitől annyira félt. Mindennek el kell tűnnie, és az asszonyoknak, akik szolgálták, igazuk volt, hogy elmenekültek.

– No de hogyan? Nem az udvarnagy a régens, hanem a tripoliszi gróf, aki nem akar rosszat nekem, éppen ellenkezőleg.

– Tudom. Felajánlotta, hogy lépjen a szolgálatába, és Courtenay éppen ezért akarja eltüntetni. Egyetlen esélye van, hogy megmeneküljön előle, barátom: hogy templomos lesz!