– Riadó! Riadó! Jönnek a törökök!

Ez volt az igazság. A sárga és fekete lobogók alatt muzulmán harcosok özönlöttek a kastély és Kerak városa felé, melyet egy zúgó felett átívelő kétlyukú híd kötött össze egymással. Szaladinnak elege lett Renaud próbálkozásaiból, és hadsereggel, ostromgépekkel vonult ellene.

A Krakban hatalmas riadalom támadt, kivéve a várúrnál, aki miután megvizsgálta a helyzetet, kiadta a parancsait: először is rombolják le a kastély és a város közötti összeköttetést, mivel az első csapás a várost éri majd. Azután torlaszolják el a Krak kapuit, és ne nyissanak utat a védelmet kereső városiaknak.

– Így időt nyerünk, hogy jobban felkészülhessünk – jelentette ki –, és először is megüljük az esküvőt, mintha mi sem történt volna. Istennek hála elég raktárkészletünk van, hogy hosszú ideig kitartsunk.

– Normál időszakban talán – vetette ellene a felesége –, de sok vendégünk van…

– Akik mind védők lesznek, hiszen nem tesszük ki őket. Ami a fia házasságát illeti, minden készen áll, és nem látom okát, miért halasztanánk el. Álljon fel a menet, és induljunk a kápolnába!

– Drága uram, tudja, milyen hatalmas sereg közeledik? Nem titkolom, hogy aggódom…

– Rosszul teszi. A kastély minden másnál erősebb. Sokáig kitarthat egy hadsereg ellen. Különben is segítséget hívunk.

– Kit? A király szinte már halott!

– Ha ő nem is tud eljönni, majd ideküld valakit! A szavát adta. Különben is vannak barátaink Jeruzsálemben. Máglyát rakatok a nagy tornyon.

Ezután megtartották az esküvőt, az eltervezett pompával, ám igencsak nyugtalan jelenlévőkkel. Isabelle öröme megfakult, ahogy a pap összefont kezük felett elmondta az áldást, az Isten dicsőségét hirdető énekesek hangját elnyomta a borzalmas lárma, mely a külvárosokból szállt fel, ahol a mamelukok lemészároltak mindenkit, akinek nem sikerült elmenekülnie vagy menedéket találnia a városban. Onfroi ügyet sem vetett rá. Akár maga az ördög kopogtathatott volna az ajtaján, akkor is egyszerűen csak boldog lett volna, és szélesen mosolygott újdonsült feleségére.

A lakomáról azonban hiányzott a vidámság. Mindenki azon tűnődött, elég erős-e a kastély, hogy megvédje őket a muzulmánoktól. Különösen az asszonyok, hiszen a férfiak közül sokan inkább a csatát választották volna, de a ház ura mindenkit megnyugtatott: a vár készleteivel hónapokig kitarthatnak.

Étiennette asszonynak támadt egy ötlete, melyet a férje megkérdezése nélkül azonnal meg is valósított: megparancsolta néhány szolgának, hogy egy kosárba készítsenek össze ételeket és italokat, a lakoma egy részét, és elküldte őket Szaladinhoz üdvözletével és egy levéllel együtt, melyben emlékeztette a szultánt arra az időre, amikor egyszerű kapitányként a moabi Krak foglya volt. Fogoly, akivel meglehetősen jól bántak, hiszen akkoriban igencsak udvarias volt a viszony keresztények és muzulmánok között, és aki a karjára ültetve sétáltatta a kislányt, aki Étiennette volt akkor. Ezeknek a pillanatoknak az emlékére kérte, hogy ne rontsa el a fia esküvőjét a király húgával. A szultán kikérdezte a szolgák vezetőjét:

– Tudod, hogy a kastélynak melyik részében található a nászszoba, vagyis melyik lesz az ifjú házasok lakrésze?

A férfi a kápolnához legközelebb álló épületre mutatott.

– Mondd meg a nemes hölgynek, hogy a múlt emlékére, mely kedves nekem, a fia nyugalomban élheti meg a nászéjszakáját: ma éjjel nem fordítom arra a toronyra a katapultjaimat és az ostromgépeimet!

Az éjszaka ezután valóban olyan békés lett, mintha egyetlen hadsereg sem ólálkodna a vár körül, amikor azonban kivilágosodott, Szaladin, miután nagy sárga sátra előtt a felkelő nap felé fordulva elmondta imáját, kiadta a parancsot a támadásra.

Nyolc erős ostromgép kezdett hatalmas köveket lőni a várra, miközben az íjászok olyan sűrű nyílzápor alá vették a falakat, hogy szinte képtelenség volt kiemelkedni mögüle és viszonozni a lövéseket.

Eltelt néhány nap, és bizonytalanságot hozott a díszruhás vendégeknek, akik már az esküvő másnapjától kimért fejadagokat kaptak, hogy spóroljanak a készletekkel.

Akik tiltakoztak, azt a választ kapták, hogy örüljenek, hogy nem zavarták ki őket a falakon túlra, mint felesleges éhes szájakat. Isabelle felfedezte, hogy szépséges férje gyengéd szerető, és elvarázsolt percekben részesíti, de a legkevésbé sem ég a vágytól, hogy a vár védelmére siessen.

– Elsősorban önt kell megvédenem, drága királynőm, és ehhez maga mellett kell maradnom.

Isabelle gondolatait hamar elterelték az újabb simogatások. Mégis előfordult, hogy a hősies leprás húga azon tűnődött, vajon a bátyja… vagy valaki más képes lett volna-e ennyire elfeledkezni arról, hogy egy ostromlott várban a lovag helye nem a felesége hálószobájában van, bármennyire friss házasok is… Onfroi azonban olyan szép volt, és olyan gyönyörűen beszélt a szerelemről!

Jeruzsálemben eközben az őrszemek észlelték a Krak segélykérését. Összeült a tanács, hogy eldöntsék, mit tegyenek, de fizikai gyengesége ellenére a király senkinek nem engedte, hogy helyette uralkodjon, legkevésbé a sógorának, akinek hamar megítélhette bizonytalanságát és teljes alkalmatlanságát a kormányzásra. A tanács ezt akkor értette meg, amikor a lovagteremben hirtelen megjelent a hordszékféleség, melyben Balduin a palotában és a városban közlekedett. Figyelemre méltó volt a jármű: két óriás néger vitte, és fekete volt a fátyol is, melybe a leprás burkolózott, halotti szobor benyomását keltve. Nem sokáig tartott a vita:

– Kiadtam a parancsot, hogy gyújtsanak tüzet a Dávid-torony tetején. Így a krakbéliek tudhatják, hogy a segítségükre sietünk.

– No de felség – próbált közbelépni Heraclius –, éppen azt vizsgáltuk…

A fekete szobor felé fordult:


– Ki merészel vizsgálatról beszélni, amikor azt mondom: „akarom”? Összehívjuk az embereket, és indulunk.

A pátriárka gúnyos mosolyt engedett meg magának: azt hitte, semmit sem kockáztat, mert azt beszélték, a király gyakorlatilag megvakult.

– Ön nem mehet, felség! Nincs abban az állapotban…

A következő pillanatban hátrahőkölt, mintha találat érte volna. A király hangjában csengő megvetés felért egy ökölcsapással:

– Bármilyen legyen is az állapotom, Isten segedelmével még harcba tudom vezetni az embereimet. Ami magát illeti, Heraclius, törődjön egyszer az életben azzal, ami magára tartozik! Imádkozzon, ha még képes rá!

– De felség…

– Megmondtam! Uraim – tette hozzá a tanács többi tagjához fordulva –, Renaud de Châtillon megsegítette a királyságot Mongisard előtt a Dávid-torony tetején égő tűz hívására. Megesküdtem, hogy bármit is tegyen, viszonzom a tettét, ha bajba kerül. Ez becsület kérdése, bár a pátriárka nem ismeri e szó jelentését!


* * *

Másnap a hadsereg, melynek élén a beteget szállító kocsi haladt, elérte először Segort a Holt-tenger déli csücskénél, megállt egy kis időre, míg megitatták a lovakat, és megpihentek a talpasok, majd folytatta az utat Moab földje felé, mely egykor nagyon gazdag volt cukornád–, gabona– és gyümölcsültetvényeivel, s ahol azonban ma a pusztítás széles barázdái látszottak. Balduin a lázzal küzdött, és két oldalról mindig támogatta Thibaut és Balian d'Ibelin, aki szinte fanatikus rajongással vette körül királyát, akiben vértanúságot szenvedő szentet látott. Végre látótávolba kerültek a Krak fekete falai, de Szaladin sárga sátra nem volt sehol, és az északi horizontot ellepő

sűrű porfelhő jelezte, hogy az ostromlók összecsomagoltak és elmenekültek.

Megtudva, hogy a leprás király ellene indult, Szaladinra sötét gondolatok törtek: a fiatal király, akit régóta haldoklónak mondanak, és aki mégis mintha természetfeletti erővel bírna, lenyűgözte és megfélemlítette. Úgy döntött, inkább későbbre halasztja a bosszúját a Krak bajkeverője ellen… Ennek ellenére Damaszkuszba visszaérve elfogadta a díszruhát, melyet az új kalifa küldött neki.

Krak városában, ahol a lakosok a kocsija nyomát csókolták, Balduint diadalünneppel fogadták. A fátyol ismét fehér lett, nehogy túlságosan megindítsa a nép képzeletét. Renaud de Châtillon és Étiennette asszony térdre ereszkedve várták, a hölgy hálakönnyekkel szemében, melyeket a király a tőle megszokott jósággal fogadott, és melyeknek köszönhetően a javíthatatlan férj elkerülhette az egyébként jogos haragot. Azután Isabelle lépett évek óta nem látott fivére elé férje karján. Ő is térdet hajtott a furcsa fehér fátyolalak előtt, akiből tömjén és mirha füstje szállt fel, mintha csak az újszövetséget kívánná megpecsételni. Végtelenül gyengéd és szeretetteljes volt a hang is:

– Ha boldog, Isabelle, nincs mit megbocsátanom. Mindig is drága kis húgocskám volt, és szeretném, ha megölelhetném. Bár ez lehetetlen, tudnia kell, hogy a boldogsága mindig is sokkal többet számított nekem, mint a politika követelményei.

Egyszerűen csak azt reméltem, máshol találja meg…

A fiatal feleség lehajtott fejjel, könnyes szemmel hallgatta. Most felemelte az arcát, és tekintete összetalálkozott Thibaut-éval. A fegyvernök annyira megváltozott, hogy Isabelle alig tudta elfojtani kiáltását. Az emlékeiben élő fiatal lovag még a kamaszkor jegyeit mutatta, most azonban egy férfi állt előtte, egy férfi, aki szenvedett. Még magasabbnak tűnt, mint a múltban, a büszke arc vonásai elmélyültek, megkeményedtek, lebarnultak a csatamezők napsütésében. A mélységes kétségbeesés, mellyel őt nézte, rettenetes szépséget kölcsönzött neki, és Isabelle képtelen volt elfordítani a tekintetét a szürke szempártól, melyet oly gyengédnek ismert, most azonban kemény volt, akár a kő…

Gondolatban azzal mentegette szerelme elfordulását, hogy Onfroi hasonlít kissé Thibaut-ra, de ha létezett is ez a hasonlóság, csakis a képzeletében, és amikor újra a férjére tekintett, szinte megdöbbentette, mennyire mesterkélt, ahogy hálás köszönetet mond királyi sógorának. Igaz, még nagyon fiatal volt, hisz éppen annyi idős, mint Thibaut volt a szerelme idején, de a hercegnő érezte, hogy az évek múlása nem fogja közelebb hozni a csodálatos és hallgatag lovaghoz, akit azt hitte, már régen elfelejtett.