Valóban, a csillogó horizonton már csak egy kis fehér pont látszott, mely hamarosan eltűnik. A királyság elveszítette legbölcsebb tanácsadóját, és Balduin érezte, hogy sose látja viszont, hisz nyomorúságos teste már nem bírja sokáig, és közeledik a halál…

Sajnos egy olyan vérmérsékletű ellenféllel, mint Szaladin, Balduinnak szinte lovon kellett volna élnie. A következő tavaszon végül Moszul és a bevehetetlennek tartott Aleppó elesett a kormányzóik ügyetlensége miatt, akik talán túlságosan is számítottak a frank királyra, aki annyiszor a megmentésükre sietett már. Most már az egész muzulmán Szíria Szaladiné volt, aki Damaszkuszba ment, hogy kiélvezze diadalát. A nagy, csendes fehér város kitörő örömmel fogadta.

Balduin becsülete ezt nem tűrhette. Ismét hadba szólította báróit, és megindult Szephoria szökőkútjai felé. Hagyományosan itt gyülekeztek a keresztény urak Galileában, Názárettől északra, a tibériási úton. Sok évszázaddal korábban itt állt Jákob és Erzsébet háza, ahol Keresztelő János meglátta a napvilágot, és ahol Szűz Mária csodálatos várandósságának három hónapját töltötte. Minden megkeresztelt ember számára szent volt ez a hely. A lepra mégis itt taglózta le a fiatalembert…

Pedig diadalmas reggel volt, melyen Galilea dombjai, a Hermon hegy lankái új fűvel és mezei virágokkal teltek meg. Balduin azonban lázban égett. Nem akart engedni a betegségnek, összeszedte minden erejét, és azt akarta, hogy a fehér fátylas lovag még egyszer megjelenjen fegyveresei és harcostársai előtt. Abban a pillanatban azonban, amikor a nyeregbe emelték, hörgésszerű kiáltást hallatott… és Szultán lábához esett. Amikor levetkőztették, iszonyattal látták, hogy az egyik lába térdnél magától levált…

Azt hihették, közel a vég. A szerencsétlen betegre élete legsúlyosabb rohama tört.

Názáret kastélyában, ahová vitték, annyira végzetesnek tűnt az állapota, hogy oda sietett Agnès, Sybilla és a férje. Amíg még a király valamennyire eszméleténél volt, el kellett érni, hogy megnevezzen egy régenst a kis Balduin kiskorúsága idejére. Sybilla, aki máris anyakirálynőként látta magát, szokatlanul ékesszóló volt. Kihasználva sógora távollétét, aki a szephoriai kutaknál maradt a hadsereggel, sikerült meggyőznie a beteget imádott férje kiváló tulajdonságairól. Balduin alig ismerte Guy de Lusignant, a roham pedig elhomályosította a gondolatait, és hagyta, hogy rávegyék, hogy arra az ostoba alakra bízza a régensséget, akit a természet szokatlan szépséggel áldott meg.

Első ránézésre így volt természetes, hisz a haldokló egyidejűleg kijelentette, hogy a szokást követve maga mellé emeli a trónra a kis Balduint, aki utódja lesz majd. Miután ezt elérték, és a király valamivel jobban lett, Agnès megparancsolta, hogy vigyék jeruzsálemi palotájába, miközben az új régens csatlakozik a főparancsnokhoz a sereg élén. Ahogy a férfi gőgösen és arrogánsan megérkezett, a főparancsnok nem titkolta, mit gondol:

– Ha beleavatkozik az irányításba, a katasztrófába menetelünk – sóhajtotta. – Isten oltalmazza a királyságot!

A jövő hamarosan őt igazolta.

Eközben Jeruzsálemben, míg a város a nagy közös imádságoktól zúgott, és a Szent Sír-templomban a pátriárka, aki elragadtatva fogadta az események alakulását, hisz így elkerülhette az összecsapást a királlyal, miséket mondatott, melyek álszentsége csak sérthette az Urat, a fügés udvar feletti lakosztályban Balduin emberfeletti akaratával ismét felülkerekedett az emésztő kóron. Lement a láza, és visszanyerte tiszta tudatát és ítélőképességét. Az ágya mellett egymást váltó Thibaut, Marietta, Ariane, Joad ben Ezra és Agnès, akinek önzése mögül őszinte fájdalom sütött át, érték el a csodát. No de milyen áron! A király többé nem tudott felkelni, lába és karja felpuhult, szinte megvakult, és hullaszagot árasztott, melyet balzsamokkal, illatos vizekkel és arábiai füstölőkkel próbáltak elnyomni.

– Az eredményt látva eltűnődöm, igazunk volt-e, hogy mindenáron ki akartuk szakítani a halál karmaiból – mondta egy este Ariane-nak Thibaut, aki sokat gondolt a végső „gyógyszerre”, melyet Maimonidész-től kapott, amikor elhagyta Damaszkuszt. –

Megváltás lenne a gyengéd halál…

– Talán, de Balduin még nem kívánja, hiszen tudja, hogy a királyságnak még szüksége van rá. És nekem is, azt hiszem…

– Magának is? – mordult fel Thibaut. – Azt merészelné állítani, hogy még így, élő

halottként is szereti?

– Mindig is szeretni fogom, mert a lelkem megismerte a lelkét, és egymásnak születtünk. Az örökkévalóságban, ahol egyszer csatlakozom hozzá, örökre együtt maradunk. Ez a szerelem! A szerelem, melyet Isten elvár tőlünk.

Thibaut keserű irigységgel vegyes csodálattal nézte a lányt. Bárcsak Isabelle is így szerette volna őt! Mialatt teljes egészében ura szolgálatának szentelte idejét, sikerült távol tartania magától a hercegnő képét, de most megerősödve tört rá ismét, és megmérgezte álmait. Mi többet tudhatott nála az az ismeretlen fiú, hogy Isabelle mindent megtört, mindent feladott, mindent elárult, olyannyira, hogy még azt is hagyta, fegyveres férfiak szállják meg szeretett kolostorát, hogy elvigyék a Moab sivatagba, ahol megélheti új szerelmét? Erre nem talált választ. Nem sokkal később mégis magyarázatot kapott.

Eközben a javíthatatlan Renaud de Châtillon nem maradt tétlen. Mivel a királyság határvonalainak védelmével bízták meg, nem vett részt a legutóbbi északi hadjáratban.

Ez azonban nem jelentette azt, hogy semmit sem csinált. Éppen ellenkezőleg: egész egyszerűen újra szövögetni kezdte terveit az iszlám szent városaival, Mekkával és Medinával kapcsolatban, ez alkalommal azonban mind a szárazföldön, mind a tengeren el akarta vágni a zarándokútvonalakat. Ennek érdekében hagymázas tervet dolgozott ki: megszerzi a Próféta holttestét, egy ládába teszi, és elviszi Kerakba, ahol a muzulmánok csengő aranyak fejében nézhették volna meg, busás jövedelmet biztosítva a Jordánon túli területek urának.

A tengeri ellenőrzés biztosítására Renaud nem habozott hajókat ácsoltatni, melyeket darabokban, teveháton szállítottak Akabába. Ott összeállították és vízre bocsátották őket a Vörös-tengeren az egyiptomi és hedzsaszi partok felé: megtámadták a muzulmán hajókat, feldúlták a kikötőket, megakadályozták a karavánok útnak indulását, és leállítottak minden kereskedelmet, ami nem Renaud hasznát szolgálta, aki soha nem látott pompával kívánta megülni mostohafia, Onfroi de Toron és Jeruzsálemi Isabelle hercegnő esküvőjét…

Az őrült vállalkozás természetesen elbukott, és a pompa nem éppen olyan lett, amilyennek Renaud szánta.


* * *

A moabi Krak, melyet negyven évvel korábban építettek kemény, vörös és fekete vulkáni kövekből, hatalmasan és nyugtalanítóan emelkedett a fennsíkon, melynek koronája és kikezdhetetlen védelmi bástyája volt, s mióta Renaud volt az úr, állandó fenyegetést jelentett a Szentföld és a Vörös-tengert a mediterrán vidékkel összekötő

karavánutak számára. Egy gigantikus, mindössze néhány lőréssel ellátott, lobogókkal teli négyszögletes torony alkotta fő elemét, mely fenyegető ujjként meredt a völgy felett a kék égre. Innen indultak ki az erős falak, melyeket további tornyok szabdaltak.

Ezek fogták közre a vár életét: a víztárolót, mely az ég kékjét tükrözte, az istállókat, a hátsó és első udvarokat, a dísztermeket, ahol azon a napon a mesés lakomára készültek, melyen nemsokára a gyakran messziről, akár Jeruzsálemből érkezett nemes vendégek foglalnak majd helyet. Pompás ünnepséget terveztek, mely teljesen felforgatta a kastély életét. Mindenfelé szolgák szaladtak, zenészek hangolták hangszereiket, és a hatalmas konyha úgy zúgott, akár egy felbolydult méhkas.

A hölgyek lakosztályában Isabelle az udvarhölgyek segítségével felöltötte a pazar, arannyal átszőtt korallszín brokátruhát, melyet este a férje ágyába lépve vet majd le. Ez volt a jele az átmenetnek a gyermekkor gondtalan napjaiból az asszonyi élet felelősségébe, de legfőképpen a szerelemről szőtt magányos álmokból a testi valóságba.

A valóságba, melyet alig tizenöt éves teste vágyott, hiszen a férfi, aki oda vezeti, szíve választottja volt, s egyben a világ legszebb lovagja. Isabelle tudta magáról is, hogy nagyon szép, mindenben méltó a vőlegényéhez, és az öltöztető lányok egymással versengve áradoztak a párosukról és a nászúkból születendő gyermekekről.

Első pillantásra beleszeretett Onfroi-ba. Kissé meglepett volt ez az első pillantás, mert nagy hasonlóságot fedezett fel Thibaut de Courtenay-val, akit addig szintén szeretni vélt. Mint a fegyvernök, Onfroi is barna hajú és szürke szemű volt, Onfroi tekintete azonban, igaz, még csak tizenhét éves volt, csak életörömtől, simogató gyengédségtől csillogott, míg a fattyúéban néha az acél hideg villanása látszott. Azután Onfroi beszélt hozzá, elragadó dolgokat mondott, szép szerelmes dalokat énekelt, és amikor Isabelle engedélyezte az első csókot, selymesen lágy volt az ajka, akár egy rózsaszirom. A hercegnő nem értette, hogyan történt, hogy egy csapásra megszűnt szeretni Thibaut-t, hogy testestül-lelkestül Onfroi-nak ígérje magát, elviselje anyja haragját, a mostohaapja, Balian szomorúságát, aki nemes és vitéz lovag volt, és akiben igazi apára talált, Ariane bánatát, aki nem értette, hogyan változhat meg ilyen hirtelen a szerelem, és elhagyta őt, hisz ez a szerelem eltávolította királyi fivérétől, és természetes ellenfelei táborába állította.

Néha azonban még gondolt Thibaut-ra, de olyan régen nem látta már, hogy végül elhalványodott a képe. Valójában kényelmes volt ez a feledés: ezért nem volt hajlandó viszontlátni a kolostorban, ezért nem is próbálta megpillantani. Gondolataiban furcsa módon Onfroi ellen vétett volna ezzel. Nem véletlenül volt félig bizánci…

A kisasszonyok csodálatos ékszerekkel díszítették, aranyos árnyalatokban csillogó, hosszú barna haját mellére hulló vörös fátyollal borították, melyet széles, igazgyöngyökkel, gyémánttal és rubinttal kirakott aranypánttal rögzítettek. Hirtelen azonban félbeszakadt vidám csacsogásuk. A toronyból teli torokból elharsogott kiáltás visszhangzott végig a kastélyon: