Három perccel később Thibaut felpattant Szultánra, és elvágtatott a bethániai úton. Ha Isabelle már nem őt, hanem valaki mást szeret, a szemébe kell mondania.

Ismerte apja álnokságát, és nem hitt fenntartások nélkül a szavának. A férfi, akitől egykor az életet kapta, úgy tűnt, most azt tűzte célul maga elé, hogy megmérgezze ezt az életet. Nagy sikerrel járt, hisz megveszekedett harag lüktetett Thibaut mellkasában, ahogy a kolostor kapujában leugrott a nyeregből, és megrángatta a csengőt. Elhagyta azonban a harag, ahogy bevezették az illatos fűszerekkel beültetett csendes kertbe, ahol magas ciprusok szegélyezték a kolostor hűs galériáját. Olyan béke honolt itt, hogy minden durvaság, még a lélekben dúló is, szentségtörés lett volna, és Thibaut érezte, hogy elcsitul a fájdalma.

Nem Isabelle sietett azonban hozzá. Személyesen az apátnő volt az, akinek fehér ruhája és fekete fátyla közeledett felé a kakukkfüvet, levendulát, majorannát söpörve. A nyakában lógó nagy aranykereszt jelezte a rangját, és Thibaut szinte meglepetés nélkül ismerte fel a szigorú fehér gallér felett nem Yvette anya, hanem Elisabeth de Courtenay, nevelőanyja vonásait. Feltörő szeretetében a nyakába ugrott volna, de az asszony olyan méltóságteljes volt új posztján, hogy inkább térdre ereszkedett és fejet hajtott előtte:

– Nagytiszteletű anyám…

Elisabeth élénk mozdulattal felsegítette, és magához ölelte:

– Fiam! Isten megadta, hogy viszontláthatlak, és örökké hálás leszek, ahogyan örökké a bocsánatát kérem, hogy túl hamar elsirattalak. Hogy vagy? Megnőttél… és érettebb lettél. Ilyen kegyetlen volt a fogság?

– Semmiség volt ahhoz képest, ami itt várt: a királyom olyan emberek kezében van, akik máris az örökségén osztozkodnak… ráadásul, amit Isabelle-ről hallottam…!

Bocsásson meg, anyám, először önt kellett volna kéretnem, de…

– De őt akartad látni. Nem fogod, mert ő nem akar látni téged.

– Miért?

– Azt hiszem, szégyelli magát.

– Miért? Az új szerelemért, mely, azt beszélik, a szívébe költözött, s engem távol taszít tőle? Tehát igaz?

– Kitől tudod?

– Az… udvarnagytól. És micsoda kárörömmel mesélte el!

– Képtelen vagy az apádnak nevezni? Bevallom, nekem is nehezemre esik fivéremként gondolni rá, ahogyan nővéremként a király anyjára. A Courtenay-k olyan fenségesek, olyan nemesek voltak egykor, és most… Miért van, hogy éppen a legnagyobb, de egészen bizonyosan a legtisztább Courtenay szenved a legborzalmasabb kórtól? Isten útjai kifürkészhetetlenek…

– Anyám, könyörgök, egy pillanatra felejtsük el a királyt, és beszéljen Isabelle-ről!

– Mit mondhatnék? Hogy sajnálja, hogy hagyta, hogy a szíve a fiatalemberhez szálljon? Téged ez nem vigasztalna. Ahogyan az sem, hogy a bocsánatodért esedezzen.

Olyan fiatal! És még fiatalabb volt, amikor neked ígérte magát. Gyerekszerelem volt, melyet az idő gyakran elsöpör…

– Nem mindig, anyám, nem mindig! Tudom, hogy az én szerelmem sosem huny ki, és szeretni fogom, amíg csak élek… De nincs többé jogom megőrizni ezt.

Hirtelen mozdulattal leszakította nyakából a vékony láncot, melyen az Isabelle-től kapott gyűrű függött, és Elisabeth kezébe adta:

– Ezzel a gyűrűvel visszaadom a szabadságát. Csak arra kérem, hogy ne adja oda a másiknak!

Ismét térdre ereszkedett, megfogta anyja fehér ruhájának szegélyét, megcsókolta, majd az apátnő szomorú tekintetétől kísérve futva elmenekült. Elisabeth azt hitte, csupán múló gyermekszerelemről van szó, s most azt kellett látnia, hogy mélységes fájdalmat okoz egy érett férfinak.

A kolostort elhagyva Thibaut leereszkedett a Cedronhoz, és miután kikötötte Szultánt, leült egy fűzfa alá. Szerette ezt a helyet, és gyakran eljött a puszta örömért, hogy nézze a víz csobogását, és belemerüljön azzal az érzéssel, hogy mind a test porát, mind a lélek mocskát lemossa magáról. A fájdalom napján azonban a víz semmit sem tehetett, képtelen volt eloltani a haragból, szenvedésből és féltékenységből született mérgezett tüzet, mely belülről emésztette. Eletében először sírt…


* * *

Villámként érkezett a hír: a fegyverszünet ellenére Renaud de Châtillon nekilátott régóta dédelgetett tervének, hogy bosszút álljon az aleppói börtönben elsenyvedett tizenhat évért: összeszedte a csapatait, és behatolt Arábiába. Hedzsasz felé indult, hogy elfoglalja Mekkát. Meg akarta semmisíteni az iszlám szent helyeit, össze akarta törni a Kábát, a fekete követ, mely felé minden évben zarándokok sokasága tart, a Haramban, a medinai mecsetben akarta megitatni a lovát, ahol a Próféta élt, imádkozott és tanított. A zarándokútvonalat követte, mely Petrán, Hizsmán és a Nefud sivatagon át a Teima oázishoz, „Mekka előszobájához” vezet.

Már majdnem célhoz ért, amikor elértek hozzá a rossz hírek. Kairóban, ahová visszatért, Szaladin iszonyattal szerzett tudomást Renaud tervéről, és munkához láttak postagalambjai: utasítást vittek Faruk sahnak, az unokaöccsének, Damaszkusz kormányzójának, hogy indítson azonnal hadjáratot a Holt-tenger keleti partjának javíthatatlan ura ellen. Faruk feldúlta Châtillon földjét. Ezt megtudva Renaud dühödt szívvel letett a tervéről, és visszafordult, hogy megvédelmezze a birtokát. Nem találta meg Faruk sahot, aki már visszavonult muzulmán földre, de Keraktól nem messze összetalálkozott a nagy karavánok egyikével, melyek több száz méter hosszan fűzik sorba a kincseket, embereket és teherhordó állatokat, szőnyegeket, parfümöket, szöveteket és fűszereket szállítva. Minden törvényt, minden megállapodást félresöpörve Renaud rájuk rontott, lemészárolta a férfiakat, elhurcolta a nőket és a gyerekeket rabszolgának, és zsákmányul ejtette a teljes rakományt, mely mintegy kétszázezer bizánci arany értéket képviselt.

Szaladin most az egyszer türelmes volt, és Balduinhoz fordult igazságtételért, aki a

„királyi hivatásában” mindig tanúsított erővel utasította Renaud-t, hogy az adott szó nevében adja vissza a zsákmányolt javakat és a foglyokat.

Renaud a túlságosan magabiztos emberek szemtelenségével azt felelte, szó sem lehet róla, és ha a király azt akarja, hogy visszaadja, amit elvett, jöjjön el, és vegye el maga.

A választ Szaladin vállalta magára: seregével elhagyta Kairót, és megszállta Transzjordániát. Amikor a sárga lobogók megjelentek a horizonton, Renaud megértette, hogy túl messzire ment, és elveszett. Ekkor felment a Krak kerek tornyának tetejére, és parancsot adott, hogy gyújtsanak hatalmas tüzet, és éjjel-nappal táplálják…

Jeruzsálem falainak magasáról az őrszemek észrevették a máglyát, és értesítették a királyt. Balduin nem habozott: segélykérés volt ez, a testvére annak a tűznek, melyet ő

gyújtatott a Dávid-tornyon Montgisard előtt. Magához hívatta Amaury de Lusignant, és megparancsolta, hogy szedjen össze akkora sereget, amekkorát csak tud:

– Maga mellett leszek az élén!

– Felség – tiltakozott a főparancsnok –, ez lehetetlen. Vagy nem bízik bennem?

– Tökéletesen megbízom önben, de Renaud lovag egy nap segített megmenteni a királyságot, és nem hagyhatom magára akkor sem, ha ő a hibás. Nyugodjon meg, jobban vagyok. Oda kell mennem. De hogy ne aggódjon, kocsin megyek, és csak az ellenség közelébe érve szállok nyeregbe!

Semmi nem tántoríthatta el. Átadta a kormányzást sógorának, Guy de Lusignannak, hogy őrizze a várost távollétében, és helyet foglalt egy erős lovak vontatta kocsiban. Thibaut Szultán nyergében lovagolt mögötte: egyszerre töltötte el öröm, hogy a király Maimonidész orvosságának köszönhetően jobban van, és aggodalom, hogy mi lesz, ha az iszlám harcosainak közelébe érve Balduin megkéri, hogy segítse nyeregbe. Bár meg sem merte fogalmazni a kérdést, Balduin válaszolt rá:

– Nagyon egyszerű: majd felkötözöl. Készíttettem egy elöl és hátul megmagasított nyerget, melyhez erős bőrszíjak tartoznak. Azok majd megtartanak.

– No de hogyan fog harcolni?

– Igaz, a bal kezemen nincs már ujj, de a karom még megtartja a pajzsot. És istennek hála a jobb kezemben még tudom forgatni a kardot.

– Felség, ez őrültség!

– Azt hiszed? Az erővel, melyet neked köszönhetően visszakaptam, Istent és a királyságot kell szolgálnom. A katonáim élén a helyem, és az utolsó leheletemig megpróbálom vezetni őket. Talán a Mindenható kegyesen megadja, hogy lóháton haljak meg, egy nyílvesszőtől vagy egy lándzsától eltalálva. Ez az utolsó álmom.

Irtózom a gondolattól, hogy ágyban szétrohadva haljak meg.

Balduin azonban ez alkalommal nem találkozott az ellenséggel. Szaladin elkerülte a csatát, átmenetileg sorsára hagyta Renaud-t, és Damaszkusz felé sietett, hogy a frank hadsereg mozgását kihasználva megtámadja Galileát. Átkelt a Jordánon, elfoglalta Beizant, és megostromolta Belvoir erődítményét, mely a názáreti utat védte. Balduin azonban visszafordult és utána indult.

A hadsereg éljenzésétől kísérve Belvoir előtt újra megjelent csapatai élén a fehér fátyolmaszkos lovag király. Ismét a páncélingét és sisakját viselte, melyet a muzulmán seregektől kölcsönzött fehér kendő védett a nap melegétől. És ismét megtörtént a csoda: az embereit megacélozta a bátorsága, és meggyőződésükké lett, hogy maga Szent György küzd a hősies leprás alakjában. Szaladin vereséget szenvedett, és visszavonult a Jordánon.

Ugyanakkor még nem dőlt el minden, és a szultán merész huszárvágásra szánta el magát: megszerzi Bejrútot, és ezzel elvágja a Jeruzsálemi Királyságot a tripoliszi grófságtól. Ennek érdekében átszelte Libanont, miközben egy egyiptomi flotta közeledett sebes gályákkal.

Balduin megsejtett valamit, és nem tért vissza Jeruzsálembe. Nagy, vörös és arany sátrában, mely pompás virágként ragyogott a galileai dombon a tábora közepén, várt…