– Csak ő parancsolhat nekem! – csattant fel dühösen Thibaut. – És ha már a helynél tartunk, maradjon meg a magáén! Ha jól tudom, nem vette feleségül!

Felesleges kegyetlenség volt a kirohanása, és rögtön meg is bánta, de túlságosan büszke volt ahhoz, hogy bocsánatot kérjen. Hisz mindannak ellenére, amit Ariane mondott, az a kényelmetlen érzése támadt, hogy nincs meg a helye, melyet egykor elfoglalt, amikor csak Mariettával ketten osztoztak Balduin közelségében. Igaz, senki –

a legkevésbé a király – nem vonta meg tőle a kiváltságát, hogy a királyi hálószobában aludjon, de hamar ráébredt, hogy az most már a nők birodalma. Már visszatérte másnapján ezt kellett tapasztalnia. Joad ben Ezrán kívül, aki azonnal odasietett, hogy ismét megkezdje a beteg kezelését a meghozott orvossággal, négy nő váltotta egymást Balduin mellett: Marietta és természetesen Ariane, valamint Tekla, az örmény szolgáló, akit Thibaut nem ismert, és főként Agnès, aki naponta többször is eljött, és eddig soha nem tanúsított gyengédséggel vette körül a fiát. Balduin vigaszt merített belőle, és észre sem vette, hogy az anyja gátlástalanul kihasználja meggyengült ellenállását, és előretolja bábuit a politika sakktábláján, előnyöket és javakat szerez hűséges embereinek, miközben diszkréten megpróbál félreállítani mindenkit, aki támadást jelenthet a hatalmára, ha a halál elvégezte munkáját. Így történt, hogy éppen akkor, amikor a válságos időszakban Balduin alig volt eszméleténél, és jóváhagyta Heraclius botrányos kinevezését, az anyakirályné és fivére, az udvarnagy felkérték Adam Pellicorne-t, hogy költözzön máshová, azzal az ürüggyel, hogy éjszakára csak teljesen megbízható emberek maradhatnak a király mellett. Ő pedig nem volt az, hiszen a gyűlöletes emlékű flandriai gróf hadseregével érkezett. Amikor pedig a roham elmúltával a király érdeklődött felőle, azt felelték, hogy elment, és nem tudják, mi lett vele… Habozás nélkül elhitte.

– Sajnáltam – sóhajtott fel Balduin –, mert te hoztad el hozzám, és a bizalmába avatott, de nem lepődtem meg igazán. Magasrendű küldetéssel érkezett a Szentföldre, és bizonyára a miatt a küldetés miatt távozott.

– Beszélhet nekem erről a küldetésről?

– Nincs hozzá jogom, Thibaut. Meg kell értened. Csak ő…

– Pedig amikor elmentem, azt mondta, majd elmeséli. Talán egy nap visszatér?

Thibaut nem igazán hitt benne. Barátsága a nála tíz évvel idősebb férfi iránt hirtelen, egyszerűen és spontán módon született, és sosem képzelte volna, hogy egy ilyen vidám társ olyan titkot őrizhet, melyet vele nem oszthat meg, a királynak azonban elárulja. Bizonyos értelemben jó volt így, hisz urának vallotta meg a titkot, de a fiatalember akaratlanul is arra gondolt, hogy az igazi barátság, a testvériség, mely a csatákban és a halál közelségében szövődik, olyan szálakkal köti össze az embereket, melyek között a bizalom a legerősebb. Adam azonban talán még túl fiatalnak találta, hogy mindent megosszon vele. Thibaut ugyanakkor pontosan tudta, hogy ő habozás nélkül, sőt örömmel megosztaná vele a terhet, melyet Szaladintól való szabadulása óta cipel: Mohamed pecsétjének felkutatását, mely egy jeruzsálemi kútban pihen.

Balduinnak természetesen nem szólt róla. Úgy érezte, a picardiai lovag kikezdhetetlen józan eszével az ügylet vagy méltó lenne a megfontolásra, vagy – és ez volt a valószínűbb – besorolódna a lehetetlen küldetések közé, melyek nagyrészt nevetségesek, s melyeket a hercegek szoktak kitűzni előre is tudva, hogy soha senki nem fogja a teljesítésükkel keresztezni a terveiket. Szaladin végül is értésére adta, hogy előbb vagy utóbb megszerzi Jeruzsálemet, és ez ellen senki nem tehet semmit.

Adam eltűnésétől még terhesebb lett az új, zavaró és fojtó hangulat, melyben Thibaut vakon tapogatózott. Igaz, Balduin szíve nem változott meg. Éppen ellenkezőleg: megható hálát tanúsított a fegyvernöke iránt a gyógyszerért, melybe kapaszkodott, és mely minden reménységgel ellentétben kezdett eredményt hozni: csökkent a láz, és lassan visszatért a király ereje. Ennek köszönhetően a hősies fiatalember ismét megjelenhetett a tanácsban, hangot adhatott akaratának, és végre uralkodhatott, de közben hosszas pihenésekre volt szüksége. Már nem vadászott, nem járta lóháton a környező dombokat, és Szultán csak azért nem unatkozott az istállóban, mert Balduin parancsára Thibaut visszatérése előtt Roger Le Dru, a királyi istálló főlovásza különös odafigyeléssel foglalkozott vele, és ügyelt rá, hogy kielégíthesse mozgásigényét. Balduin kérésére azután Thibaut váltotta fel, aki a szép telivér napi gyakorlatoztatásában némi megnyugvást talált háborgó lelkének. Egészen addig a reggelig, amikor abban a pillanatban, amikor Roger felnyergelte a számára, Jocelin de Courtenay lépett a nagy istállóba, és megindult feléjük azzal a nehézkes járással, mely néhány hónapja jellemezte. Egy pillantást sem vetett a fiára, és lekicsinylő hangján a főlovászhoz fordult:

– Látom, Szultánt nyergeled! Remek, éppen érte jöttem.

Thibaut azonnal közbelépett, és örömmel állapíthatta meg, hogy egyéves fogsága alatt megnőtt, és most már az udvarnagy fölé magasodik:

– Senki nem használhatja a király lovát… hacsak nem ő maga adott rá engedélyt.

Az pedig meglepne!

– Miért? Nem vagyok a nagybátyja, s egyben a királyság udvarnagya? Állj félre!

– Szó sem lehet róla. Felséges királyunk rám bízta Szultánt, hogy tehermentesítse kissé Le Dru mestert. Egyébként sem ülhetne fel rá: túlságosan nehéz, nem bírná el magát! Levetné a hátáról.

Nem tette hozzá, hogy úgy látja, Jocelin túl rossz fizikai állapotban van ahhoz –

sárga, megvastagodott

volt a bőre, szeme pedig vérben úszott –, hogy uralja a csodálatos jószág tüzes természetét.

– Még mindig jobb lovas vagyok, mint te valaha is leszel, te tejfelesszájú! – vetette oda a férfi gúnyos mosollyal. – Egyébként pedig nem én ülök föl rá, hanem az új lovászom, Géraud de Hulé: úgy lovagol, akár egy isten!

– A lányos arcával és az antilopszemével? – nevetett fel Thibaut, aki már látta a bájos fiút az udvarnagy mellett. – Lovagolhat akár úgy is, mint maga Szent György személyesen, akkor sem érintheti a király lovát sem maga, sem ő!

– Ostoba! Jobban tennéd, ha igyekeznél megbékélni velem. A királyodnak már nincs sok hátra, és szükséged lesz a védelmemre, ha meghal.

– Nincs szükségem a védelmére sem most, sem a jövőben! A kardom mindig elég lesz. Ami pedig Balduin urunk állapotát illeti, fogadjunk, hogy hamarosan újra ő üli meg Szultánt!


– Hogy lovagolna? Kéz és láb nélkül, hisz azt beszélik, már nincs neki! Te mindig is álmodozó voltál!

– Én, álmodozó?

– Igen, te. Hát nem arról álmodtál, hogy herceg leszel, feleségül veszed az urad húgát? Úgy hallottam, neked is ígérte.

Thibaut megvonta a vállát:

– Nem tudom, kitől szerzi a híreit, nagyuram, de ha fizet értük, tudja meg, hogy meglopják. A király soha nem ígért nekem ilyesmit!

– Akkor annál jobb. Legalább nem okoz bánatot neked a közelgő házassága. Sok víz lefolyt a folyón a távolléted alatt, és a szépséges Isabelle-nek megszólalt a szíve…

éppen abban az irányban, amelyikben Agnès és én kívántuk.

– Rébuszokban beszél. Kihez megy hozzá és mikor?

– Mikor? Nem most rögtön: még meg kell győzni az exkirálynét, Máriát és a királyt is, de ő nem sokat tehet…

– Megmondja végre, hogy ki az illető? – kérdezte a fiatalember, és minden igyekezetével azon volt, hogy elrejtse a benne dúló vihart.

-Az ifjú Onfroi de Toron, Étiennette de Châtillon asszony fia. Sybilla és Lusignan esküvőjén találkoztak!

– Csak nem azt akarja elhitetni velem, hogy Mária királyné elhozta az esküvőre?

– Nem ő, hanem a férje, Balian d'Ibelin, aki parancsot kapott rá… a királytól! Agnès igazságtalannak tartotta, hogy a szerencsétlen gyermeket mindig távol tartják az udvartól, és örömet kívánt szerezni Étiennette asszonynak, a barátnőjének. Meg kell hagyni, nem volt könnyű kierőszakolni a királyi parancsot, de Balduin olyan beteg volt, hogy siettettük a szertartást, nehogy a gyász meghiúsítsa. A gyönyörűséges Isabelle tehát eljött. Találkoztak Onfroival, és a szerelem gondoskodott a többiről. Az a két fiatal bolondul egymásért. Igaz, szebb párt képzelni sem lehetne, és nehéz volt szétválasztani őket. Isabelle-nek a bethániai kolostorban kell kivárnia, míg az édesanyja beleegyezését adja, ami már nem késhet sokáig, a fiú pedig visszatért Kerakba, hogy folytassa lovagi feladatait a mostohaapja mellett. Egyébként nem hiszem, hogy nagy hasznára lenne Renaud-nak, mert bár szép, mint egy görög isten…

igaz is, hasonlít rád egy kicsit… sőt, nagyon is, hisz idióta!

– Én nem vagyok idióta! – vetette oda dühödten Thibaut. – Isabelle pedig sosem szeretne egy idiótát.

– Pedig ezt teszi! Onfroi épp arra képes, hogy egy lant húrjait pengesse, és szerelmes dalokat dúdoljon, de egy karddal már nem tudna bánni. Bájos kis nyámnyila!

– Nyámnyila? A vitéz főparancsnok unokája? – jegyezte meg megvetően Thibaut. –

Alig hiszem! És Renaud de Châtillon nem szól semmit?

– Kímélni akarja a feleségét, hiszen rajta keresztül az övé a birtok, és Onfroi szerelme végül is az ő politikáját szolgálja… és a miénket. Most már a szerencsétlen leprás minden örököse a kezünkben van. Nos, ideadod azt a lovat?

Thibaut éppen válaszolni készült, hogy szó sem lehet róla, de Roger Le Dru magára vállalta a feladatot.

– Minden tiszteletem ellenére, udvarnagy úr, míg király urunk él, senkinek sem engedem, hogy elvigye egy lovát. Különösen nem Szultánt! Ez a kötelességem!

– Ugyan! Egy kicsit előbb vagy egy kicsit később! Én tudok várni. Mindig is tudtam.

Rosszindulatú nevetése végigzengett az istálló gerendái alatt.