Mariettával lakik, és elmegy, amikor megkérem rá. Ahogyan most is megkérem.

A lány felé fordult, aki mosolyogva megcsókolta kesztyűs kezét, majd a beteg pillantásától követve távozott.

– Gyávának találhatsz – sóhajtotta a király –, de tudod, ha valaki oda jut, ahová én, csodálatos azt hallania egy ilyen szép lánytól, hogy szereti. Az anyám is ezt mondja, de őt nem úgy szeretem, ahogy Ariane-t… Énekel, beszél, és a betegség elszunnyad.

– És – bocsássa meg a kérdést – nem szenved ettől a közelségtől… a teste? Egykor ettől tartott!

– Tudom, de Isten megkönyörült rajtam, és kioltotta bennem a vágyat.

Felfedeztem, hogy létezik olyan szerelem, melyben egy életen át csak nézzük, hallgatjuk azt, akit szeretünk, és nem kérünk tőle mást, csak azt, hogy jelen legyen. Azt hiszem, Ariane is ugyanezt érzi. Amit egy bizonyos éjszakán elszenvedett ebben a palotában, undorral töltötte el.

– Istennek legyen hála! – felelte gyengéden Thibaut. – Ha már felidézte azt az éjszakát, mely hatalmas veszélyt fedett fel számára… megszűnt volna? Már nincs ok félelemre?

– Igen. Az anyám biztosított róla. Ismét a védelmébe vette Ariane-t.

– Az… édesanyja?

Thibaut-nak a meglepetéstől a szava is elakadt. Guillaume de Tyr ezt kihasználva közbeszólt:

– Hagyd egy kicsit pihenni a királyt! – tanácsolta. – Majd én elmagyarázom. Sok minden megváltozott ebben a palotában és a Jeruzsálemi Királyságban… ahogyan a világban is, ahol gyors egymásutánban meghalt a francia király, VII. Lajos, Manuel Bazileusz, a barátunk, és III. Sándor pápa.

Enyhe kifejezés volt, hogy sok minden megváltozott, és Thibaut hamarosan lesújtva tapasztalta, egyéves távolléte alatt mekkora pusztítást hoztak a változások megszokott környezetébe. Jeruzsálem most is ugyanolyan szép volt, de úgy, mint egy gyönyörű gyümölcs, melyet belülről kukacok rágnak: felfalják a tápanyagait és megrohasztják a húsát. A legszembetűnőbb példát Heraclius szolgáltatta.

Fontosságától eltelve tért vissza a zsinatról, és sikerült megszereznie, amire régóta vágyott: a pátriárka székét, mely Amaury de Nesle halála után üresen maradt.

Guillaume de Tyr erőteljes tiltakozása ellenére, melyet az érintett sosem bocsátott meg neki, gond nélkül kinevezték, hiszen a háttérből az anyakirályné irányította a csatát.

Agnès, bár öregedett, új szeretőt talált magának, ám továbbra is szenvedélyes gyengédséggel viseltetett Heraclius iránt: ostromolta Balduint, aki éppen betegsége egyik legsúlyosabb rohamával küszködött. Agnès igazi anyai gondoskodással vette körül, és a király egy pillanatra újra szomorú kisgyermek lett, akit a gyengéd anya elringat. Beleegyezését adta a botrányos választásba, melyre a Szent Sír kanonokjai kényszerültek, részben a király parancsára, részben a Jocelin de Courtenay vezette fegyveres nyomás hatására a választás pillanatában. Voltak olyanok is, akiket megvásároltak…

Azóta Heraclius betöltötte a várost pompájával és túlzásaival. A szeretője, Paque de Rivery, a nabluszi kereskedő felesége aktív segítségére volt ebben, és egyre hosszabban időzött a pátriárka palotájában.

Agnès nem látott ebben semmi kivetnivalót, lekötötte legújabb szerelme, melynek később katasztrofális következményei lesznek a királyságra nézve. Nem közvetlenül azonban: a szerencsés kiválasztott – természetesen – nagyon szép férfi volt, vitéz a harcban és a szerelmi csatározásokban, s nem volt ostoba sem. Amaury de Lusignannak hívták, ősi poitier-i családból származott, melyről úgy tartották, Meluzin tündértől ered. Évekkel azelőtt érkezett a Szentföldre, hogy teljesítse fegyveres zarándoklatát, és feleségül vette Ramlai Balduin, Sybilla örök kérője első házasságából származó lányát.

Nem jellemezték olyan mesterkedések, mint Heracliust vagy Jocelin de Courtenayt. Mint a királyt, őt is az utódlás kérdése foglalkoztatta, mellyel valószínűleg hamarosan szembe kell nézni: az örökös egy kisbaba. Védelmezőre van szüksége, hogy fel tudjon nőni, tehát Sybillának férj kell, aki tetszik neki, és aki egyben természetesen vitéz lovag is… ha nem is túl intelligens, ez pótolja a hiányosságokat.

Guillaume de Montferrat özvegye is férjet akart. A „vőlegénye” távolléte szerinte túlságosan hosszúra nyúlt, és örömmel fogadta Amaury öccsének felbukkanását: Guy de Lusignanét, aki kétségkívül kora legszebb férfija volt, és bátyja hívására érkezett Jeruzsálembe. Elszédítette a tüzes fiatalasszonyt, aki a karjaiba omlott, és késedelem nélkül a szeretője lett. Ezután nyíltan kijelentette, hogy hozzá szándékozik menni, hogy ő legyen a király, ha valamiféle szerencsétlen véletlen folytán a fia meghalna, és az ő fejére szállna a korona, ahogyan azt az öröklés törvényei előírják.

Amauryt magát is meglepte a siker, hiszen el sem tudta képzelni, hogy a gyermek király nagybátyjánál magasabb rangra juthat, és csak nevetett:

– Ha Guion király lesz, akkor én Isten leszek! – jegyezte meg a kancellárnak, akivel jó viszonyban volt. – Az Úr segedelmével azonban a gyermek élni fog, remélem, és nem jutunk el idáig!

Mindenesetre a házasságot megkötötték, és nem volt visszaút. Azon a napon Guy de Lusignan megkapta Jaffa és Askalon grófságát, és az ifjú pár szenvedélyes nászútra indult a jaffai palota pálmafái alá.

Ahogyan Heraclius megválasztásakor, Guillaume de Tyrnek most sem volt szíve kimondani a véleményét Balduinnak. Egy másik esemény sokkal jobban nyugtalanította: megint csak Agnès hatására, aki heteken át ügyesen adagolta a mérget, Balduin megneheztelt Tripoliszi Rajmundra, akit Agnès azzal vádolt, hogy türelmetlenül várja a halálát, hogy Jeruzsálemre rontson, és megszerezze magának a koronát.

– Rajmund gróf ideutazott az esküvőre, de parancsot kapott, hogy távozzon. Nem alaptalanul dühösen bezárkózott tibériási kastélyába – fejezte be Guillaume de Tyr sóhajtva –, és bevallom, ez nagyon nyugtalanít. Főként azért, mert azt mutatja, mekkora befolyásra tett szert Agnès szegény királyunk felett. Folyamatosan azt duruzsolja, hogy Rajmund tárgyalásokat folytat Szaladinnal, és mondjuk ki nyíltan, elárulja a királyt. A visszatérésed új reményekkel tölt el…

– Ágnest talán tisztánlátóvá teszi a gyűlölete: tudja, Damaszkuszban, a szultánnál láttam az egyik emberét, signor Plivanit, akit nagy megbecsüléssel fogadtak…

– Ó! – jegyezte meg szemmel láthatólag meglepetten az érsek. – És ebből arra következtettél, hogy Rajmund a saját ügyei előmozdítására használja fel a fegyverszünetet, és bizonyos értelemben kibékül Szaladinnal?

– Mi mást gondolt volna a helyemben? Ugyanazon a napon történt, amikor a templomosok nagymesterének feje a porba hullott. Igaz is, ki lépett a helyére?

– Arnaud de Torroge, egy idős és bölcs ember, akinél nem kell Odon de Saint-Amand – Isten fogadja be a lelkét! – szélsőségeitől tartanunk. Még az ispotályosokkal való szinte mindennapos összezörrenések is megszűntek. Végre! Látod, ha nagyon keresünk, csak sikerül jó hírt is találnunk – jelentette ki, és indulni készült a kápolna felé. Thibaut-nak azonban még voltak kérdései.

– Még egy pillanatra, kérem, nagyuram! Megígérte, hogy elmondja, hogy került Ariane a királyhoz, ráadásul Agnès áldásával.

– Ó, nincs sok mesélnivaló. Annyit tudok, hogy egy este, az esküvői ünnepségek után eljött a palotába, egyenesen a király anyjához. Azt nem tudom, mit mondtak egymásnak, de Agnès személyesen vezette Ariane-t az urunkhoz, és a saját szemeddel láthattad, hogy állunk…

– Igaz, igaz! No de miért hagyta el Isabelle hercegnőt? És miért éppen az esküdt ellenségéhez ment? Ennek semmi értelme…

– Ezt, fiam, tőle kellene megkérdezned. Nekem fogalmam sincs!

Guillaume de Tyrnek hirtelen furcsán sietős lett, és Thibaut arra gondolt, hogy a szent férfiú talán éppen a diplomatáknak oly fontos művészetet gyakorolta, melyet az erkölcs csúnyán elítél: a hazugságot. Szívesen tovább faggatta volna, de tudta, hogy ha a kancellár-érsek hallgatni akar, a legkegyetlenebb kínzás sem tudná szóra bírni.

Kérdés, hogy miért hazudott. Thibaut úgy döntött, megfogadja a tanácsát, és megkérdezi a lányt, akit a hátsó udvarban talált: Mariettának segített kiteregetni a mosott ruhát.

Megszokott kedvességével és a boldog mosollyal fogadta, mely úgy tűnt, állandó arckifejezése lett, ám amikor a fiatalember – igaz, nagyon óvatosan – a visszatéréséről kérdezte, elfordította a tekintetét, és beletemetkezett a ruháskosárba:

– Egyszerű volt – vonta meg a vállát. – Képtelen voltam tovább távol élni tőle.

Tehát elhagytam Nabluszt…

– Senki nem tartotta vissza?

– Senki. Miért tették volna?

Az ő viselkedése sem volt természetesebb, mint a kancelláré, és Thibaut elvesztette a türelmét:

– Azt hittem, barátok vagyunk! – vetette oda haraggal, vegyes keserűséggel –, és úgy bánik velem, mint egy távoli ismerőssel, mint egy kellemetlenkedővel. Egy éve senkiről nem tudok semmit, és talán jogom van ennél valamivel több hírre. Történt valami maga és Mária királyné között?

– Az égvilágon semmi. Mi történt volna? Mondtam, azért jöttem vissza, hogy a király mellett legyek.

Tudtam, hogy rosszabbra fordult a betegsége, és képtelen voltam elviselni a gondolatot.

– És helyesnek tartotta, hogy egyenesen Agnès asszonyhoz menjen az ellenségétől, aki befogadta magát? Szerintem ez elég méltatlan dolog, nem?

Ariane fülig pirult, és könnyben úszó szemmel nézett fel a fiatalemberre:

– Ha vissza akartam jönni a palotába, muszáj volt hozzá fordulnom. Végül is ő jött el értem az apámhoz! Ráadásul az emberek és a dolgok megváltoznak egy év alatt, és a királyné és a hercegnő sajnálat nélkül fogadták az elutazásom! Most pedig hagyjon, és ne zaklassa a királyt se a kérdéseivel! Így is elég boldogtalan! Érje be annyival, hogy újra elfoglalja mellette a helyét. És vésse eszébe, hogy nagyon beteg, és bizonyára soha többé nem harcolhat!