Juliette Benzoni - AZ ELVESZETT KERESZT

Beszéd közben felállt, fölébe emelkedett az őt hallgató frank lovagnak, a palotája kereteinek, Damaszkusz falainak és a tengereknek, a hegyeknek, a sivatagoknak.

Tekintete diadalmas fényesség felé révedt, melynek előjeleit máris megízlelhette.

Thibaut hallgatott, tiszteletben tartotta álmodozását. A szultán hamar visszatért a földre, és természetes hangon folytatta:

– Holnap elmész – jelentette ki. – Megkapod az orvosságot, és mást is… arra az esetre, ha túlságosan előrehaladott lenne a betegség. A lepra okozta halál borzalmas dolog, melyet saját szememmel láthattam. Maimonidész ad neked egy elixírt, mely megédesíti a véget.

– Köszönöm a nagylelkűséged, de ismerem a királyomat: sosem egyezne bele, hogy megédesítsék a szenvedését, éppen ott, ahol Krisztus megváltó kínhalált halt…

– Azért csak vidd el neki… és tolmácsold a tiszteletemet! Igaz is, majdnem elfelejtettem: Jeruzsálemben aggódnak Ramla uráért, Balduin d’Ibelinért, aki a foglyom. Váltságdíj fejében kiadom. Kétszázezer dinár.

Thibaut beleremegett a hatalmas számba:

– Az Ibelinek gazdagok, de ennyit sosem tudnának kifizetni. Ez királyi váltságdíj!

– Királyként is bántam vele – gúnyolódott Szaladin. – Sürgetett, hogy tűzzek ki váltságdíjat, hogy hazamehessen, és feleségül vehesse Sybilla hercegnőt, aki állítólag várja. Tehát kitűztem – sóhajtott fel Szaladin, nem nézve a beszélgetőtársára, aki nehezen értette, hogy lehet az, hogy Szaladin az álmok fellegei után úgy alkudozhat, akár egy bazári kereskedő.

– Még mindig itt van?

– Nincs. A szavát adta, hogy kudarc esetén visszajön, ezért elengedtem Bizáncba, ahol az állítása szerint a Bazileusz kifizeti a váltságdíjat… De bevallom, szívesen megismerkednék egy nap azzal a hölggyel, akinek a szépsége ekkora őrültségre ragadtat egy férfit! Az unokatestvéred, ha jól tudom?

– Igen, és valóban nagyon szép. Csakhogy nincs szíve, és félek, ezt Ramla is tapasztalni fogja…

– Az az ember, aki hagyja, hogy egy nő irányítsa, aki akkora hatalmat ad egy nőnek, hogy az leláncolja minden gondolatát és cselekedetét, nem méltó arra, hogy férfinak nevezzék… még kevésbé királynak! Pihenj még egy keveset, mert holnap hosszú lesz az út – tette hozzá Szaladin kezét a fogoly vállára téve.

– Szinte barátként bánsz velem, felség – lepődött meg Thibaut.

– Mert felmérhettem, milyen értékes ember vagy.

– És mert reméled, hogy elhozom neked a gyűrűt. Bolond kell legyek, hogy beleegyeztem!

– Nem. Jobban kell szeretned az uradat, mint saját magadat. Ha a király tiszteletben tartja a fegyverszünetet, érvényben marad, ameddig csak él!

Az út utolsó kanyarulata után Jeruzsálemet megpillantva Thibaut tudta, hogy utolsó leheletéig, utolsó csepp véréig szeretni fogja a várost. Egy magas fennsíkon emelkedett az ég és a Hinnom vízmosásai között, újjáépített ciklopszfalaival hatalmas aranygömbre hasonlított a csak rá jellemző áttetsző, tiszta fényben. A Júdea sivár hegyeiben megtett nehéz út után csodálatos látványként tárult elé a harangok, tornyok, teraszok és szépséges kupolák sokasága: baloldalt a Templom kék kupolája, melyet a török megszállók idejében Omar-mecsetnek hívtak. Jobboldalt a Szent Sír-bazilika aranykupolája, mögötte a Dávid-torony erőteljes körvonalával, a királyi toronyéval, melyen szabadon lengett a lobogó, mosolyra fakasztva az érkezőt: istennek hála Balduin még itt van, még él! Minden csillogott, ragyogott a meleg napsugarakban, akár egy Krisztus dicsőségére felajánlott korona, és Thibaut elragadtatott szívvel szállt le a nyergéből, majd térdre ereszkedett az út kövén, hogy hálát adjon mindenek teremtőjének. Lágy, fényes, reményekkel teli idő volt a feltámadás városában. Miért ne támadhatna fel Balduin is?

Olyan boldoggá tette, hogy elhozta a fellelhetetlen orvosságot, hogy azt hitte, minden lehetséges, miközben lova utat tört magának a város élettel teli utcáin.

Olyannak látta Jeruzsálemet, mint mindig is, sokszínű forgatagával, mely a napszaktól vagy az éppen ünnepelt szent fontosságától függően hol szószátyár volt, hol zsoltárokba mélyülő. Voltak szentek, akiket csak bizonyos kerületek ünnepeltek, másokat az egész város. A hazatérő azonban nem maradt észrevétlen: régóta ismerték a király fegyvernökét, gyermekkori társát, és neve megelőzte az utcákon és a tereken:

– A Courtenay fattyú! Visszatért! A törökök nem ölték meg!

Megszólították, gyümölccsel, süteménnyel kínálták – egy lány virágot dobott felé.

Mosollyal mondott köszönetet, de csak ment tovább. A hír elérte a fellegvárat is, és a vasrács felemelkedett anélkül, hogy szólnia kellett volna. Az udvarokba érve körülvették, mindenfelől kérdésekkel ostromolták: mindenki híreket akart, hogy ő

mesélhessen a legtöbbet a városi tavernákban. Eszükbe sem jutott, hogy itallal kínálják, vagy megkérdezzék, hogy van. Thibaut senkinek sem válaszolt: az első beszámolóval a királynak tartozott.

– A király – jegyezte meg valaki – szinte el sem hagyja már a szobáját, csak a tanácsba vagy a kápolnába megy.

– Annyira beteg? Akkor honnan hallatszik az énekszó, a hegedű hangja, ünnepség zaja?

– Az anyakirálynétól! Bált ad Henri de Champagne gróf és Courtenay herceg tiszteletére, akik nemrég érkeztek…

– Velem! – kiáltotta Guillaume de Tyr, aki a gyorsabb haladás érdekében papi ruháját két kézzel felemelve futott elé. – Ne tartsátok fel a kíváncsiskodásotokkal, ostobák! Menjetek a dolgotokra!

Ahogy Thibaut elé ért, az őrök és szolgák máris szétrebbentek. A férfi egy pillanatig elnézte tanítványát, örömkönnyek gyűltek a szemébe, és meghatottan ölelte magához a csodálatos visszatérőt.

– Istennek legyen hála, Thibaut! Végre te vagy az! Hol voltál? Mi történt veled?

– Szaladin foglya voltam. Damaszkuszban. Nem tudták? Igaz, nem kértek értem váltságdíjat, hisz nem harcban fogtak el.

– Sőt, titokban tartották, hogy fogoly vagy. Damaszkusz egyetlen érdeklődésünkre sem felelt. De gyere a királyhoz! Ó, istenem, milyen boldog lesz!

– Annál is inkább, mert végre meghoztam az enkobát. Hogy van?

– Nem tudom, milyen volt, amikor elutaztál, de amikor nyugatról visszatérve viszontláttam, sokként ért a látvány. Marietta szerint a betegség látható jelei nem sokat terjedtek. Mindig is bízott a visszatérésedben, és azt állítja, hogy a lepra visszafojtja a lélegzetét, és megvárja, hogy meghozd azt, amivel harcolhatunk ellene. A láz azonban gyakran gyötri a királyt.

– Mit keres itt Champagne gróf és Courtenay herceg, akiknek a zenészek játszanak?

– Keresztesek, akik a helyüket akarják megtalálni a nap alatt azzal, hogy negyvennapos zarándoklatot tartanak, remélve, hogy közben kardélre hányhatnak néhány hitetlent. Csalódottak, hogy fegyverszünet van. Champagne gróf, I. „Liberális” Henrik a francia király, VIII. Lajos sógora. A másik, Courtenay nem rokonod: VI., Kövér Lajos legfiatalabb fia, és azért viseli a te nevedet, mert a hűbérbirtok utolsó és nagyon gazdag örökösnőjét vette feleségül, és hercegnői rangra emelte. Cserébe felvette a nevét és címerét. Sötét, kegyetlen és arrogáns ember, de az apád, az udvarnagy nagyra becsüli: remekül megértik egymást…

Ahogy megindultak a Balduinhoz felvezető lépcsőn, Thibaut meglepetten tapasztalta, hogy lantzenét hall, melyet végtelenül lágy női hang kísér. A kancellár mosollyal felelt a szemében tükröződő kérdésre:

– Nagy változásokat fogsz tapasztalni. Vannak közöttük egészen sajnálatosak, sőt gyűlöletesek is, de… amit hallasz, talán az Úr vigasztalása Szűz Mária közvetítésével.

Valóban, a látvány, mely a szolga keze nyomán kinyíló ajtó mögött elé tárult, meglepően bájos, szinte irreális volt, s ezt a hangulatot erősítette a földön álló füstölőből áradó mirha illata. Balduin fehér árnya, aki elfátyolozott arccal, magas támlás karszékén hátradőlve, kesztyűs kezét a térdén nyugtatva ült, szép kontrasztot alkotott a zenész lány kecses alakjával, aki vidám, világos piros ruhájában egy párnán foglalt helyet a leprás bekötözött lába mellett. Furcsa, de szép volt a kép, és beragyogta az őszinte szerelem, mely Ariane hangjában és tekintetében tükröződött… Úgy ült a pusztuló férfi mellett, ahogyan Magdolna a kereszt lábánál: a test nyomorúsága eltűnt egy emlék káprázatos fényében, mely vakká tette.

A kancellár és kísérője beléptére a lány boldogan felkiáltott:

– Messire Thibaut! Ó, látja, édes uram, visszatért önhöz!

Balduin a mankóját keresve megpróbált felállni. Thibaut máris a térdénél termett, és megpróbálta kivenni az arcot a fátyol alatt, mely most már vastagabb volt. Balduin eközben előrehajolt és spontán mozdulattal átölelte a visszatérőt. Hangjában könnyek érződtek, ahogy megszólalt:

– Áldott legyen az Úr, hogy megengedte, viszontlássalak! Azt hittem, meghaltál.

– Pedig itt vagyok, felséges királyom, és készen állok a szolgálatára! Sőt, hoztam enkobát is…

– Tényleg? Attól tartok, késő, barátom, túlságosan fáradt vagyok…

– Soha nem késő. Ön olyan remekül tud küzdeni! Együtt indulunk újra csatába.

Nem javaslat volt ez, még kevésbé kérdés, sokkal inkább az akarat kinyilvánítása.

Thibaut újra a báty volt, mint annak idején a kilencéves fiú mellett, akit lesújtott a betegsége. Támogatást keresve körbepillantott, és tekintete Ariane-on állapodott meg, aki félrehúzódott.

– Hogy kerül ide? – tolult ajkára szinte akaratlanul is a kérdés, majd azonnal folytatta is: – És hol van Isabelle, úgy értem, a hercegnő, akinek szolgálója volt?

– Ne illesd szemrehányással – avatkozott közbe Balduin. – Ha valaki azt érdemel, hát én vagyok az, mert nem volt erőm elküldeni, amikor visszatért a palotába. Te nem voltál itt, és senki nem tudta megmondani, visszatérsz-e valaha. Ariane könyörgött, kérlelt… nekem pedig olyan nagy szükségem volt egy kis gyengédségre! Ezért beleegyeztem, hogy itt maradjon, azzal a feltétellel, hogy sosem láthat fedetlen arccal.