A benti megvilágításban Thibaut jobban láthatta vendéglátóját: a turbán alatt szikár, görnyedt hátú öregember volt. Mielőtt hellyel kínálta volna, bizalmatlanul végigmérte látogatóját.

– Régen nem hallottam már ezt a mondatot – sóhajtotta. – Te pedig fiatal vagy. Ki vagy?

– Előbb mondd meg, az vagy-e, akit keresek: Rahim, a másoló?

– … a nagy szultán, Nur ed-Din titkára, Allah áldja meg százszorosan! A fia, a szerencsétlen Malik al-Adil nevében jössz, aki felől régen nem hallottam?

– Én sem sok hírt tudok róla, hacsak azt nem, hogy a bevehetetlen Aleppóba zárkózva nem adja át az öröksége maradványát Szaladinnak.

– Az a kurd sakál végül le fogja győzni. Nemrég tért vissza Damaszkuszba, miután nagy csapást mért a keresztény királyra, aki szegény uram utolsó szövetségese. Ha Szaladin elsöpri a leprást, övé lesz a frank birodalom, és Al-Adil megfullad…


– Éppen azért jöttem, hogy Balduin tudjon még harcolni.

– Frank vagy?

– Igen. A fegyvernöke vagyok, Thibaut de Courtenay, és az orvossal, Maimonidésszel akarok találkozni. Tudsz ebben segíteni?

– Segíthetek bejutni a palotába, hisz a gyanú engem még nem érintett meg fekete szárnyával, de azután…

Thibaut megértette: azután egyedül kell boldogulnia az ellenséges területen. Hogy segítsen Balduinnak nehéz keresztje cipelésében, mindenre késznek érezte magát, még a kínhalálra is, pedig tudta, hogy a törökök nagyon ügyesek ezen a téren. Az öregember tapsolt egyet, mire egy fiatal szolga lépett be egy nagy tálcával, rajta lepényekkel, mandulás süteményekkel, szőlővel és cukrozott sárgadinnyeszeletekkel. Azután ugyanaz a fiatal szolga réztálat és kancsót hozott, majd vizet öntött a tál fölé tartott kezükre. Végül egy finom szalvétával leültek, és csendben ettek, ahogy illik. Amikor végeztek, az öregember pihenni küldte Thibaut-t.

Este, jóval azután, hogy a minaretek tetejéről a müezzinek imára szólították a híveket, Rahim köpenybe burkolózott, és felébresztette vendégét. Hideg volt az éjszaka, és valamivel kevesebben voltak a sötét utcákon, melyeken haladtak. Csak a szűk, boltíves járatok átszőtte bazárban maradt némi élet, de a két férfi elkerülte útban Nur ed-Din egykori palotája felé, melyen most Szaladin sárga lobogója lengett. A palota, mely egyaránt épült védelmi rendszernek és egy kifinomult úr örömeinek szolgálatára, bástyák, kupolák és kertek különös egyvelege volt, amolyan kis világ, melyben tisztviselők, szolgák és rabszolgák tették a dolgukat. A rabszolgákat a lábukon cipelt vas különböztette meg a többi cselédtől… Mivel nem volt muzulmán, a szultán orvosa a palotán belül egy távol eső pavilonban lakott, melyet az utcától csak a kert fala választott el. Alacsony ajtó nyílt a falban, mely előtt gyakran betegek sokasága tolongott, akik mind a csodatévőnek tartott orvos kezelésére vágytak. Szaladin nem ellenezte, hogy orvosa gyógykezeléssel és tanácsokkal lássa el legalacsonyabb rangú alattvalóit is. Ez mindig nagy mozgolódással járt, és általában őrök terelték mederbe a tömeget, de a kései órán már senki sem volt ott, az esti ima mindenkit vallásos kötelességére szólított.

– Bent is van őrség – magyarázta az öreg másoló –, de elvezetnek a zsidó orvoshoz, ha azt mondod, hogy Bar Jakubtól, egy bejrúti kollégájától hozol üzenetet.

– Levelet? És ha megkérnek, hogy mutassam meg? Nincs nálam levél.

– Dehogy nincs. Magam írtam meg héber betűkkel, és tettem a kabátodba, míg aludtál.

– Mi áll benne?

– Hogy Bar Jakub szeretettel üdvözli, és neked nagy szükséged van a gyógyítására.

Légy nyugodt: odavezetnek a zsidó orvoshoz. Most magadra hagylak, mert figyelmeztettelek: a szerepem itt véget ér! Védenem kell magam, hogy hasznára lehessek Al-Adil gazdámnak, Allah száz áldása hulljon fejére…

– Nem vársz meg? Sosem találom meg a házad… sem az öszvérem. Gyalog menjek el?

– Ha elmész egyáltalán! Ha így lesz, menj a karavánszerájba, melyet a kapunál láttál, ahol beléptél Damaszkuszba. Az egyik unokatestvéremé, Abu-Jajáé. Mutatkozz be mint kereskedő, és megkapod az öszvéred. Ha nem térsz vissza, az enyém lesz a jószágod!

Ezekkel a megnyugtató szavakkal a magas, görnyedt alak sietve beleveszett a tömegbe. Látszott, hogy türelmetlenül várja, hogy leléphessen a színről. Kellemetlen érzést hagyott hátra Thibaut-ban. Nem attól félt, hogy elárulják, hisz elég lett volna beszélnie, hogy az öregember ugyanolyan súlyos helyzetbe kerüljön, mint ő maga, de ha ilyenek voltak a cinkosok, akikkel a keresztények rendelkeztek az iszlám világban, nem sok jót remélhettek. Mégis kénytelen volt beérni ennyivel, és bátorságát összeszedve tüzes imával fordult védőszentjéhez, majd megindult az alacsony ajtó felé, és bekopogtatott.

Meglepetésére könnyebb dolga volt, mint gondolta, és rövid kérdezz-felelek után a kis őrhely egyik embere nyomában találta magát egy kis árkádsor alatt, mely egy udvart fogott körül, ahol egy cédrus-fa tárta szét széles ágait. Thibaut vezetője ököllel bezörgetett egy faragott ajtón, mely kinyílt, és egy szürke ruhás férfit fedett fel, aki egy mellette álló ezüstlámpás fényénél pergamenre írt. Thibaut – bár tíz éve volt már, hogy a zsidó orvos megvizsgálta Balduint – habozás nélkül felismerte a magas homlokot a kis sapkával, a durva szálú hajat, a nagy és érzékeny orrot a dús szemöldök alatt, mely sötét szempár fölé borult. Ő volt az, Maimonidész Mózes, és a fiatalember magába fojtotta megkönnyebbült sóhaját.

Eközben az orvos elvette a levelet, melyet az őr nyújtott felé, akit egy kézmozdulattal elküldött. Elolvasta és letette, majd felállt, és komótosan szemügyre vette a látogatóját:

– Azt írják, beteg vagy. Nem látszol annak.

– Nem vagyok az, és valaki más szenved, talán lelkében még inkább, mint testében.

– Beszélj világosabban! Először is ki vagy? Mindenesetre zsidó nem… és a ruhád ellenére arab sem…

– Frank vagyok. A nevem Thibaut de Courtenay, és a jeruzsálemi király fegyvernöke vagyok.

Hirtelen fény villant a cordóbai tekintetében:

– A leprás! Nagyon rosszul lehet, hogy ide merészkedtél a halálos ellensége házába.

Már nem hat az orvosság?

– Egyetlen uncia sem maradt belőle, és a magvakért Afrikába küldött karavánok nem tértek vissza. Most már gyorsan terjed a betegség.

– Nem úgy fest!

A gúnyos hang a küszöbről érkezett, de Thibaut-nak nem kellett visszafordulnia, hogy kitalálja, ki áll ott: elég volt a látvány, hogy Maimonidész mélyen meghajol.

Megfordult, és Szaladint látta maga előtt.

A meglepetés elszorította a torkát, és képtelen volt megszólalni. Csendben hajolt meg előtte. A szultán közelebb lépett, valós, nem túl magas, de a fehér turbán megnyújtotta méretéhez képest hatalmas árnyékot rajzolva a falra. Leült a könyves ládákkal teli helyiség sarkában álló, párnákkal bélelt díványra… Arannyal átszőtt, elöl felhasított barna ruhát viselt, mely látni engedte finom csizmás lábát. Kemény tekintete a fiatalembert méregette:

– Kivel akarod elhitetni, hitetlen kutya, hogy a gazdád olyan beteg, hogy az én orvosomtól koldul segítséget? Velem nem fogod: nem olyan rég láttam harcolni. Tehát mit keresel itt?

– Semmi mást, mint amit mondtam! – jelentette ki Thibaut, akinek a harag visszaadta magabiztosságát. – Egy lovag nem hazudhat: sosem hazudok! Ahogyan nem is koldulok. Ami a királyomat illeti, a vitézsége és Istenbe vetett hite felülkerekedik a testi szenvedésén, amikor eljön a csata ideje, de már a páncél súlya is fájdalmat okoz számára… Te, akinek egészséges a teste, nem értheted meg.

– Azt mindenesetre értem, hogy nekem nem érdekem segíteni neki, hogy jobban legyen, és ha az Istene lehetővé teszi, hogy így felülmúlja önmagát – elismerem, jól harcol! –, semmi szüksége más segítségre! Be kellene érned azzal, hogy imádkozol érte… De akaratlanul is eszembe jut, hogy most én győztem, és leromboltam a szép várat, melyet a „beteg” merészelt építtetni a fegyverszünet ellenére…

– Egyetlen fegyverszünet egyetlen záradéka sem tiltja az építkezést és a felkészülést a jövőre.

– Én nem így látom a dolgokat. Ami téged illet, valami azt súgja, hogy bár azt állítod, hogy sosem hazudsz, biztosan van még sok minden, amit elárulhatnál nekem.

Például azt, hogyan jutottál el ide.

– Álöltözetben, mint láthatod…

– Ez egyértelmű, de kellett legyen segítséged. Én pedig pontosan erre a segítségre vagyok kíváncsi. Ezért…

Tapsolt, mire két őr lépett be, és megragadta a felháborodott és dühös Thibaut-t.

Maimonidész megpróbált közbelépni:

– Felséges uram, mindig bölcsen cselekszel, de most zavarba hozol. Egy orvos, aki kiszolgáltatja azt, aki életét kockáztatva felkeresi őt, hogy gyógyszert vigyen beteg testvérének, becstelen és rossz ember! Csendesítsd el haragodat, kérlek, és engedd, hogy visszatérjen az urához, aki egészen bizonyosan nagyon, nagyon beteg…

– Annál jobb! A legjobb ellenség a halott ellenség. Te pedig nem szolgáltattál ki senkit. Én kerestelek fel bejelentés nélkül. Tehát megnyugodhatsz!

– Nem tudok! Ez a fiatalember úgy jött el hozzám, hogy nem titkolta a nevét, sem a posztját. Nem próbált becsapni…

A párbeszéd folytatása Thibaut számára elveszett, mert a fekete őrök minden szelídség nélkül elvonszolták a kerteken, majd egyre kevésbé szép udvarokon át, egészen egy magas és sötét toronyig, mely a palota és a város határánál állhatott. Két emelet mélységbe taszigálták egy meredek és csúszós lépcsőn, majd egy cella sötétségébe lökték. Nem kötözték meg, hisz ahogy napfelkeltekor megállapíthatta, az alacsony és erős ajtón kívül nem volt más nyílás, mint egy szűk kis négyzet a hatalmas kövek közé ékelve, melyen egy gyermek sem fért volna át, s ezt is két vasrúd zárta le.