– Ó, az apáddal semmi nem történt, hacsak nem a fiatal feleség, akivel megajándékozta magát, és aki magával hozott egy rokon nőt, aki gyermekkora óta mellette volt. A feleség ostoba, akit elkápráztat, hogy gazdag férje van, aki elhalmozza ruhákkal és ékszerekkel, de a rokona tudja, mit akar. Rá akarja tenni a kezét az apád vagyonára. Én zavartam a terveiben, ezért úgy intézte, hogy lopással vádoljon, és… az apád kidobott – mesélte Tekla könnyek között. – Azóta a kolostorok jótékonyságából élek, és ott alszom, ahol tudok. Nehéz ez az én koromban…

– No de mindenki ismer téged az örmény kerületben! Senki nem segített?

– Nem. Tudod, milyenek az emberek: mindig készek elhinni a rosszat, amit másokról mondanak. Fényes nappal zavartak el, és hangosan kikiabálták, mivel vádolnak… sőt! Mivel senki nem látott téged távozni azon a híres éjszakán, az a nőszemély azt állította, hogy elvittelek a palotába és eladtalak a királyunknak, hogy töltse ki rajtad a vágyát. Kövekkel dobáltak, ahogy elhagytam a házat, és oda menekültem, ahova tudtam. Kerestelek téged, de senki nem tudta megmondani, mi lett veled.

– Jól vagyok, látod! Ami az eladásomat illeti, valóban eladtak, de az apám. Agnès királyné tudomásomra hozta, milyen feltételekkel hozott magával – vetette oda megvetően a lány. – Most pedig velem jössz. Mária királyné nagylelkű asszony, a kis hercegnő pedig egy angyal. Többé nem hagyjuk el egymást.

Ezzel Ariane magával vitte az örömkönnyeket hullató Teklát a Labdakereskedők utcájába, ahol gond nélkül helyet talált számára a ház népes személyzetében, a kövér Euphémia jóváhagyásával, aki megszerette Ariane-t, és örült, hogy értékes segítséget kap a kiszámíthatatlan Isabelle felügyeletében. Annál is inkább, mert aznap este érkezett a csodálatos hír: Isten ismét megáldotta a fiatal király fegyvereit.

Montgisardnál ezernél jóval kevesebb emberrel szétzúzta Szaladin nagy seregét, és a legyőzött szultán menekült. Máris szövődni kezdett a legenda, s szerteszállt a nép lelkesedése szárnyán. Azt beszélték, Balduin maga száz és száz és még száz szaracént ölt meg, Szent György testesült meg benne pompás páncélzatban, hogy segédkezet nyújtson neki. A félelem alól felszabadult város minden házában örömkönnyek hulltak.

Amikor Jeruzsálem falain az őrszemek trombitái a király visszatértét jelentették, leírhatatlan, még a szíriai diadalt követőnél is részegítőbb lelkesedés tört ki. Hatalmas éljenzés szállt az ég felé. Egymást lökdöstek az emberek, hogy megérinthessék a lábát, a kengyelét vagy Szultán oldalát. Senkit nem érdekelt, hogy leprás, akár pestises is lehetett volna: a kardja a Mindenhatóé volt, és a fehér fátyol, melyet a sisak acélja fogott keretbe, csak titokzatossá tette a nép képzeletében. Néhányaknak meggyőződése lett, hogy Balduint felszólították a mennybe, és maga Szent György rejtőzik a vastag muszlin alatt, mint az ostya a tabernákulumban. Miközben a Szent Sír felé léptetett az Igazi Kereszt mögött, melyet visszavitt helyére, lova pálmaágak és babérlevelek szőnyegén lépkedett. A harangozok frenetikus munkája nyomán diadalmas halleluja zengett a tornyok között…

Csuklyás köpenybe burkolózva – hideg volt a november vége – Ariane első

találkozásuk helyén várt rá. A felvonóhidat leeresztették, a rácsokat felvonták, s a fellegvár szabadjára engedte a menekültek áradatát, melyet eddig keblében őrzött.

Sokan tolongtak ott, és az őrök igyekeztek visszafogni a tömeget, de nem lehet visszafogni a hurrikánt… Amikor feltűnt a király, mindenki a közelébe akart jutni.

Ariane-t elsodorták, majdnem eltaposták, de maga sem tudta, hogyan, sikerült visszajutnia az első sorba. Előrenyújtotta kezét a köpeny alól: három szál kissé hervadó, de még szép rózsát hozott – csak ezt találta a kertben! –, és letette a király elé.

Balduin összerezzent, odafordult, az arcát kereste, majd vaskesztyűs kezébe fogta a virágot, láthatatlan ajkához emelte, majd a földre ejtette és ment tovább… Ariane könnyben úszó szemmel követte. Elszorult szívvel látta, hogy Balduin homlokáról szinte teljesen egyenesen hullik alá a fátyol: az orr büszke vonala bizonyára már csak emlékeiben él…

Zokogva csatlakozott Isabelle-hez és Euphémiá-hoz, akiket nem tudott rávenni, hogy egyedül elengedjék, és a hercegnő karjába omlott. Isabelle is sírt, de örömében és büszkeségében. Élvezte imádott fivére győzelmét:

– Milyen büszke és pompás! – kiáltotta. – A legtisztább lelkű hős! És az éljenző

tömegnek igaza van! Vitézsége a legcsodálatosabb győzelmet hozta! Isten megáldotta…

– De nem gyógyította meg! Ó, asszonyom, látta?

– Mit?

– Az… az arcát! Olyan boldogtalan lehet!

– Boldogtalan? Most, amikor az egész népe térdet hajt előtte? Ami a fátylat illeti –

Isabelle hangja hirtelen ércesre váltott –, csak azért viseli, hogy megóvja királyi megjelenését… és nem szabad arra gondolnia, mi van alatta! – tette hozzá kitörő

haraggal. – Ha így tesz, azzal… megsérti!

– Megsértem, én? Nem tudja, mennyire szeretem? A fájdalmára gondolok, attól szenvedek! Annyira szeretném, ha engedné, hogy megosszam vele! És látta… eldobta a rózsáimat…

– Miután megcsókolta őket! Ez azt jelenti, hogy ő is szereti magát, de nem engedi, hogy messzebbre menjen. A gyűrűjét viseli, próbálja beérni ennyivel! Ne gyötörje azzal, hogy közeledik hozzá nyomorúságában.

Ehhez nem volt mit hozzátenni, és Ariane is megértette. Voltak olyan napok, mint ez a mai, amikor a kislány zavarba ejtő érettséggel beszélt, és Ariane tudta, hogy a józan ész szólt belőle. No de mit ér a józan ész, amikor a szív túlcsordul a szerelemtől…

Nem sejtette, hogy fiatal társnője nyitott könyvként olvas a gondolataiban, ám rá kellett döbbennie, amikor rövid hallgatás után Isabelle hozzátette:

– Gondolja, hogy én, szerető húga nem szeretnék odamenni hozzá? Még a palotája küszöbét sem szabad átlépnem, mert az anyja uralkodik ott, és olyan éber a gyűlölete, hogy habozás nélkül kidobatna.

– Nem kérhet… meghallgatást a királytól?

– Hogy szertartásosan elé járuljak a kíséretem gyűrűjében, melynek maga is tagja lenne? – mosolyodott el Isabelle. – Végül is miért ne… de nem most: hagyjunk időt Ágnesnek, hogy kiélvezze a fia dicsőségét. Egy darabig biztosan nem tágít mellőle.

Legyen türelemmel: majd később meglátjuk…

Karon fogta udvarhölgyét, és visszaindultak a Labdakereskedők utcája felé. Balduin bevonult a palotába. A tömeg szétoszlott, hogy igyon a győztes egészségére… és a Szaladin összegyűjtötte hatalmas hadizsákmányra, melyet megszereztek.


* * *

Kirobbanó győzelme feltételezni engedte, hogy a király végre megpihenhet kissé a szélsőséges fáradalmak után, melyeket beteg testére kényszerített, de a hozzá közel állók tudták, hogy nem így lesz. Amint visszatért a fővárosba, elfogadta és megkötötte a Szaladin felajánlotta fegyverszünetet. A királyság békés időszakba lépett, mely talán elég hosszú lesz néhány terv megvalósításához, hisz a csúfos vereség után, Egyiptom visszaszerzésének gondja alatt Szaladin várhatóan sokáig nem vállalkozik újabb kalandra. Balduin, akit továbbra is gyötört a halála gondolata, és a vágy, hogy a lehető

legjobb helyzetben hagyja királyságát a kis hercegre, akit Sybilla világra hozott, kézbe vette a védelmét.

Először is meg kell erősíteni Jeruzsálem falait. Nagy szükségük volt erre, mert bár a Dávid-torony és az erős fellegvár szinte bevehetetlen volt, a régi falak, melyeket egy évszázaddal korábban Bouillon Gottfried építtetett újjá, figyelmes gondoskodást igényeltek.

Ezenkívül királyi elődeihez hasonlóan Balduin is meg kívánta őrizni az erődítmények impozáns láncolatát, melyet a hódítás óta építettek fel, s mely a királyság határait és a fő útvonalak kereszteződéseit védte Egyiptommal szemben.

Tehát délen ott volt Daron, Gáza, Askalon, Blanche-Garde, Hebron és Kumul.

Délkeleten és a Vörös-tenger mentén Akaba,

Mózes-völgy, Montreál, Tafila és a moabi Krak Kerak városa mellett, melyekre most már Renaud de Châtillon vigyázott féltékenyen, ahogyan máshol a többi hűbéri joggal bíró báró. Néhány erődítmény a templomosok és az ispotályosok felügyelete alatt állt. A fantasztikus építmények némelyikét azonban, melyek meghonosították Palesztinában a frank építőmesterek művészetét és tudását, elfoglalta az ellenség: Paneast és Beit-Jint például. Meg kellett védelmezni az utakat is, melyek a Jordán völgyétől a tengerhez vezettek. Igaz, északon ott volt Toron, az öreg hadseregparancsnok erődítménye, délen pedig Saphed, melyet a templomosok védelmeztek: két csodálatos erőd. Balduin mégis úgy döntött, megerősíti pozícióit, és újabb erődítményt építtet a Hunin dombon, Paneasszal szemben. A súlyos betegségéből felépült hadvezérre bízta a munkálatokat. Ez lett az Új Erőd. Délen a Jordán védelmére elrendelte még egy erőd felépítését a Jákob-gázlónál. Nagy gondot fordított az építkezésre, bár a templomosoknak szánta az épületet, akik így teljes hosszában ellenőrizhetik majd a Damaszkuszból Akrába vezető utat. Oda is utazott, hogy személyesen felügyelje a munkálatokat.

Eközben Guillaume de Tyr Rómába utazott. Élete alkonyán III. Sándor pápa összehívta a zsinatot, és magához szólította a keresztény világ minden püspökét. Tyr érsekeként és a királyság kancellárjaként Guillaume vezette a küldöttséget. 1178 őszén hajóra szállt Betlehemi Aubert-rel, Sebaste-i Raullal, Akrai Joce-szal, Tripoliszi Romainnel, Sión hegyi Renaud-val és a Szent Sír-templom perjeljével, aki a kemény utazáshoz túlságosan öreg Amaury pátriárkát képviselte. Titkos ujjongással magával vitte Agnès rossz szellemét is: éppen ideje volt, hogy Heraclius komolyan vegye caesareai püspöki címét. A szép prelátus zúgolódva indult útnak, de nem volt módja kibújni a kötelesség alól. Guillaume de Tyr azt remélte, sikerül alapvető előnyöket nyernie szeretett királysága számára, és elérheti, hogy a nagyurak elkötelezzék magukat, és eljöjjenek harcolni Krisztus sírjáért. Ezenfelül a király egészen rendkívüli küldetéssel bízta meg Akra püspökét, Joce-t: el kellett mennie Burgundiába, hogy felajánlja III. Hugó hercegnek Sybilla hercegnő, Montferrat márki özvegye kezét. Az édesanyjára hasonlító fiatal özvegynek feltétlenül szüksége volt egy férfira az ágyában.