– Adjanak neki egy kardot! – parancsolta Balduin. – Nem ölök meg fegyvertelen embert!

– Felség – tiltakozott Adam –, ez őrültség!

– Így akarom!

Nem volt hiány fegyverekben a holtak mezején. Thibaut éppen lehajolt egy kardért, amikor a mamelukok az első pánik elmúltával észrevették uruk hiányát, és visszavágtattak. A három kereszténynek épp annyi ideje volt, hogy védekező állásba helyezkedjen a támadás ellen, mely végül mégsem érte el őket. A sárga tunikás lovasok mindössze körbevették urukat, és magukkal vitték a szélbe, mely a hazájuk felé sodorta őket. Balduin nem mozdult.

– Felség! – tiltakozott Adam Pellicorne. – Miért nem ölte meg?

– Megmondta – mordult rá Thibaut. – Egy lovag nem öl fegyvertelen embert, a király pedig a legdicsőbb lovag mind között!

Később híre jött, hogy Szaladin serege maradványaival, mintegy száz emberével a Sínai-fennsíkra menekült. Eleiem, vezető, takarmány nélkül bolyongott a homokban, melyet a szakadó eső mocsárrá változtatott. Balszerencséje netovábbjaként fosztogató beduinok támadták meg őket, és a kínzással is felérő út végén a szultánnak szinte egyedül, gyalog sikerült visszajutnia Kairóba december 8-án. Éppen ideje volt, mert a fatimidák hívei, akiket kisemmizett, már a hagyatékán osztozkodtak.


* * *

Miközben Balduin dicsőséget aratott, a flandriai és a tripoliszi gróf, valamint az antiochiai herceg szép serege Harencot ostromolta, és gyakorlatilag nevetségessé vált.

Az Aleppótól és Antiochiától egyenlő távolságra fekvő erődítmény, miután az antiochiai hercegnő hozománya volt, Al-Adil, Nur ed-Din szerencsétlen fia birtokába került, akit a frank királyság igyekezett megvédelmezni Szaladintól. Örmény vezírjét állította a helység élére, de rossz választásnak bizonyult: a férfi magának akarta a várost. Így amikor a keresztények a régi megállapodásokra hivatkozva megérkeztek a falai alá, egyszerűen a képükbe nevetett, megtagadta a kapuk megnyitását, és hagyta, hogy megostromolják: nem hadakozott különösebben. Furcsa egy ostrom kerekedett, melyben az ostromlók vígan éldegéltek a táborukban, mely leginkább nyaralótáborra emlékeztetett: kockáztak vagy kártyáztak, dőzsöltek a gazdag vidéken, vagy éppen elmentek Antiochiába, hogy a fürdőkben pihenjenek vagy lakomákat rendezzenek, várva, hogy a vezír végre előzékenyebbnek mutatkozzék. Az ostrom hallatán Al-Adil az ostromlottak segítségére sietett Aleppóból, de zárt kapuk fogadták. A két ostromló csapat meglehetősen nevetséges helyzetben találta magát: udvariasan parádézgattak, tisztes távolból köszöntve egymást a fogyatkozó élelemtartalékú, éhező harenciak pillantásaitól kísérve, akik csak kapkodták a fejüket, és azt sem tudták már, ki kinek az ellensége.

Végül az ostromlók úgy határoztak, szóba elegyednek egymással. Bevezetésként Nur ed-Din fia titokban küldöttséget menesztett a tripoliszi grófhoz, olyan gazdag ajándékokkal megrakodva, hogy Rajmund, miután arra a megfontolásra jutott, hogy Harenc végül is inkább Bohemundnak fontos, mint neki, elhatározta, hogy visszavonul.

Sátrat bontatott, és nyugodtan visszatért Tripoliszba. Nem érdekelte tovább az Oronte völgye.

Ilyen feltételek mellett Elzászi Fülöp a történteket megsejtve tudtára adta Al-Adilnak, hogy ő is szívesen elfogadna egy kis kárpótlást. Amint megkapta, összecsomagolt, és visszatért Akrába, ahol hamarosan hajóra szállt Európa felé. III.

Bohemund teljesen egyedül maradt, és természetesen nem makacskodott tovább: hazament Antiochiába, ahol más veszély nem fenyegette, mint a felesége haragja, akivel már nem sokat törődött, hiszen egy ideje felfedezte Burzey asszony, a kívánatos és veszedelmes, kacér hölgy bájait, aki még sok bajt hoz a fejére… de ez már egy másik történet.

A csata nélküli harcmezőn mindössze Al-Adil maradt. Most már gond nélkül kinyittatta a kiéhezett város kapuit, mely semmi okot nem látott arra, miért halna éhen a vezír kedvéért. Ez utóbbi feje a porba hullott, néhány további társaságában, és visszatért a rend. A templomosok csalódottan és dühösen visszatértek a helyes útra…

Jeruzsálemben eközben eluralkodott a rettegés. Katasztrofális hírek szele söpört végig a városon pánikot keltve. Azt beszélték, Szaladin a vihar sebességével közeledik, és mindent feléget útja során. Az égő falvak füstje, mely jól látszott a városfalakról, megerősítette a hírt, s miközben a város egyik része a templomokat töltötte meg, a másik – sokkal nagyobb – része a fellegvárba sietett, mely a magas és erőteljes Dávid-torony körül remek védelmet nyújtott faragott kövekből épített hatalmas falaival, melyek körbezárták az ostrom esetére szükséges ivóvíz– és élelemtartalékokat. A királyi lakosztályok körül, ahol Agnès igyekezett helytállni és eljátszani az anyakirályné szerepét, melyet megtagadtak tőle, seregnyi nő, gyermek és öreg gyűlt össze csomagokkal megrakodva, melyekben legértékesebb javaikat hozták magukkal. A király anyja bátran próbált rendet teremteni közöttük, magával vonszolva Heracliust, aki semmit sem értett, és sokkal szívesebben visszatért volna caesareai püspökségébe, hisz az kikötőváros volt, és egy kikötőből hajón mindig el lehet menekülni. Agnès megfeddte és jobb – a lelkek, nem pedig a testek pásztorához illendő – belátásra bírta.

Mind a test, mind a lélek csak akkor érdekelte a férfit, ha csinos fiatal lányhoz tartozott, de amikor egy bizonyos kegyetlen fény villant a szeretője szemében, Heraclius inkább nem makacskodott.

A riadó idején Balian, a felesége, Isabelle és Ariane Ibelinben tartózkodtak. Az újdonsült férjnek éppen annyi ideje maradt, hogy Jeruzsálembe küldje a hölgyeket egy kis kísérettel, melyet Ernoul de Gibelet, egy személyben fegyvernöke és titkára vezetett. Nagyon intelligens fiatalember volt, ügyes megfigyelője mind az embereknek, mind az eseményeknek, aki Guillaume de Tyr iskoláján nevelkedett, és arról álmodott, hogy folytatója lesz az Amalrich király idejében elkezdett krónikák nagy munkájának.

A kis csapat néhány perccel azelőtt érkezett Jeruzsálembe, hogy bezárták és az ostromra készülve elbarikádozták a hét kaput.

Mint több nagyúri családnak, az Ibelineknek is volt egy palotája a városban. Szilárd építmény volt a Labdakereskedők utcájában, melyre mindössze néhány, súlyos rácsokkal védelmezett ablak és egy kő-boltíves, vasveretes ajtó nyílt, mely mögött farkasalmával és klemátisszal teli kert terült el. Közeli szomszédja volt a Szent János-kórház, melyet az ispotályos lovagok tartottak fenn a Pátriárka utca sarkán. Ibelin új úrnője Ernoullal egyetértésben itt rendezkedett be annak ellenére, hogy a város többi lakója a fellegvárba futott, mely nem állt ugyan messze, de az egykori királyné számára olyan elérhetetlen volt, mintha több száz mérföld választaná el, és olyan veszélyes, akár egy skorpiófészek, hiszen Agnès, halálos ellensége uralkodott benne.

– Ha a szultán elfoglalja a várost – jelentette ki filozofikusan az asszony –, mi előbb halunk meg, ez minden, hisz Szaladintól nem várhatunk könyörületet.

– Nem a haláltól kell félnie, felség – felelte Ernoul a külső rácsok állapotát ellenőrizve –, hanem attól, hogy elviszik rabszolgának. Ön nagyon előkelő hölgy, és nagyon szép is, ahogyan a hercegnőnk és az udvarhölgye is. A muzulmán hercegek nem ölik meg a szép hölgyeket: a palotájukba viszik őket, hogy a gyönyörük szolgálói legyenek, vagy odaajándékozzák egy vitéz harcosuknak.

– Ebben az esetben, Sir Ernoul, inkább öljön meg, mint hogy ilyen szégyenteljes sorsra jussunk! Ha véletlenül később kiszabadulnánk, hogyan nézhetnék a férjem szemébe?

– Így fogok tenni, felség, de csak ha végképp nincs más lehetőség, és akkor is végtelen sajnálattal…

Ariane és Isabelle képtelenek voltak elképzelni, hogy meghalni tértek vissza Jeruzsálembe. Annyira vágytak erre a visszatérésre, hogy lehetetlennek tűnt ez az eshetőség, hisz a halál gondolata hihetetlen, amikor szerelem tölti be a szívet. A Szent Város falai közé menekülni majdnem olyan volt Ariane számára, mintha a királya karjai közé menekült volna, és az örmény lány csakis rá gondolt, és azért imádkozott, hogy élve viszontláthassa. Ez a makacs remény még közelebb hozta Isabelle-hez, aki zsenge kora ellenére érett gondolkodásával és szerelmével szintén elutasította álmai szertefoszlásának lehetőségét. Naponta kétszer elment édesanyjával és Ariane-nal a közeli Szent Sír-templomba, hogy a többi asszony mellett a kövezeten térdelve könyörögjön az Úrhoz, védelmezze meg szeretett bátyját és azt, aki éjjel-nappal vigyáz rá: egy kék szemű, Thibaut nevű fiút!

A nyugtalan várost szélvészként járták be az ellentmondásos hírek, és az emberekre szorongó várakozás telepedett. Ekkor talált rá Ariane az öreg Teklára. Egy reggel a bazilika előtt, amikor a pátriárka imádásra mutatta fel a szentségtartót a téren összegyűlt kis tömegnek, hirtelen ráismert, bár nem minden habozás nélkül: ez a lesoványodott, nyomorúságos ruhát viselő öregasszony, aki lyukas, szürke köpenybe burkolózott, mely alig védte a reggel hidegétől – közeledett a tél, és Júdea hegyei között nem volt ritka a hó! –, vajon tényleg Tekla? Ő volt az. Az ő vonásait fedezte fel az elszürkült ráncok barázdálta arcon, a sírástól kivörösödött szempárban. Letérdelt mellé.

– Mi történt veled, Tekla, hogy ide jutottál? – suttogta, miközben kezét az asszonyéba csúsztatta. – Az apám…

A fáradt, öreg arc felragyogott:


– Ó, istenem! Kicsikém! Hol voltál ennyi ideig?

– Először a palotában, aztán Nabluszban az özvegy királynénál. Most az ő

szolgálatában állok… pontosabban Isabelle hercegnőében.

– Hogy lehetséges? Nem… nem az anyakirályné jött el érted? Ok ketten gyűlölik egymást!

– Majd később elmagyarázom. Először felelj. Mi történt az apámmal, hogy itt vagy, olyan ruházatban, akár egy koldus?