Menekültek előttük a parasztok, akik még nem húzódtak be Askalon falai mögé. Látták őket elesni, hallották kiáltásaikat, amikor lecsaptak a görbe kardok, és a hatalmas hullám hamarosan a falakat támadta, miközben a környék, ahol egymás után gyúltak a tüzek, eltűnt a füstben.

Balduin visszavette fehér fátylát, fejvédőjét és koronás sisakját, melyet az imént a párkányra tett. Egyedül volt, mivel már kiadta parancsait a kísérőinek. Magas és büszke alakja kirajzolódott a kék ég hátteréből. Ekkor látta meg Szaladint a fal tövében.

A sodronying felett sáfránysárga tunikát viselő mameluk testőrsége54, valamint az egyikük kezében lengő sárga lobogó jelezte a jelenlétét, de Balduin enélkül is felismerte volna. Tudta, hogyan fest a harminckilenc éves – több mint kétszerese az ő

tizenhét évének! –, napbarnított arcú, enyhén mélyen ülő, barna szemű, két csúcsba sodort hosszú szakállú és kunkorodó bajszú férfi. Kerek sisakját egy csúcs díszítette, és 54 A testőrség iszlám hitre tért egykori hadifoglyokból vagy rabszolgákból állt, akiket kemény kiképzésnek vetettek alá, mint később a török szultánok janicsárjait.


turbán övezte, mely olyan fehér volt, mint arab telivérje. Ruhái és sodronyinge felett viselte a kazagandát, a vastag, steppelt és bélelt szövetből készült páncélféleséget, melyet éjjel-nappal magán tartott.

Egy pillanatra a két férfi farkasszemet nézett, a szultán próbálta megfejteni a leprás király arcát fedő fehér muszlin titkát. Ebben a pillanatban Thibaut, aki visszatért a várfalra, látta, hogy a király egyedül van az emberáradattal szemben. Egy fegyverestől elvette az íját, és mellé akart állni, de Balduin határozott mozdulattal megállította.

Azután anélkül, hogy egy percre is levette volna a szemét Szaladinról, felemelte a karját, mutatóujjával az ég felé, mintha Isten igazságszolgáltatását hívná. A szultán ekkor széles mozdulattal körbemutatott a seregén, elmosolyodott, majd megfordította a lovát, és elvágtatott a kis magaslat felé, ahol a sátrát felállítják majd.

Borzalmas volt, ami ezután következett. A mozgósítottak, miután nem tudták, hogy az ellenség a vártnál előbb megérkezett, kis csapatokban közeledtek. Hamar felszámolta őket a hatalmas sereg. A várfal magasából Balduin látta, amint megkötözve, nyájként terelik őket. Képtelen volt elviselni a látványt, és abban a reményben, hogy kiszabadíthatja őket, száz lovas élén megpróbált kitörni, de vitézségük ellenére nagyon egyenlőtlen volt a küzdelem. Ha nem akarták, hogy ott helyben megöljék őket, anélkül, hogy a foglyoknak ez bármiféle hasznára lenne, kénytelenek voltak visszavonulni a városba, ahogy sötétedni kezdett.

Azon az éjszakán Balduin csak azért tudott aludni, mert letaglózta a fáradtság. Így is csak három órát könyörült rajta az álom. Érezte, hogy nagy sárga sátrában Szaladin sem alszik. A szultánnál azonban a közeli diadal izgalma táplálta a virrasztást. Hamarosan, talán már holnap bevonul Jeruzsálembe, miközben a kis király Askalon foglya marad, ahol épp annyi embert hagynak hátra, hogy ne szökhessen el. Még meg sem támadta a kisvárost, máris leválasztotta az előőrse nagyobb részét, és egy Iveién nevű örmény renegát parancsnoksága alatt előreküldte, hogy mindenkit megölve, mindent felégetve tisztítsa meg előtte az utat.

Szaladinnak már csak ki kellett nyújtania a kezét, és leszüretelni a Jeruzsálemi Királyságot, mint egy érett gyümölcsöt… Mire hajnalban kilépett a sátrából, hogy selyemszőnyegén térdelve, Mekka felé fordulva elmondja imáját, már meghozta a döntését. Még aznap elindul, és folytatja az utat. Allah – háromszor legyen áldott a neve! – máris megadta neki a győzelmet. Már csak a babérokat kell learatnia Krisztus sírjánál.

Ugyanakkor, ahogy végignézett az előtte felsorakozott tömegen, be kellett látnia, hogy az előző nap ejtett rengeteg – több száz – fogoly csak zavarni fogja diadalmenetében.

– Öljétek meg mind – adta ki a parancsot.

A szerencsétleneket egymás után a város elé vonszolták – természetesen a nyilak lőtávolán kívül! –, és fejük porba hullott a hóhérok görbe kardja alatt, vérük átáztatta a meggyötört földet. A toronyban Balduin tehetetlen katonái körében sírt fájdalmában és felháborodásában a bűntett láttán, mely megsérti a lovagság, sőt, a háború minden törvényét, s melyet mégis egy önmagát mindenben nagynak és fenségesnek tartó uralkodó rendelt el, aki azonban ebben a pillanatban felszínre engedte kegyetlenségét és az emberélettel szembeni közönyét. Mindössze egy jeruzsálemi polgárokból álló kis csoportot kíméltek meg, akikért busás váltságdíjat reméltek. Őket Szaladin akarata szerint tevehátra kötözve magukkal vitték. A szultán végül ironikusan búcsút intett a városnak, és nyeregbe szállt, hogy folytassa diadalútját észak felé. Tökéletesen megbízott Iveién tehetségében. Mostanra a parancsnok bizonyára felégette Ramlát, Liddát és Arszufot, hogy megnyissa ura előtt az utat a főváros felé. Sosem szabad azonban alábecsülni az ellenséget: talán kissé idő előtt szállt a fejébe a dicsőség, mert miközben a foglyok feje a porba hullott, Balduin nem tétlenkedett. Üzenetet küldött Gázába a Nagymesternek, azzal a paranccsal, hogy csatlakozzanak hozzá, majd a szultán távozását figyelve összegyűjtötte lovagjait:

– Szaladin annyira lebecsül minket, hogy nem vigyáz magára, hisz elaprózta az erőit. Csak a mamelukjai és néhány könnyű egység van körülötte. Ha sikerül kirontanunk és meglepnünk, Isten segedelmével legyőzhetjük. Azután könnyű lesz felmorzsolni a földjeinket dúló csapatokat. Ami engem illet, szívesebben halok meg hősiesen, karddal a kezemben, mint hogy hagyjam, hogy ez a démon hamuvá változtassa a királyságomat, akárhány katonája van is! Aubert nagyúr – tette hozzá Betlehem püspökéhez fordulva –, vegye elő a Szent Keresztet!

Amint a püspök odahozta, mind térdre ereszkedtek az ereklye előtt, Isten segítségéért könyörögve a királyság szorult helyzetében: adjon erőt a védelmezőinek.

Azután a püspök megáldotta őket, a király pedig megcsókolta a kereszt alját.

Mindannyiukat eltöltötte az erő és a remény. A hallatlan veszélyben érintetlenül lelték fel magukban apáik hitét s a tüzes vágyat, hogy isten dicsőségének és a Szentföld védelmének szenteljék magukat. Balduin megint azt kiáltotta:

– Lóra!

Ezzel megindultak a Jaffa-kapuhoz, mely a tengerparti útra nyílt. Olyan hevesen rontottak ki, hogy elsodorták a zsákmánytól és a lakomázástól elnehezült néhány csapatot, melyet Szaladin őrként hátrahagyott. Megindultak észak felé egy, a szultánéval párhuzamos úton. Útjukon nem találkoztak mással, csak az Iveién emberei okozta pusztítással. Balduin elhaladt Ibelinnél, ahová éppen megérkezett Nabluszból Balian, a felégetett Ramlánál, ahol a földesúrnak, Balduinnak, Sybilla reménytelen szerelmesének hála a Mirabel kastélyba és a katedrális tetőire menekült lakosságnak nem esett baja. Azután a kis sereg Jeruzsálem felé vette az irányt, hogy a Júda hegységben keresztezze Szaladin menetét. Ott csatlakoztak hozzájuk Odon de Saint-Amand templomosai, akik most az egyszer engedelmeskedtek. Csak maroknyian voltak, de ez is számított. Felbukkant még egy kis csapat Renaud de Châtillon vezetése alatt. Lova magasából odakiáltotta Balduinnak:

– Itt vagyok, királyom! Istennek hála épségben van! Ketten megfizettetünk Szaladinnal azért, amit a királyság ellen elkövetett!


Ezzel leszállt a nyergéből, odament Balduinhoz, aki követte a példáját, és miután Renaud térdet hajtott, a két férfi összeölelkezett.

– Mindig is tudtam, Renaud lovag – mondta a király –, hogy vitézsége és hűsége sosem hagy cserben a veszély óráiban.

Péntek volt – a muzulmánok szent napja –, november 25., Szent Katalin ünnepe a keresztényeknek. Délután egy óra volt, amikor Ramlától mintegy két mérföldre a király és emberei meglátták, hogy a szétszóródott seregeit egybegyűjtött szultán lobogói feltűnnek a vékony ködben. Amikor Balduin és az emberei rárontottak, éppen megindult az aszó meredek partú ágyában. Tökéletes volt a meglepetés, hiszen a szultán álmában sem képzelte volna, hogy a szerencsétlen jeruzsálemi király, akiről azt hitte, Askalon falainak foglya az alattvalói levágott fejei között, itt lehet, karddal a kezében, egy megveszekedett kis sereg élén. A dühödt támadás alatt hűséges mamelukjai vereséget szenvedtek, és legtöbbjüket lemészárolta Balduin és Renaud, akik utat vágtak közöttük. „Soha Roland és Olivier nem győztek le több ellenséget Roncevaux-nál, mint Balduin Ramlánál Isten és Szent György segítségével, akik mellette álltak a csatában”, írta később Guillaume de Tyr. Igaz, a király mintha egyszerre mindenütt jelen lett volna: por– és vérlepte páncéljában felszította emberei bátorságát. Ha egyáltalán szükségük volt erre. Annyira fáradhatatlannak tetszett a kardja, hogy néhányan azt állították, maga Szent György harcolt a leprás fehér fátyla alatt. Körülötte a hátvédet biztosítva Thibaut és Adam hadakoztak azzal az örömmel, melyet az orrukat megcsapó diadalillat szül. Renaud de Châtillon démonként, csodálatos hősiességgel küzdött, így állt bosszút az aleppói börtönben elsenyvedett tizenöt évért, és kardja csapásai nyomán vidáman repkedtek körülötte a fejek.

Patakokban omlott a vér a mezőn. A kis, ötszáz fős sereg, melyet az Igazi Kereszt ragyogása sarkallt, faltörő kosként ékelődött a muzulmán seregbe, amikor a szél is a csatába vetette magát, és a keresztények mögül hatalmas homokfelhőket fújt, fejvesztett menekülésre késztetve a muzulmánokat. Balduin vitéz kis csapata előtt Szaladin jól felépített hadigépezete szétmorzsolódott, szétszóródott. A szultán hirtelen egyedül találta magát…

Látta, hogy egy ellenséges lovag előreszegezett lándzsával ráront, nyomában két másik harcossal. Az élen álló koronát viselt sisakján. Ebből megtudta, hogy ő, a király fogja megölni, hiszen fegyvertelen volt. Várt. Ezt látva Balduin eldobta a lándzsáját, és kardot rántott, majd lecsendesítette a lovát, és megállt szemközt a férfival, aki oly kemény kihívást intézett ellene. Egy percig, mint két nappal azelőtt Askalonnál, szinte kézzel fogható erővel farkasszemet néztek, és Szaladin szemügyre vehette a leprás király fedetlen, tönkrement arcát, de csillogó szemét is a fém orrvédő felett…