– Nem illik így beszélni egy uralkodóval – jelentette ki békésen. – Ki ez a gyilkos?

– A királyság udvarnagya – felelte ugyanilyen nyugodtan Balduin, aki a kisujját sem mozdította védekezésül. – És önben, aki megmentett, kit tisztelhetek?

Thibaut vállalta magára a választ. Adam mindössze térdet hajtott, elnémította a döbbenetes hatás, melyet a fehér ruhás, fehér kesztyűs, fehér fátylas magas alak keltett, aki egy nagy fekete széken ült. Megdöbbent, de nem rémült meg: szinte vallásos tisztelet csillogott a picardiai lovag tiszta szemében. Eközben Courtenay, akit egy pillanatra elkábított találkozása a földdel, megpróbált fölállni, de belegabalyodott tógaszerű, a vállán egy ékszerrel összefogott ruhájába, majd a mértéktelenül nyakalt bor hirtelen felkavarodott benne, és hányni kezdett. Thibaut, miközben az okokat magyarázta, melyek a flandriai hadsereg egyik tagját visszahozták Jeruzsálembe, segített neki talpra állni, de a férfi, amint biztosan állt a lábán, ellökte magától. Vérben forgó szemeiben gyűlölet lángolt.

– Nem először támadsz rám, nem igaz, mocskos fattyú? Felismertem a módszered, de elég volt! Megtagadlak! Nem vagyok többé az apád…

– Soha nem is volt az! Én pedig sosem lennék egy királygyilkos fia, aki felnégyelést érdemelne.

– Még neked áll följebb? Amíg ez a selejt élt, erősnek érzed magad? Nem mindig lesz minden a kedved szerint, féreg, és egy nap…

– Elég legyen! – kiáltotta Balduin, majd még jobban felemelve a hangját hozzátette:

– Őrség, a királyhoz!

A két katona belépett, és pikájára támaszkodva, egyik kezét a mellkasán tartva megállt. Azonnal megkapták a parancsot:

– Vigyék haza az udvarnagyot a városi házába, és ott őrizzék, míg jónak látjuk.

Jocelin de Courtenay túlságosan rosszul érezte magát ahhoz, hogy ellenálljon: hagyta, hogy elvezessék, de mielőtt távozott, még nagyot köpött. Thibaut tiltakozni kezdett:

– A városi házába? Amikor meg akarta önt ölni? A legmélyebb börtöncellát érdemli!

– Részeg – sóhajtotta Balduin megvonva a vállát.

– Anyám különben sem egyezne bele: addig gyötörne, míg szabadon nem engedjük. De te vigyázz magadra! Meg vannak számlálva a napjaim, te is tudod, és nemsokára az leszek, amit az arcomba vágott: egy emberi roncs… Ami önt illeti, Sir Adam, köszönöm, hogy Jeruzsálemért kíván harcolni! Önnek köszönhetem, hogy életben vagyok. Mondja meg, hogyan hálálhatom meg.

– Azzal, hogy maga mellett tart, felség – felelte a lovag kedves mosollyal. – Nagy kegy lenne számomra, ha a szolgálatába állíthatnám az erőmet. És amikor… amikor eljön az, amit az imént mondott!

– Isten ne adja! –, segíthetek neki vigyázni magára – tette hozzá szakállával Thibaut felé bökve. – Az udvarnagy úr igazán kellemetlen alak!

– Kegy, hogy mellettem maradhat? Biztos benne? Balduin gyors mozdulattal lekapta a fehér fátylat, felfedve puffadásokkal teli arcát, melyben azonban kék szeme változatlanul ragyogott. Adam Pellicorne meg sem rezdült, csak felsóhajtott, megvonta a vállát, és ismét térdre ereszkedett:

– Fiatalabb koromban Raoul de Vermandois grófot szolgáltam. Sokkal rosszabbul nézett ki, de szerettem. Tartson meg, kérem!

Így történt, hogy Adam Pellicorne, a vermandois-i Duryből a leprás király szolgálatába állt.

Guillaume de Tyr személyes elbeszéléséből kitűnt, hogy igen egyszerű és meglehetősen aljas volt mindaz, ami történt. A vérhas rohamokkal küszködő Balduin átmeneti gyengeségét kihasználva a flandriai gróf, elégedetten azzal, hogy két hétig semmiségekkel tartotta fel a királyt és a császár követeit, akik végül elbizonytalanodtak, teljes lelki nyugalommal maga mellé állította a királyság haderejének javát, hogy együtt támadjanak Harenc falai és az Oronte vidéke ellen, hogy elismertessék Antiochiai Bohemund és Tripoliszi Rajmund fennhatóságát, majd miután magához láncolta az urakat, elsöpörje a beteg királyt, és magának szerezze meg a koronát. A kancellár felháborodása leginkább Rajmundot érintette, hisz a flandriai gróf értékeiről sosem táplált illúziókat. Tripoliszi Rajmundnak, akit mostanáig bölcs embernek és komoly államférfinek tartott, nem lett volna szabad ennyire megfeledkeznie arról, mivel tartozik a királyságnak, melynek Balduin kiskorúsága idején régense volt. Talán, mint a flamand, ő is azt hitte, hogy a király haldoklik, és a halála után könnyű lesz megszerezni a koronát?

A legöregebb bárókon kívül egyedül Renaud de Châtillon zavarta el őket, hisz egyformán gyűlölte Elzászi Fülöpöt és Rajmundot: az ő hercegsége semmit sem nyert volna a kalanddal, ráadásul az a néhány emír, akinek a legyőzésére indultak, nem érdekelte. Egyedül Szaladin lett volna méltó ellenfele, és mivel a flamand rosszindulatának köszönhetően az egyiptomi hadjárat terve szertefoszlott, hazatért, hogy tovább felügyelje a sivatagi karavánutakat és a Vörös tenger vidékét.

– Ha a királyságnak szüksége van rám – jelentette ki Balduinnak –, gyújtsanak egy nagy tüzet a Dávid torony tetején. Kerakból meglátom!

Balduin értékelte a gesztusát, mely azonban nem lepte meg: tökéletesen illett Moab új urához, hogy egyedül szembehelyezkedik mindenkivel.

Eközben, míg Harenc falai körül lelkesen lengtek a lobogók, a napfény pedig a kivont kardok pengéjén csillant, a szultán kémei és postagalambjai53 lázasan dolgoztak.

Szaladin kairói palotája mélyén hamarosan megtudta, hogy a fegyverszünetet semmibe véve a flandriai gróf egy frank hadsereggel támadást indított Észak-Szíria termékeny földjei ellen. Nem kellett összehívnia a hadseregét: már akkor megtette, amikor az első

bizánci gályák megérkeztek Akrába. 1177 novemberének közepén villámcsapásként érkezett a hír Jeruzsálembe: Szaladin behatolt Palesztinába, és a tengerpart mentén felfelé halad, hogy elfoglalja a gazdag parti városokat, majd Jeruzsálemet. Mindent felégetett és lerombolt útja mentén.

Szerencsére Balduin jobban volt. Mintha a lepra is pihenőt fújt volna. A helyzet azonban drámai maradt. A templomosok nagymestere, Odon de Saint-Amand, aki a palotával egy időben tudta meg a hírt, és aki, mióta csak a rend élén állt, a pápa alattvalójának tekintette magát és megvetette a királyt, összeszedte néhány megmaradt lovagját és elvágtatott Gáza felé. Ez az erődítmény hagyományosan a templomosoké volt, ők tartották fenn a garnizont. Nem ok nélkül úgy gondolta, Gáza lesz Szaladin első célpontja, és meg akarta védelmezni, de indulás előtt legalább értesíthette volna Balduint.

Komoly problémát okozott a főparancsnok egészségi állapota is. A hadsereg vezére, az öreg és nagybecsű Onfroi de Toron súlyos óvatlanságot követett el egy évvel azelőtt: újra megházasodott, feleségül vette Philippát, Antiochiai Bohemund legfiatalabb húgát, aki szerelmi kalandba bonyolódott Komnenosz Andronikkal, és elemésztette az epekedés. A túl fiatal feleséggel kötött házasság szélsőségei és a fájdalom, hogy az asszony más után áhítozik, lassan a sír felé kormányozták a hadvezért. Balduin azonban tizennégy éves kora óta tudta, hogyan kell seregeit csatába vinni. Nem habozott, összegyűjtötte az összes fellelhető lovagot – két– vagy háromszázan voltak! –, elment a Szent Sír-templomba, elhozta az Igazi Keresztet, melyet Aubert, Betlehem püspöke visz majd, Isten segítségét kérte, máglyát gyújtatott a Dávid-torony tetején, az asszonyok jajveszékelésétől kísérve lóra pattant, és kis csapatával megindult a tengerpart felé, mert a legfrissebb hírek szerint Szaladin arról közelített.

A királyt mániákusan sarkallta az akarat, hogy megelőzze ellenségét, és pihenő

nélkül vágtatott Askalonig, melynek kapui megkönnyebbüléssel nyíltak meg előtte.

Askalon, ezt jól tudta a király, keresztút. Isten megadta, hogy Szaladin előtt érjen oda.

A város már felkészült a védekezésre, és a király úgy gondolta, van egy kis ideje, míg a szultán Gázával van elfoglalva.

53 Elsőként Nur ed-Din használt galambokat a posta továbbítására.


A templomosok kezén, akiknek harctudásához nem férhetett kétség, a város ki fog tartani, és megadja a kellő időt, hogy megérkezzen a remélt erősítés. Mielőtt elhagyta Jeruzsálemet, a király mozgósítást hirdetett: minden fegyverforgatáshoz valamennyit is értő férfi köteles volt csatlakozni hozzá. Nem kételkedett benne, hogy engedelmeskednek, és valóban, a királyság minden sarkából városi milicisták, lovagok, önkéntesek, sőt polgárok is útnak indultak…

Csakhogy Szaladin kiszámíthatatlan volt, annál is inkább, mert senkivel nem közölte előre döntéseit, s ezzel nagyon megnehezítette a frank kémek dolgát.

Jeruzsálemet akarta, és elhatározta, hogy csak annyiszor áll meg útközben, ahányszor nagyon muszáj. Nem törődött Daronnal és Gázával: a város vezértornyáról Odon de Saint-Amand elképedten látta, amint Gázára egy pillantást sem vetve elvonul az orra előtt Allah lovasainak lavinája.

Gáza és Askalon között mindössze két mérföld volt a távolság…

Reggel Balduin, aki az éjszaka egy részét a védelmi rendszerek és a város készletei ellenőrzésével töltötte, még egyszer végigjárta a falakat Thibaut, Adam és Renaud de Sidon, Agnès ritkán látott, vitéz férje társaságában. Hűvös volt, és az égen hatalmas felhők közeledtek a tenger felől. A párkánynak támaszkodva a király levette acélsodrony fejvédőjét, és a táj felé fordulva egy pillanatra félrevonta a fátylát, hogy érezze, ahogy a szél az arcát simogatja. Hátat fordított három társának, és egyedül Isten láthatta arca torzulását. Nemsokára pihen egy keveset, eszik valamit… Renaud de Sidon kiáltása azonban szertefoszlatta ezt a reményt:

– Felség! Nézze, jönnek!

Délen villámok átjárta vastag porfelhő torlaszolta el a horizontot, mely gyorsan közeledett. A lovak vágtázó patája mennydörgésként visszhangzott a földön, és zajosan csörömpöltek a fegyverek a Próféta zöld zászlaja és a fekete lobogók alatt, melyeket hagyományosan a távoli Bagdad kalifája, a Hívők Parancsnoka küldött az illusztris hadvezéreknek, akik a legfényesebben emelték a magasba az iszlám kardját.