– Ha így akarja eltántorítani – jegyezte meg Isabelle keserűen –, rossz úton jár!

Valóban, Ariane felegyenesedett, és harcra készen kihúzta magát:

– Akkor oda kell mennem! Nekünk örményeknek sok orvosságunk van, melyeket a hegyekben tanultunk. Van, amit meg lehetne próbálni…

– Nem – szakította félbe Thibaut, úgy érezve, elég volt, ideje véget vetni a vitának.

– Nem, maga nem fogja ápolni, mert nem fogadná el. Különösen nem magától!

Mondtam, hogy fátyol mögé rejti az arcát: gondolja, hogy megengedné magának, hogy felemelje? Csak Krisztus szent keze törölhetne el mindent, maga pedig nem Krisztus!

Nem tehet semmit, csak növelné a szenvedését!

– Muszáj ennyire kegyetlennek lennie? – csattant fel a hercegnő. – Legalább szánalmat érezzen!

– Érzek szánalmat, de nem iránta! A bátyja, madame, túlságosan emelkedett szellem ahhoz, hogy elfogadja az együttérzést vagy az elérzékenyülést, amikor minden erejét összeszedve folytatja királyi küldetését. És tudja, miért nem fogadná el ettől a lánytól még annyira sem, mint bárki mástól?

– Miért?

– Mert szereti! Ezért, Ariane, ott marad, ahová küldte önt – tette hozzá a lány felé, aki némán figyelt. – Engedelmeskedik neki, mert ez az akarata! És én, Thibaut de Courtenay, sosem segítenék magának, hogy megszegje a király akaratát!

– Akkor sem, ha én kérem rá? – suttogta Isabelle. A lovag meghajolt és távozni készült. Nyílként érte a kérdés. Megállt, majd visszajött és térdre ereszkedett a hercegnő előtt. Előrehajolt, megfogta zöld bársonyruhája szegélyét, melyet merevvé tettek a virágot formázó arany hímzések, közepükön drágakődíszítéssel, és az ajkához emelte:

– Örökre a lovagja vagyok, nemes hölgy, és szentek számomra a kívánságai, akár az isteni törvény… kivéve, ha ellenkeznek uram, a király parancsaival. Mostani állapotában már csak Isten dicsősége és a királyság megvédelmezése érdekli. Ehhez a feladathoz szüksége van minden megmaradt erejére: ne fossza meg tőle!

A kis hercegnő egy pillanatig elnézte a lovagot, aki hódolattal térdepelt előtte. Ha Thibaut felnéz, látta volna, hogy könnyek csorognak végig az arcán. Végül kinyújtotta a kezét, és megérintette a vállát:

– Isten ne adja, barátom, hogy növelni akarjam bajait. Mondja meg neki, hogy engedelmeskedünk, de ne felejtse el, hogy gyengéden szerető és hűséges húga vagyok…

és magam mellett tartom a szívet, mely csak érte dobog!

– És a saját szívét, madame, meg tudja őrizni számomra? Lehet, hogy sok idő

eltelik, míg viszontláthatom.

– Sosem veszem vissza azt, amit odaadtam, Thibaut. Várni fogok… remélem, maga is?

Meg sem várva a választ előrehajolt, megcsókolta az ajkát, majd megragadva az álmaiba zárkózott Ariane kezét elfutott a palota oszlopcsarnoka felé.

– Örökké, Isabelle – kiáltotta utána Thibaut a szélben. – Örökre a magáé vagyok!

Néhány nappal később, miután Komnenosz Mária és Balian d'Ibelin házasságát rendben megáldották

és elhálták, Thibaut de Courtenay nem sokkal a kapuk megnyitása után elhagyta Nabluszt, abban a pillanatban, amikor a nap első sugara beragyogta a Garizim hegy csúcsát. A szamaritánus város visszanyerte nyugalmát: Elzászi Fülöp és az emberei nem sokkal a „vőlegény” megérkezése után távoztak észak felé…


V. fejezet

A lovag király és a dicsőség

Mivel kíséretének egyik lova elvesztette a patkóját, Thibaut megállt Belinben, hogy rendbe hozzák a jószágot. Miközben az emberei ezen szorgoskodtak, a fattyú egy szép tér közepén álló szökőkúthoz sétált, melyet két szikomorfa árnyékolt be. Egy férfi ült ott egy kövön, darabka kenyeret majszolt fokhagymával, melyet egy római tőr méretű

késsel vékony szeletekre vágott. Nagy kézügyességgel végezte a feladatot, majd lassan rágott, olyan ember tempójával, aki meg tudja becsülni az ennivalót. Thibaut odalépett hozzá, nagy hatást tett rá mind a férfi megjelenése, mind a mód, ahogyan evett. Meg kell hagyni, különös ember volt. Sűrű, rőtvörös haja és szakálla, a napsütéstől hámló orra, s főként hatalmas, vaskos keze láttán parasztnak nézhették volna. Paraszthoz illő

türelemmel mozgott, és ha nem viselt volna páncélinget és sodrony fejvédőt, s ha nem állt volna mellette a fának támasztva, melyhez egy erős lovat kötöttek ki, egy mandula alakú pajzs, melyen három hatalmas zöld lóhere díszlett azúrkék mezőben, Thibaut is annak vélte volna. Kíváncsi lett, honnan jöhetett és merre tarthatott a magányos lovag, hisz nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna.

Udvariasan köszöntötte, elnézést kért, hogy megzavarja az étkezését, de szeretné megkérdezni, mit tehet érte. A férfi szeme kérdőn meredt rá, ezért bemutatkozott:

– Thibaut de Courtenay a nevem, és van szerencsém felséges IV. Balduin királyunk

– isten kegyelméből Jeruzsálem királyának – fegyvernöke lenni.

– A leprás?

– Igen, a leprás, de nemesebb és vitézebb a szíve, mint sok egészséges embernek! –

vetette oda Thibaut felbőszültén.

A másik mintha észre sem vette volna haragját.

– Nem lebecsülően mondtam, amit mondtam, csak hogy ne legyen félreértés –

veregette le a morzsákat a szakálláról, majd felállt. Thibaut úgy érezte magas alakja láttán, mintha ő maga összezsugorodna. – A nevem Adam Pellicorne, a vermandois-i Dury ura vagyok.

– Vermandois? Tehát a flandriai gróf embere?

– Az voltam.

– Volt? Hogy érti?

– Úgy értem, már nem vagyok az, mert nem akarok többé az lenni.

– Valóban? És a hűbéri esküje?

– Nem neki esküdtem föl, hanem Rodolph nagyúrnak, Vermandois grófjának, az apósának… aki már nem él.” és leginkább Istennek! Krisztus királyunk szolgálatába állítani jöttem a lándzsám és a kardom, nem pedig valamiféle tripoliszi gróféba vagy antiochiai hercegébe, aki vissza akarja szerezni a földjeit, melyeket a szaracénok elvettek tőle!

Ezzel elmagyarázta, hogy két nappal azelőtt Elzászi Fülöp Tibériás kastélyába ment, a tripoliszi grófné birtokára, ahol már várták. Magával vitte az embereit, s a királyság számos bárója és fegyverese csatlakozott hozzájuk, valamint vagy száz templomos és még több ispotályos – az ispotályos lovagok közel álltak a tripoliszi grófhoz, aki előszeretettel használta expedíciói kiindulópontjául Kalaat-el-Hosn-i erődítményüket. Az antiochiai herceg, III. Bohemund szintén velük tartani készült, hogy az egybegyűltek visszafoglalják számára Harencot, felesége birtokát. Tripoliszi Rajmund pedig a teljes Oronte-völgy felett kívánta visszaszerezni az ellenőrzést.

– Én pedig – zárta le Pellicorne lovag – azért jöttem ide, hogy imádkozzak a Szent Sírnál, bocsánatot nyerjek a bűneimért, isteni kegyelemben részesüljek, és védelmezzem a Szent Várost és a frank királyságot. Tehát visszamegyek Jeruzsálembe!

Thibaut már nem is hallotta szavait, a hihetetlen hírt mérlegelte magában, melyet az óriás ártatlanul közölt vele. Lehetetlen, hogy ezek az emberek – azoknak az erőknek a java része, mellyel a király rendelkezett béke–, s még inkább háborús időkben –

szíriai kalandra kerekedtek fel a nagyurak személyes haszna érdekében, melyek egyike mintha elfelejtette volna, hogy nem is olyan régen még a királyság régense volt.

Balduin nem adhatta ki ezt az öngyilkos engedélyt… vagy talán haldoklik!

Szinte fojtogatta ez a gondolat, de hamar összeszedte magát:

– A királyságot kívánja szolgálni? Akkor jöjjön velem, de gyorsan! Nincs vesztegetni való időnk!

– Hova megyünk?

– A királyhoz. Valami azt súgja, nagy szüksége van a segítségre.

Már futott is a kíséretéhez, és torkaszakadtából elkiáltotta magát:

– Lóra!

Pokoli iramban tették meg a Belint Jeruzsálemtől elválasztó mintegy másfél mérföldet. Adam Pellicorne nem kért több magyarázatot, szó nélkül velük tartott: meglehetősen lassú ember volt, de szerette azokat, akik képesek voltak gyors döntésekre, és ez a fiú tetszett neki.

A városfal látótávolságába érve Thibaut fellélegzett: Jeruzsálem békésnek látszott.

Gyásznak nem volt jele, és az őszi szélben lágyan lengedezett á királyi zászló a Dávid-tornyon. Tehát Balduin még él. Ugyanezt a nyugalmat tapasztalták az utcákon is, ahol egyetlen templom vagy kolostor nyitott kapuján sem hallatszottak ki a szertartásos nyilvános imák hangjai, melyeket akkor tartottak, amikor egy király haldoklott.

Mindenki végezte a maga dolgát.

A fügés udvarból hallatszó kiáltások akkor értek a fülébe, amikor új társával a nyomában, aki megfogadta, hogy egy lépésnyire sem tágít mellőle, felfelé indult a királyhoz. Vaskos, mégis sipító hang volt, melyet gond nélkül azonosított: Jocelin de Courtenay! Nagyon dühösnek tűnt. Annál is inkább, mert nem volt egészen tiszta a feje: az udvarnagy mindig az alkoholból merítette kevéske bátorságát.

– Elárult minket! – csuklotta. – Elárulta… az egész… családot! Olyan nehéz lett volna… kedvére tenni… Flandria grófjának… aki… hukk… nagyon is élő… míg maga…

félhalott? Nem tudta volna megkérni… hogy az én birtokaimat foglalja vissza…

ahelyett… hogy lepaktál Tripo… Tripolisszal…? Hm, szépséges… rothadó öcsém? De még… rendbe lehet hozni… nem igaz?

Thibaut négyesével szedte a lépcsőfokokat, és szélvészként robbant Balduin szobájába. A haja is égnek állt az elé táruló látványtól: a királyból csak fehér ruhája alól kilógó lába látszott. A többi eltűnt az udvarnagy vörös és arany tömege alatt, aki kést szorított a torkának. A fegyvernökbe visszatért az erőszak éjszakáján érzett harag, és rávetette magát. Meg akarta ragadni a támadó gallérját, de az csúszott a zsírtól, ráadásul Jocelin fél kezével erősen az ébenfa székbe kapaszkodott. Thibaut keze nem talált fogást a csúszós selyemruhán. Ezt látva Adam Pellicorne minden kérdés nélkül a segítségére sietett: egyik súlyos tenyere Courtenay-ra csapott a nyakánál, a másik belekapaszkodott az övébe, és olyan könnyedén emelte föl a férfit, mintha csak egy összetekert szőnyeg lenne. Három lépést hátrált, és szinte a király lábához dobta a terhét, ahol az elterült, akár egy szétnyomódott eper.