Addig azonban a sok ember a király hosszas távollétét kihasználva hatalmas kavarodást és rendetlenséget keltett a kikötőben.

A második hír kisebb jelentőségű volt, bár szintén volt köze a király távollétéhez: Étiennette de Milly, a Krak hölgye hozzáment Renaud de Châtillonhoz.

– A jóváhagyásom nélkül! – mordult fel Balduin. – Máris halottnak hisznek, hogy úgy viselkednek, mintha nem is léteznék? Vissza kell mennem Jeruzsálembe!

Méghozzá gyorsan!

– Még nagyon gyenge, felség! – tiltakozott Joad ben Ezra. – Legalább engedje, hogy hintón vigyük!

– Mint egy nő? Mint a nővérem például, aki a férje koporsóját követi? Soha! Főleg nem ilyen körülmények között! Lovon megyek!

Kiadták tehát a parancsot az úti előkészületekre. A király személyesen kíséri majd sógora földi maradványait az ispotályos lovagok kápolnájáig, mely nem messze áll a Szent Sírtól, ahol Guillaume de Tyr celebrálja a gyászmisét, és ahol az elhunyt végső

nyugalomra lel feleslegessé vált hosszú kardja társaságában.

Az elindulás reggelén Balduin betegsége óta most először tükröt kért. Már felöltötte a címerével díszített hosszú köpenyt a páncélja fölé, az egyik ablaknál állt a tiszta reggeli fényben, és vissza sem fordulva nyújtotta a kezét a kért tárgyért. Végül megnézte magát, s nem látszott, hogy megremegne a keze, vagy megborzongana magas alakja. Még csak nem is sóhajtott, mialatt egy végtelennek tűnő percig az arcát vizsgálgatta. Végül visszaadta Thibaut-nak a tükröt, és utasította:

– Hozz egy fátylat!

– Fátylat?

– Igen. Olyan nehéz felfogni? Egy muszlinkendő elég lesz… egyelőre. De fehér legyen!

Egy pillanattal később Thibaut szomorúan meghozta, amire kérték: egy áttetsző

kendőt, amilyenbe a hölgyek burkolják fejüket és vállukat. Balduin elvette a fátylat, mely túl hosszú volt ahhoz, amire használni akarta, kardja pengéjével kettévágta, eltakarta vele az arcát, és megparancsolta, hogy adják rá a rostély nélküli sisakot, melyet olyankor viselt, amikor nem harcba indult.

– Hamarosan – szólalt meg nyugodtan – már nem lesz elfogadható arcom. Jobb, ha mostantól egyáltalán nincs arcom senki előtt. Kivéve Mariettát! Nem vagyok biztos benne, hogy az anyám el tudná viselni: ő, aki számára a szépség az élet egyetlen értelme.

– Én azonban nem ő vagyok! Én tisztelem és szeretem önt – kiáltotta Thibaut hirtelen magánkívül. – Nem rémiszt meg az arca!

– Még nem, mert megszoktad, de eljön az is.

– Soha! Képzelje el, hogy egy csata során tönkremegy az arcom: eltaszítana ezért?

– Tudod jól, hogy nem.

– Akkor miért akar most eltaszítani? Hiszen eltaszít, ha mostantól nem akarja megmutatni többé az arcát. Hogyan ápoljam? Hogyan szolgáljam akkor? Méltatlanná váltam?


– Ne kérdezz ostobaságokat! Napokon át harcoltál, hogy megmentsd a nyomorúságos életemet. Köszönöm a királyságom nevében… ahogyan neked is köszönöm, Joad ben Ezra – tette hozzá az orvos felé fordulva, aki mellkasán összefont karral, szakálla végét morzsolgatva figyelte. – Megkapod a fizetséged az erőfeszítéseidért.

– Ha továbbra is elfogadja az ápolásomat, százszorosan is megkapom a jutalmam.

Ó, nem vagyok érzéketlen a földi javak iránt, felség, de elsősorban orvos vagyok, és ön egész pályafutásom legkáprázatosabb esete – jelentette ki a férfi a szemében huncut csillogással. – És előlem sem rejtheti el az arcát, mert szemtől szembe akarok megküzdeni a betegséggel, és ha a Mindenható úgy akarja…

Balduin egy percig hallgatott, igazi értékén kiélvezve ragaszkodásukat, melyben bizonyára sosem kételkedett volna az érzelmi sokk nélkül, melyet az okozott, hogy a tükörben megállapíthatta, hogy arca megindult a bomlás útján. Talán a lelke mélyén sosem hitte el, hogy ez bekövetkezik, és inkább a kétségbeesését, mint a lepra jeleit kívánta elrejteni a fátyol alatt.

– Köszönöm! – mondta végül, és megindult a lépcső felé.

Ahogy megjelent az udvaron a napsütésben, remegés futott végig fegyveresein, akik az elhunyt koporsóját szállító, fekete drapériával bevont kocsi körül gyülekeztek.

A könnyű, makulátlan és hullámzó fátyol, melyet keretbe font az aranykoronás sisak, és mely havas köddé változtatta az arcot, ostorcsapásként hatott. Néhányan keresztet vetettek, megértve, mit jelent. Nem törődve a hirtelen csípőjébe hasító fájdalommal Balduin felült Szultánra, körbefordult vele, sőt felágaskodtatta, majd selymes szőrét simogatva megnyugtatta. Komolyan, csengőn szállt fel a hangja, ahogy magasba emelte kivont kardját:

– Most is a királyotok vagyok! Ha nem is látjátok a vonásaimat, tudnotok kell, hogy amíg jártányi erőm marad, továbbra is én vezetlek titeket a harcban, hogy megvédelmezzem a koronát, melyet apáimtól örököltem, és főként szent földünket, ahol Krisztus vére ontatott. A segítségetekkel diadalt aratunk még a hitetlenek felett!

Hatalmas éljenzés volt a válasz, s táncra keltek a lobogók. Lovát nekiindítva Balduin a menet élére állt, hogy átszeljék a várost és ráforduljanak a jeruzsálemi útra.

Kezében tartotta a kardját, és a napsugarak, melyek egyszerre verődtek vissza a pengéről és a korona aranyleveleiről, akkora fénybe vonták, hogy az egyszerű emberek azt hitték, Szent Györgyöt látják, és térdre ereszkedtek előtte a porban. Észre sem vette őket. Tekintete a Szűz Mária-templom csillogó aranykeresztjére szegeződött, melyet szinte glóriával övezett a reggeli fény. Vakító bizonyossággal érezte ebben a pillanatban, hogy mindig is ő volt a láncszem a félénk tömeg és a ragyogó ég között, és ennek a kapcsolatnak a végső határokig ki kell tartania. Talán ő volt az engesztelő

áldozat, melyre szüksége volt a népnek, mely, mint ő maga is, törékeny volt az évszázad kísértéseivel szemben, és ebben a pillanatban elfogadta a sorsát…

Ahogy a városkapuhoz ért, egy női hangot hallott:

– Tényleg ő az, vagy már csak a szelleme? Megijeszt…


Egy férfi válaszolt rá:

– Ha ugyanennyire meg tudja ijeszteni a szaracénokat, nagyon jó lesz…

Szultán nyomában lovagolva Thibaut is hallotta a szavakat, és megkönnyebbüléssel, szinte örömmel töltötték el. Talán ez volt a válasz az aggodalomra, mely elszorította a szívét, mióta királya eltűnt a fehér muszlin alatt. Az opálos fátyol élő legendává teheti, mely a titkokból születik. Ahelyett, hogy undor tárgya lenne, a fehér fátylas királyi lovas magához vonzza vagy félelemmel tölti el a csodáért rajongó népet. Bárhogy is lesz, Balduin új erőt meríthet ebből… Az Askalont Jeruzsálemtől elválasztó tizennyolc mérföldön, melyet a halottas kocsi és az özvegyet szállító hintó megkövetelte lassúsággal tettek meg, ugyanez történt: mindenki térdre ereszkedett a halott előtt, akit egy arc nélküli, ragyogó fegyverzetű lovag kísért, akinek láttán azt hihették, nem is a leprás király, hanem az égből alászállt arkangyal.

A Szent Város kapuinál feltűnt az Igazi Kereszt51, a királyság legjelentősebb szimbóluma, melynek a korral törékennyé vált fáját aranyba és drágakövekbe öltöztették. Templomos lovagok állták körbe, mint a csaták napjain, előtte pedig kirajzolódott a nagymester, Odon de Saint-Amand súlyos alakja, akiről Guillaume de Tyr, aki gyűlölte, azt mondta, hogy haragot lélegez ki az orrán, és nem ismer sem istent, sem embert. Eljött Joubert testvér is a jeruzsálemi Szent János Ispotály lovagjaival, akiknek fehér kereszttel jelölt fekete ruhája éles kontrasztot alkotott a rivális templomosok vörös keresztes fehérjével. Az ispotályosok vették át a halottat, hiszen Guillaume de Montferrat, mivel nem volt király, nem kaphatott helyet a királyi sírkamra kálváriáján. Az ispotályosok kápolnájában nyeri el végső nyughelyét. Ott volt a pátriárka és a kancellár is, de ők a király, nem pedig a halott fogadására jöttek.

A nyergében szálfaegyenesen, mozdulatlanul ülő IV. Balduin láttára meglepetés ült ki az arcokra, de Guillaume de Tyré fájdalmat tükrözött: megértette, micsoda szenvedés rejtőzik a fehér fátyol maszkja mögött.

Az édesanyja is megértette, ahogy kilépett a palota lépcsőire, hogy fogadja a fiát és a születendő gyermektől eltorzult alakú lányát. Sybilla maga is fátylat viselt, de égszínkéket, melybe beleburkolózott, s mely reményt rejtett. Balduin láttán Agnès arcán súlyos, néma könnyek csorogtak végig: sokáig ő is hitte, hogy csoda történik majd… Őszintén hitte! Teljes hitével, mely ott szunnyadt lelke mélyén, melyet régen megmételyezett saját szépségének és az abból nyerhető gyönyöröknek a felismerése.

Hiszen azon a földön éltek, ahol a lehetetlen is valóra válik. A Jordán habjai, melyek oly sok leprást meggyógyítottak, tehetetlenek lennének, hogy megszabadítsák a fiát a várható borzalomtól? Tudta, miről suttognak a palotában és a városban: a gyermek az anyja rosszaságáért fizet, de büszkeségében nem volt hajlandó elfogadni, hogy az egyszerű emberek megítéljék, ahogyan nem volt hajlandó kitárni egy pap – egy igazi pap – fülének a szépséges testi bűnöket, melyeket egyetlen pillanatra sem bánt meg.

Képtelen volt bocsánatot kérni, akár Istentől is!

Pedig szerette a fiát, és az elrejtett arccal szembeni fájdalmában ösztönösen olyan 51 A legnagyobb darabja


mozdulatot tett, melyre senki sem hitte volna képesnek. Amikor Balduin leszállt a nyeregből, lassabban és nehézkesebben, mint azelőtt, odafutott hozzá, a karjába vette, magához szorította és a fátylát felemelve megcsókolta az arcát:

– Szeretett fiam! Él, Istennek legyen hála! Balduin a tiszta szeretet pillanatától felkavarva a fejét hátravetve viszonozta az ölelést.

– Anyám – szólalt meg végtelen gyengédséggel –, a születendő gyermekért kell imádkoznunk! Szüksége lesz az ön erejére, sokkal inkább, mint az édesanyjáéra, aki teljesen elgyengült. Vigyázzon rá!