– Tizenöt voltam Szent Jakabkor, felség. Thibaut bátorító mosolya ellenére Ariane, érezve, hogy ismét vizsgának vetik alá, kínosan érezte magát. A király levele, ezt tudta, elhallgatta szégyenét, és csak annyit árult el, hogy az udvarnagy zavaróan tüzes hévvel ostromolja. Mégis az volt a benyomása, hogy a királyné nagy, ibolyaszín szeme a lelke mélyére lát…

Mária azonban felé nyújtotta a kezét, és kedves szavakkal üdvözölte, hozzátéve, hogy a lánya, Isabelle mellé osztja be. Ebben a pillanatban futva megérkezett a kislány a kertből, kék ruháját, mely anyjáénak kicsinyített mása volt, két kézzel összefogva és egészen a térdéig felhúzva, hogy könnyebben szaladhasson, amitől a merev anyag különös formát öltött. A kövér Euphémia elborzadt kiáltással köszöntötte:

– Azonnal engedje le a ruháját! Egy férfi is van itt! Nevezett férfi szíve hevesen megdobbant annak a látványától, aki örökre beköltözött lelkébe. Néhány hónappal azelőtt találkoztak utoljára, és bár Isabelle még csak közeledett a kamaszkorhoz –

Keleten gyorsabban érnek a lányok –, máris olyan elragadó volt, hogy azok, akik látták, akaratlanul is arra gondoltak, milyen lesz néhány év múlva, amikor egyelőre kissé törékeny alakja és bolondos csikó természete lágyabbra, hajlékonyabbra vált. Egyszerre hasonlított édesanyjára vonásai finomságában, kis, egyenes orrában és máris telt ajkában, és Balduin bátyjára, akinek büszke tartását, a Plantagenetekre jellemző magas alakját – máris majdnem ugyanolyan magas volt, mint Mária királyné – és különösen nagy, csodálatosan ragyogó kék szemét idézte valószínűtlenül hosszú sötét szempillái alatt. Arany tincsekkel átszőtt gesztenyebarna haját, melyet senki nem hagyhatott észrevétlenül, hisz szabadon hullott a hátára, senkitől sem örökölte, hacsak nem apai nagyanyjától, Mélisande királynétól, aki kora egyik kirobbanó szépsége volt. Már most látszott, hogy Isabelle az ő nyomdokaiba lép.

Euphémia kiáltása megtette a hatását: a kislány elengedte a ruháját, hirtelen elpirult, és édesanyja kezét megcsókolva suttogva azzal védekezett, hogy látta a vendégek érkezését, és futott, hogy meghallja a híreket. Közben azonban felismerte a bátyja fegyvernökét, és képtelen volt tovább uralkodni magán: odafutott hozzá, és szinte ugyanazokkal a szavakkal köszöntötte, mint az édesanyja:

– Messire Thibaut! Micsoda öröm! Már kezdtem azt hinni, hogy elfelejtett!

– Az lehetetlen lenne, madame, és nem az én hibám, hogy ide kellett költöznie a kolostorból.

– Úgy tűnik, bölcs döntés volt – sóhajtott fel Isabelle –, de a magam részéről nagyon sajnálom. Az itteni életünk – tette hozzá lehalkítva a hangját – még vallásosabb, mint Yvette anyánál… és még unalmasabb! Nocsak, ő kicsoda? – tette hozzá Ariane felé pördülve súlyos ruhájában.

Az édesanyja felvilágosította, mire közvetlen közelről szemügyre vette a lányt, és összevont szemöldökkel körbejárta.

– Ha a fivérem szereti, mi más védelemre lehet szüksége? Ő a király, nem igaz?

– Ön még túl fiatal ahhoz, hogy tudja, mennyi veszélyt rejt az udvari élet – szólt rá határozottan az édesanyja. – A királynak pedig más dolga is van, mint hogy az udvarhölgyekre vigyázzon…

– Biztos benne, anyám, hogy a kisasszony nem előle menekül? Ha szereti, biztosan fél a betegségétől, mert mint a többiek, ő sem érti, milyen csodálatos ember…

– Ó, még hogy szeretem! Isten a tanúm, hogy a világon mindennél jobban szeretem!

Ariane kétségbeesett kiáltása megdöbbentette, szinte megrémítette Isabelle-t.

Megállt, miközben az örmény lány az idegösszeomlás határán sírva térdre rogyott, és zokogásában azt dadogta, hogy vissza akar menni hozzá. A jelenlevőknek azonban nem maradt idejük közbelépni. Dermedtségét hirtelen levetkőzve Isabelle letérdelt mellé, de nem merte megérinteni. Hangja hangosan, tisztán csengett:

– Bocsásson meg! – mondta. – Tudja, nagyon szeretem a bátyámat, és vele szenvedem minden fájdalmát. Azt hiszem, egy kicsit… féltékeny vagyok. Nyújtaná a kezét?

Ariane a mellette térdelő kis hercegnőre emelte a szemét. Félénken kinyújtotta a kezét, Isabelle pedig megfogta és felsegítette.

– Úgy gondoltam, ön mellé adom, lányom – mondta Mária. – Ha hihetek annak, amit látok, nincs ellenvetése?

– Nincs! Sőt, magam kérem erre! Elkísérem a lakosztályomba. Velünk jön, messire Thibaut?

– Teljes szívemből remélem, hogy találkozunk még, mielőtt visszaindulok, de engedelmével beszélnem kell a királynéval – felelte a fiú magába fojtva a sóhaját, ahogy tekintetével követte a kecses sziluetteket, melyek egymásba karolva távolodtak, mintha régóta ismernék egymást.

Ahogy eltűntek, Komnenosz Mária felállt, és a fő-komornájához fordult:

– Menjen utánuk, Euphémia, és ügyeljen a kisasszony kényelmes elhelyezésére!

Ami minket illet, Thibaut barátom, sétáljunk egyet a pálmafák alatt. Ott derűsebben fogadom majd a többi hírét. Különösen, ha kellemetlenekről van szó…

– Nem mind az, felség! A Bazileusz követe érkezett Jeruzsálembe nem sokkal az indulásom előtt. Andronic l'Ange, az ön unokatestvére, azt hiszem, hangot adott szándékának, hogy hamarosan tiszteletét teszi önnél.

– Nem igazán kedvelem. Ha ez a jó hír…

– Azt reméltem, az lesz, és elszomorít, mert erősen tartok tőle, hogy a mondanivalóm további része még kevésbé lesz kedvére való.


– Legyen Isten akarata szerint…

Szélesen keresztet vetett, összefonta a két kezét, és imádkozni kezdett, miközben tovább lépkedett a kert kövezett ösvényein egy kék mozaikos szökőkútig, mely magas datolyapálmák árnyat adó gyűrűjében csobogott. Egy pad állt a kis tér szélén, és Mária leült. Mirtusz– és jázminbokrok illata töltötte be a levegőt.

– Nos, halljuk a hírt! – sóhajtotta, miután ismét keresztet vetett.

Thibaut néhány rövid mondatban felvázolta a Krak hölgyének szinte fennkölt felszólalását a bárók ülésén, és határozott igényét Isabelle kezére a fia, Onfroi számára, de nem maradt ideje a részletekre. Alighogy kiejtette a házasság szót, Mária a haragtól elvörösödve, felháborodástól mereven felpattant:

– Soha! Szolgáltassam ki a lányomat annak a nőnek? Soha, érti? Csak gonoszságot és megaláztatást kapna tőle.

– A király sem pártolja jobban a tervet, mint felséged, Étiennette asszony azonban makacs, vissza fog térni az ügyre, hacsak a bizánci követ nem tesz ajánlatot a császári család egyik hercege nevében. Meglehet, hogy ez a szándéka…

– Ebbe sem egyeznék bele. Magam mellett akarom tartani a lányomat, és a király, a mostohafiam kénytelen lesz figyelembe venni az akaratomat. Ráadásul nem felejthetem el, hogy a betegség, melytől szenved, néhány éven belül a sírba viszi, és akkor a lányom Jeruzsálem királynője lesz.

– Senki sem lenne boldogabb, mint én, hisz ez balzsam lenne a sebre, melyet szeretett uram halála üt a szívemen, de… ott van Sybilla hercegnő is, aki épp most ment férjhez, és aki idősebb.

– A szajha lánya? A bárók sosem fogadnák el! Isabelle vére tiszta királyi vér. A kellő

időben ez majd megteszi a hatását. Mondja meg a királynak, hogy hercegi húga nem megy férjhez Bizáncban a császár valamelyik unokaöccséhez, hogy belevesszen a tömegbe, és nem adom ki a Krak hölgyének sem, hogy túszként kezelje. Most menjünk imádkozni. Esti misére szólítanak.

Thibaut kénytelen volt követni, és elfojtotta sóhaját. Ugyanolyan jó keresztény volt, mint bárki más, tele szeretettel és alázattal a megfeszített Megváltó iránt, de bár mint jó lovag, mindennap imádkozott, feleslegesnek tartotta, hogy az ideje felét a földön vagy a kövezeten térdelve töltse, mint a szerzetesek. Ahogy az imént Isabelle mondta, a palota szélsőségesen vallásosnak tűnt, és Thibaut sokkal szívesebben evett volna valamit, mielőtt lefekszik egy nyugodt sarokba, hogy kipihenje magát: az utazás lassúsága, melyet a testében sérült lány állapota tett szükségessé, jobban kifárasztotta, mint egy gyors vágta. Mégis beletörődött, hogy az elkövetkező órát füstölők és gyertyák illatfelhőjében tölti, s megvigasztalta, hogy Isabelle közelében lehet, aki egyfolytában mosolyokat és kacsintásokat küldött felé, miközben sajtkukacként ficánkolt selyempárnáján.

A szertartás végeztével Thibaut az erődítmény bejáratánál álló épület felé indult, melyben az őrök és az esetleges férfilátogatók laktak, mivel az özvegy királyné palotájában nem alhatott férfi, a papokat és szerzeteseket leszámítva. Isabelle utánaszaladt:

– Mikor indul, Thibaut? – lihegte a futásban kifulladva. – Remélem, nem ma este?

– Nem, madame. Holnap reggel, amint kinyitják a kapukat. Tehát nem látom viszont – tette hozzá, s hangja szomorúsága nem kerülte el a lány figyelmét.

– Mikor jön vissza?

– Attól tartok, nem egyhamar. Nincs itt semmi dolgom…

– És az, hogy engem meglátogat? Az nem fontos? Thibaut túl fiatal volt még ahhoz, hogy elrejtse szíve dobbanásait, és felszakadt belőle:

– Dehogynem! Ha csak rajtam múlna, hercegnő, mindig maga mellett szeretnék lenni!

A lány egész arcát beragyogó mosollyal válaszolt, mely még inkább megdobogtatta a fiatal lovag szívét:

– Akkor tegye meg, ami ehhez kell: mondja meg a királynak, hogy szeretem… és halálosan unatkozom itt! Annyira szeretnék visszamenni Jeruzsálembe!

Könyörögve a fiú karjába kapaszkodott, és Thibaut boldogan a tenyerébe vette a két kis kezet: puha volt és langyos, mint egy kismadár tolla.

– Még jobban unatkozna, ha kiszolgáltatnák azok valamelyikének, akik máris a kezére pályáznak, hisz nem kapna tőlük sem örömet, sem boldogságot.

– Pályáznak a kezemre? Kik?

– Nagyon is jól tudja. Az a durva katona Renaud de Châtillon, aki miatt Yvette anya hazaküldte a kolostorból. És Étiennette de Milly, aki a fiához szeretné hozzáadni… Vele sem lenne boldog, mert kénytelen lenne a királyság szélén, a sivatagban élni, a félelmetes moabi Krakban. Onnan még távolibbnak érezné Jeruzsálemet.