– Jobban ismer, mint a gyóntatom, nem igaz? – vetette oda a fiú keserűen. – Igen, szeretem! És bár csakis magamnak akarnám, kénytelen vagyok eltávolítani, messzire küldeni!

– Ez az igazi szerelem: a másik javát akarni akár a saját kárunkra is. Nablusz nincs olyan messze! Mindössze tizenöt mérföld!

– Számomra annyi, mintha az egész óceán lenne. Ha nem látom, talán sikerül elfelejtenem…

Guillaume lehajtotta a fejét: túlságosan jól ismerte ahhoz a király állhatatos szívét, hogy ebben reménykedjen, a bölcsesség mégis azt kívánta, hogy bátorítsa. Thibaut, aki Mariettánál járt a friss hírekért, éppen ekkor érkezett meg. Mosollyal felelt Balduin kérdő pillantására:


– Jobban van, mint remélni mertük. Marietta jól gondoskodott róla. Hozzáteszem, hogy nagyon szeretné látni önt, de nem meri kérni. Gyötri a szégyen, hogy az a vadállat bemocskolta.

– Elég erős az állapota egy utazáshoz?

– Utazáshoz? Hova?

– Nabluszba, ahová te viszed el ma este. Nem akarom, hogy itt maradjon…

mindenféle aljasságnak kitéve!

– Sosem egyezne bele – nyögte Thibaut megelőlegezve a lány válaszát. – Ráadásul nem ült még lovon.

– Nincs más választása. Ez parancs! Ami a lovat illeti, azok után, amiken keresztülment, igencsak nehéz lenne. Ültesd öszvérre… szamárra… hintóba, bármibe!

De holnap reggelre messze kell járjon innen. Mondd meg Mariettának, hogy készítsen elő mindent! Én írok Máriának…

Thibaut enyhe grimaszt küldött a mosolygó Guillaume de Tyr felé, és engedelmeskedett. Tapasztalatból tudta, amikor Balduin egy bizonyos hangnemet használ, minden vita elvesztegetett idő csupán. Néhány perccel később azonban meghatottan tért vissza:

– Felség, legalább egy percre találkoznia kell vele! – jelentette ki. – Zokog, és meggyőződése, hogy ön azért taszítja el magától, mert undorodik tőle.

– Undorodom tőle? A mennyek minden szentjére, felborult a világ! Jól van: hozd ide!

Ariane egy perc múlva ott volt. Annyira maga volt a megtestesült kétségbeesés, hogy Balduin akaratlanul is elnevette magát, amivel megsebezte a lányt.

– Felség, mély bánatba taszít és elűz magától, és nevet ezen?

– Igen, mert semmi oka nincs rá, hogy így gondolkozzon. Nem űzöm el: megvédelmezem az aljas férfitól, aki kihasználta… és aki újra megtenné, ha a közelében maradna. Nabluszban jó dolga lesz. Mária királyné jó lélek, a húgom pedig imádnivaló… Ráadásul az udvarnagy soha nem teszi be oda a lábát.

– Azt hittem, hogy…

– Tudom, mit hitt, de súlyosan tévedett. Végtelenül értékes… és drága nekem.

Ariane összekulcsolta a kezét, és kivörösödött szemében remény csillant:

– Ha kedves vagyok önnek, tartson itt! Csak önért és ön által akarok élni. Felség, megtudja-e valaha, mennyire szeretem?

Térdre ereszkedett, és a király felé emelte a karját. Balduin felsegítette, és egy pillanatra magához ölelte.

– Talán jobban tudom, mint gondolja – felelte végtelen gyengédséggel. – A legcsodálatosabb ajándékot kaptam öntől, és szerelmének gondolata beragyogja szomorú utamat. Most pedig engedelmeskedjen, és utazzon el! Ne tegye még kegyetlenebbé ezt a pillanatot! Isten a tanúm, hogy boldogan örökre magam mellett tartanám!

Ajkával megérintette a lány kezét, majd elengedte:


– Kísérd el, Thibaut! És nagyon vigyázz rá! Itt egy levél Mária királynénak. Tedd el, és végy magad mellé kíséretet!

– Felesleges. Jobb, ha észrevétlenek maradunk, és különben is nyugodt a vidék.

Indulni készült a most már engedelmes, de némán zokogó lánnyal.

– Várj! – állította meg Balduin.

Elővett egy kis, kék zománccal díszített dobozt, kinyitotta, és kivett belőle egy gyűrűt, melyben a világ legkékebb türkize ragyogott. Felhúzta Ariane ujjára:

– Mindig drága volt nekem ez a gyűrű. Az apámtól kaptam tízéves koromban. Azt mondta, derűt és égi védelmet ad. Már nem tudom felvenni, ahogyan semmi mást sem

– tette hozzá az ujjait nézegetve, melyek kezdtek megvastagodni. – Őrizd meg, drága Ariane, és emlékezz rám.

A lány megcsókolta.

– Ugye találkozunk még? – kérdezte könyörgőn.

– Ha Isten úgy akarja. Ha azonban nem úgy akarja, tudd, hogy örökké téged foglak szeretni!

Egy órával később Thibaut és Ariane elhagyták Jeruzsálemet a Dávid-kapun át, melynél a citadella őrködött, s melyen át úgy indulhattak útnak, hogy nem kellett átszelniük a várost. Azután észak felé fordultak, a Ramlába és Nabluszba vezető útra.


* * *

A szamariai hegyek lábánál Nablusz – az egykori Sichem – zöld völgye áldott vidék volt, melyben a táj tiszta szépsége a természet vad burjánzásával párosul, s a kék ég és szőke föld között lágy és békés oázist alkot, ahol az utazó megállni, a lélek megpihenni vágyik. Fügefák, olajfák, citrom– és narancsfák nőttek a fehér, teraszos vagy kupolás házak között, melyek fölé hatalmas pálmák borítottak árnyékot.

A jeruzsálemi király özvegyének otthona a város fölött emelkedett a Garizim hegy első lejtőin, mely egykor a szamaritánusok gnosztikus és aszkétikus vallásának szent helye volt. Jeruzsálem elfoglalása után, az előző évszázadban Hauteville-i Tankréd, aki később Antiochia hercege lett, szicíliai stílusú, félig erődítmény, félig palota kastélyt építtetett, melyben az utóbbi jelleg kerekedett felül, amikor Amalrich király ifjú feleségének ajándékozta Nabluszt. Oda szállíttatta a kincsek egy részét, melyek a bizánci hercegnő mesés hozományát alkották. Elővigyázatos lépés volt, hisz amikor a halála után Agnès diadalmasan visszaköltözött Jeruzsálembe, első lépésként elzavarta az asszonyt, akinek képtelen volt megbocsátani, hogy viselte a koronát, melyet tőle megtagadtak, azt azonban mégsem merte kérni, hogy fosszák ki az otthonát, tudva, hogy Balduin és Tripoliszi Rajmund, az akkori régens határozottan megtagadná.

Amikor kétnapi utazás után, melynek során Thibaut mindent megtett, hogy kímélje a lányt, megérkeztek az egykori királyné palotájához, Ariane úgy érezte, a paradicsomba lépett. Agnès lakosztályai a fellegvári palotában nem nélkülözték a pompát, hála a keleti módra bőségesen alkalmazott szőnyegeknek, kárpitoknak és párnáknak. Itt azonban a bizánci fényűzés minden eleme felvonult a márványkövezetben, mely virágokkal teleszórt rétet mintázott, a falak mozaikjaiban, melyek hosszú szárnyú angyalokat ábrázoltak a távolba révedő, kék és arany ruhás Szűz Mária felé fordulva, aki imádásra emelte feléjük az áldást osztó, hieratikus gyermek Jézust, a porfíroszlopokban, melyek csillaggal teleszórt boltíveket tartottak, és egy babérbokrokkal és narancsfákkal teli kertbe vezettek, ahol szökőkút csobogott.

Mária királyné is olyan volt, mintha valamelyik mozaikról lépett volna le. Bizánci divat szerint hosszú és pompás, aranyhímzéses szalagokkal díszített sötétvörös ruhát viselt, mely elfedte a nyakát. Ám bő, arany szövettel bélelt ujjai, melyek a földig értek, egészen a válláig felcsúszhattak, ha felemelte súlyos karkötőkkel díszített karját.

Homlokát ametiszt és igazgyöngy fejdísz keretezte, s ugyanilyen medál csillogott a vállán. Két hosszú, lágyan leomló barna hajtincs keretezte tiszta arcát, melynek vonásait csak azután lehetett észrevenni, hogy a megfigyelő megszabadult a hatalmas, ikonhoz illő, ám sokkal ragyogóbb sötét szempár varázsából.

Istennői jellege azonban itt véget is ért. Huszonhat évesen a Bazileusz unokahúga élettel teli fiatal nő volt. Amikor Thibaut-t és társnőjét hozzá vezette egy kerekded főkomorna, akire egy idős, vastag szemöldökű kamarás bízta őket, egy kis, vörös foltos fehér kutyával játszott a boltív alatt, aki kitörő lelkesedéssel szaladt az eldobott botok után. A vendégek fogadására magára öltötte a királynéhoz méltó viselkedést, de látszott, hogy őszinte örömmel tölti el az érkezésük, ahogyan minden Jeruzsálemből érkező hír is, hisz a szép tájban, a gyönyörű otthonban Komnenosz Mária mélységesen unatkozott. Igazi görögként imádta a zenét, a táncot, az ünnepségeket, a költészetet és a fiatalságot, csupa olyasmit, amitől özvegy királynéi státusa megfosztotta. Helyüket félelmetes szertartásosság vette át, melyben az imák és a vallási gyakorlatok játszották a legnagyobb szerepet.

Magas, faragott elefántcsont székén ülve annál is nagyobb örömmel fogadta a vendégeket, mert jól ismerte Thibaut-t:

– Messire de Courtenay! – kiáltott fel. – Minek köszönhetem az örömöt, hogy Balduin urunk, Isten tartsa meg kegyelmében, leghűségesebb és legelválaszthatatlanabb társát köszönthetem?

– Levelet hoztam tőle, felség.

A fiatalember térdre ereszkedett – Ariane azonnal követte a példáját –, és felé nyújtotta a kis pecséttel lezárt üzenetet, melyet a sárkány főkomorna, aki a szék mellett állt, igaz, habozó kézzel, de el akart venni. Mária megállította:

– Személyesen a királytól jött az üzenet, Euphémia! Nekem kell átvennem. És ne vágjon ilyen arcot! Tudja, hogy a mostohafiam sosem veszi le a kesztyűjét.

Feltörte a viaszpecsétet, kioldotta a tekercset, átfutotta az írást, majd a térdére fektette:

– Álljanak fel mindketten! A király ránk bízta ezt az ifjú hölgyet, Euphémia, hogy biztonságba helyezze egy udvari előkelőség zaklatásától. Azt írja, rövid ideig az anyja szolgálatában állt, szépen játszik lanton, és nagyon ügyesen hímez…

– Úgy gondolja, hogy az, hogy annak a nőnek a szolgálatában állt, méltóvá teszi rá, hogy egy olyan magas rangú hercegnőt szolgáljon, mint ön? – háborgott a főkomorna.

– A királynak elment az esze. Nincs mit kezdenünk az ilyen lányokkal!

– Nyugalom, Euphémia! Nyugalom és csend! A király azt is elmondja, hogy végtelenül kedves neki, és sehol sem tudhatja nagyobb biztonságban, mint nálam. Azt írja, az örmény kerületből jössz, és Toros, a gazdag ékszerész egyetlen lánya vagy. Hány éves vagy?