– Mindannyian ismerjük bölcsességét és a királyság iránti elkötelezettségét, kedves kuzinom – szólt közbe a király –, s én vagyok a leghálásabb ezért. Ugyanakkor nem szabad, hogy ezek a tulajdonságai arra indítsák, hogy vétsen a felebaráti könyörületesség ellen. Ami pedig magát illeti, Renaud lovag, senki sem felejtette el, milyen kiváló harcos, és velem együtt mind azt kívánjuk, hogy a kardja, mely oly sokáig tétlenségre kényszerült, újra megcsillanjon a harcokban. Ami azonban a politikát illeti, legyen oly jó, és hagyja rám! Meghallgatjuk a bizánci követeket. Önt pedig, nemes hölgy, mindig örömmel látom majd!

Ehhez nem volt mit hozzátenni. Mindenki megértette, és Guillaume de Tyr titkos elégedettséggel állapította meg, hogy tanítványa fiatal kora ellenére ugyanolyan határozott, mint amilyen jó diplomata. A Krak hölgye végre visszatért a helyére a büszke Renaud karján, aki tüzes pillantásokkal borította. Hirtelen fogságába esett ezeknek a pillantásoknak. Mióta a lovag feltűnt mellette, Étiennette-en különös felindulás vett erőt. Keze alatt érezte a férfi hatalmas, sziklaszilárd öklének csontjait és kemény izmait. Egy perc múlva el kell válnia tőle, hogy visszainduljon Eldorádója túl nagy, túl üres kastélyai felé, és máris fájdalomhoz hasonló érzés hasított belé.

Renaud alakja mindent elhomályosított, még a kérése emlékét is, még a Komnenosz Mária iránti gyűlöletét is, és igencsak vonzó gondolatnak adta át a helyét.

Mit törődik a fia megházasításával, amikor még magát is olyan fiatalnak érzi, amikor képes még a szerelem gyümölcsét hajtani? Tudta nélkül ugyanazt az érzelmi utat járta be, mint Antiochiai Constance, aki, bár a legrangosabb urak udvaroltak neki, egy szerencsekatonát, egy kóbor lovagot választott férjének, aki azonban felébresztette benne a szenvedély minden édességét és kínját…

Renaud túl jól ismerte ahhoz a nőket, hogy ne vegye észre, milyen hatást keltett.

Az imént esztelen felindulásból cselekedett, egyszerűen csak arra vágyott, hogy egy közvetítőn keresztül sérthesse meg ellenségét. Rájött azonban, hogy az, hogy a hölgy lovagjául szegődött, élete legbölcsebb cselekedete volt antiochiai hőstette óta. Az asszony szép volt és kívánatos… és még milyen kívánatosak voltak hatalmas földjei és bevehetetlen erődítményei! Renaud minden erejéből tetszeni akart neki, el akarta csábítani, és ha lehetséges, feleségül venni. A hölgyet a helyére visszakísérve ellenállhatatlan, gyengéd udvariassággal fordult hozzá, ajkához emelte és lágyan megcsókolta a kezét, majd térdet hajtott:

– Részesítsen a kegyben, nemes hölgy, hogy viselhessem a színeit, és soha, esküszöm, soha nem lesz figyelmesebb lovagja. Mindenhol, minden támadóval szemben megvédelmezem, míg csak élek!

Félig helyeslő, félig gúnyos moraj fogadta a merész kijelentést, Étiennette de Milly arca azonban, melyet borússá tett a királyi visszautasítás, most olyan örömmel ragyogott fel, hogy Guillaume de Tyr letett róla, hogy figyelmeztesse a lovagot királya iránti kötelességeire. Úgy gondolta, a vártnál jobban végződtek az események, és későbbre halasztotta a két ember megfigyelését. A palota falain a trombiták a bizánci követek érkezését jelezték, és felkészültek a fogadásukra.

Bár az első megbeszélés során felmerült a kis Isabelle sorsa, nem fogalmaztak meg semmiféle konkrét kérést vagy megállapodást. Andronic l'Ange mindössze azért jött, hogy lássa, hogyan viszonyul IV. Balduin az egyezségekhez, melyeket az apja, I.

Amalrich és Konstantinápolyi Manuel kötöttek egy közös támadásra vonatkozóan Egyiptom ellen, hogy megkíséreljék saját földjén aláaknázni Szaladin hatalmát, mielőtt még nem késő.

A fiatal király pompásan fogadta a nagyurat. Tisztában volt a személyes és családi kapcsolatokkal, melyek apját a Bazileuszhoz fűzték, és sértetlenül meg kívánta őrizni azokat: Bizánc a frank királyság legjobb és legerősebb szövetségese volt. Ezért nem hagyott kétséget szándékai felől. Ugyanakkor a Turan sahhal megkötött fegyverszünet érvényben volt, és Jeruzsálemnek nagy szüksége volt rá, hogy ez még kitartson egy ideig, hogy kellően felkészülhessenek az egészen bizonyosan nehéz hadjáratra, mely erős hadtesteket igényel majd. Az lenne a legjobb, ha megvárnák az új keresztes hadsereget, mely húsvétra biztosan megérkezik. A követ egyetértett: ő maga is csak kevés hajóval jött. Csak az volt a fontos, hogy megbizonyosodjon róla, hogy az egyezség továbbra is fennáll. Vidám lakomát rendeztek, ittak, és magasba emelték a kupát azok dicsőségére, akik majd legyőzik Kairó rókáját.

A király azonban csak látszólag osztozott az örömben. Egyedül Isten lehetett tudója, azok között lesz-e, akik felszabadítják a királyságot a hallatlan fenyegetés alól, hiszen nem táplált illúziókat az ellenség erejét illetően, melyről csak azt remélte, hogy nem kezdeményezi a fegyverszünet feloldását, ha rájön, mennyire törékeny. Amíg Aleppó erősen kitart, Szaladinnak sok idejébe beletelik, míg megszerzi Szíria teljes területét, és addig Jeruzsálem békében élhet. Más részről Balduinnak nem volt kedvére a gondolat, hogy ő törje meg az értékes fegyverszünetet, és a császár sürgetése rosszul érintette, még ha ebből nem is mutatott ki semmit. Guillaume de Tyrt azonban nem tudta becsapni: nyitott könyvként olvasott tanítványa szívében és gondolataiban.

– Nagyon helyesen tette, felség, hogy semmit sem sietett el. A Bazileusz, akinek csapatai súlyos vereséget szenvedtek Anatóliában, csak a bosszúra tud gondolni. Ahhoz azonban, hogy a hajói Egyiptom támadására induljanak, szüksége van a kikötőinkre és a támogatásunkra, annak ellenére, hogy sokkal több embere és pénze van, mint nekünk. Egyelőre miénk a győzelem, a bárói és a fegyveresei pedig szeretnék nyugodtan kiélvezni. Katasztrofális eredményre vezetne, ha ismét hadba szólítaná őket.

– Tudom! Csak attól félek, hogy a követ itt akarja bevárni a tavaszt, az új európai csapatokat és a nagy bizánci flottát… Ha pedig így van, kénytelenek leszünk Kairóba indulni.

– Nem biztos. Csak három gályája van, és biztosan szívesebben tölti otthon a telet.

Ha szükséges, ebbe az irányba terelhetjük mi is… persze diszkréten. Egyelőre az unokatestvérénél, az özvegy királynénál kívánja tiszteletét tenni.

– Ez természetes. Elküldöm Thibaut-t, hogy értesítse a mostohaanyámat.

– Miért Thibaut-t, amikor egy egyszerű futár egy levéllel elegendő lenne? –

lepődött meg Guillaume, aki mindenkinél jobban tudta, mennyire gyűlöli a fegyvernök, ha el kell távolodnia urától.

– Komoly okom van rá, barátom. Bizonyára észrevette a fogadáson, hogy az udvarnagy nincs jelen.

– Valóban. Azt mondták, beteg. Erősen meglepett: annyira szeret parádézni, hogy inkább abba betegedhet bele, hogy kimaradt a fogadásból.

– Tegnap éjjel csúnyán nekiesett egy falnak. Hatalmas púp nőtt a fején, és egy rög felhasította az arcát. Nincs veszélyben az élete, de nem nyújt szép látványt…

– Ennyire részeg volt? – nevetett a kancellár.

– Nem. Thibaut-nak köszönheti, aki lerántotta egy lányról, akit ez a bűzlő kecske éppen megerőszakolt.

Guillaume-nak a király dühtől elfehéredő arcát látva homlokára szaladt a szemöldöke, és egy percig hallgatott.

– Egy lány! – nyögte végül. – Remélem, nem a kis örmény? Akivel az édesanyja megajándékozta?

Balduin halottsápadtról hirtelen lángvörösre váltott:

– Tud róla? – jegyezte meg szárazon.

– Ahhoz, hogy jól szolgálhassam, felség, mindenről tudnom kell, ami a palotában történik. Tudom, hogy az éjjel önhöz vezették, és tudom, hogy boldog volt, mert mélyen és őszintén szereti önt. Azt reméltem, felséged is boldog lesz.

Végtelen gyengédség csengett a hangjában. Balduin mégis elfordult, hogy elrejtse szemébe szökő könnyeit.

– Az voltam – suttogta. – Határtalan boldogságban volt részem, mert egy percre elfelejtettem, ki vagyok, és elfelejtettem a betegséget, melyet magamban hordozok. A kiáltása, abban a pillanatban, amikor megfosztottam szüzességétől, kijózanított… és visszatérített a borzalmas valóságba. Átkozott magom nem áradt belé, és hálát adok ezért az Úrnak. Az Úrnak, aki nem mentett meg a kísértéstől!

– Ne vádolja! Isten nem ítéli el az őszintén felkínált szerelmet! Mindenki szabadon rendelkezik a testével, és ez a lány önként lett az öné. Mi történt azután?

– Megérkezett a bizánciak hírnöke, és visszaküldtem az anyámhoz. Nem akarta, hogy visszakísérjék, de Thibaut nyugtalan volt. Utána futott, a többit pedig már tudja…

– Az udvarnagy felismerte a támadóját?

– Thibaut szerint nem. Minden nagyon gyorsan történt, és sötét volt.

– És visszavitette a lányt az édesanyja lakosztályaiba? Abban az állapotban talán nem…

– Marietta vette magához, és most is ott van. Értesítettem az anyámat – egyben köszönetet is mondtam –, hogy most még magamnál tartom, de a későbbiekre vonatkozóan nem ez a szándékom. El kell utaznia, és ezért küldöm még ma este Nabluszba Thibaut-t: elkíséri Ariane-t a mostohaanyámhoz. Mária egy kicsit bolondos, de maga a megtestesült jóság, és varázslatos az otthona. Ariane jól fogja érezni magát…

nekem pedig megnyugodhat a lelkem. Itt, az asszonyok gonoszsága és az aljas Courtenay között, aki bizonyára újra akarná kezdeni a gazságát, vagy másképp próbálna bosszút állni, nem lenne biztonságban. Krisztus sebeire! Micsoda sárból faragták az embereket!

Miközben beszélt, Balduin odalépett egy cédrusfa ládához, melyen a kardja és a tőre feküdt. Felvette a tőrt, kivonta hüvelyéből és az értékes láda fedelébe döfte, majd kihúzta és a csillogó pengét bámulta, mintha új ellenséget keresne számára. Guillaume de Tyr, akit aggodalommal töltött el az arcára kiülő kétségbeesés, odalépett hozzá, és gyengéden kivette a kezéből a fegyvert:

– Nem. Ez semmit sem oldana meg, és elveszítené a lelki üdvét! Fiam, ennyire szereti azt a lányt?