Sietve betakarta szétszakított inge maradványaival, és a köpenyét kereste, hogy beburkolja. A lány hagyta magát, mint egy kisgyermek, de amikor Thibaut fel akarta emelni, fájdalmasan felnyögött és ájultan hanyatlott hátra. Thibaut félt, hogy nem tudja felemelni a tehetetlen testet. Pedig Ariane-nak ápolásra volt szüksége, melyet csak az asszonyok vagy egy orvos adhat meg neki. Izmait megfeszítve ismét fölé hajolt, amikor léptek zajára emelte fel a fejét. Megkönnyebbülésére Mariettára ismert, és odafutott hozzá. Balduin dajkájának nem kellett hosszasan magyaráznia. Azonnal kitört:

– Agnès asszonyhoz akarja vinni, hogy rajta nevessen az összes kisasszony?

– Akkor hová?

– Hozzám! Fogja a vállát, én emelem a lábát…

Marietta Balduin betegségének és dajkái posztjának köszönhetően egy kis szobában lakott a királyi hálószoba és a városfal között, mely egyben gyógyszerraktárul is szolgált. Volt egy ládája, néhány matraca és párnája, egy kancsója és egy mosdótálja.

Egyenesen a lépcső vezetett oda. Ariane-t itt fektették le, majd Marietta kitessékelte a fegyvernököt.

– Most menjen a dolgára! Tudom, hogyan kell ápolni. Nem ő az első megerőszakolt lány, aki a kezem alá kerül.

– De eszméletlen! Biztos benne, hogy nincs veszélyben? Pedig hamar odaértem, és annak a kutya fattyának nem sok ideje volt…

– Nem telik sok időbe megerőszakolni egy lányt, ha előtte egy ökölcsapással elkábítják. Nyugodj meg. A teste hamar meggyógyul, de a lelke nehezebben fog.

Szegény kislány! Az a gálád megkapta, amit akart!

– Hogyhogy amit akart?

– Megmondom: mióta csak a kislány megjött, körülötte sündörög. Agnès asszony jól tudja, és már többször megfeddte ezért. Azt akarta, hogy a lányka szűzen érkezzen a király ágyába. Biztosan követte és kileste.

– Azt hittem, fél a leprától.

– Részeg: bűzlik a bortól! Most pedig menjen! Dolgom van!

Mielőtt visszatért volna Balduinhoz, aki a bizánci követet fogadta, Thibaut visszament a bűntett színhelyére, azzal a szándékkal, hogy örökre elvegye Courtenay kedvét az erőszakoskodástól. Bár már a legkevésbé sem voltak illúziói a férfi értékét illetően, gyűlöletes volt számára a gondolat, hogy ilyen nyomorult apa nemzette. Ha ott találta volna, az udvarnagyra rendkívül kellemetlen percek vártak volna, hisz Thibaut-ban olyan éktelen harag lángolt, hogy akár meg is ölte volna. Azonban már nem találta ott. Mindössze a falon csillogó vérfolt tanúsította, hogy itt volt.

III. fejezet

A nabluszi hölgyek

Másnap, miután elbúcsúzott az ifjú házasoktól, akik askaloni birtokukra indultak nászútra, a király nagytanácsot tartott, kihasználva, hogy minden báró Jeruzsálemben van. Az éjjel érkezett hírek is szükségessé tették az összejövetelt, melyre a trónteremben került sor, ahol egy magas, bronz, elefántcsont és arany karszék állt az Anjou-Ardennes ház címerével díszített, kék-arany baldachin alatt. Körben a királyság nagyjainak lobogói és címerei alkottak susogó, színes sorfalat, és minden báró – többen hölgyek voltak közülük – rendelkezett egy székkel a saját címeres pajzsa alatt. Semmi sem emlékeztetett itt a puha, keleti díszletekre, melyeket szőnyegek és értékes kárpitok lágyítottak: a tágas terem szigorú volt kőfalaival, de nemes és impozáns hatást keltett. Bizánci követséget vártak, melynek három hadigályája Akra kikötőjében vetett horgonyt. Ezt a hírt hozta az éjszakai hírnök, egyelőre azonban a kék és arany ruhát viselő, koronás király Guillaume de Tyr segítségével különféle kérdésekről tárgyalt.

– Felség, szeretett királyunk!

Egy asszony erős és tiszta hangja csendült fül, miközben előrelépett. Kétségkívül a frank királyság egyik legbefolyásosabb személyisége volt: egyedül uralkodott a hatalmas Jordánon túli területen, mely Jerikótól a Vörös-tengerig magába foglalta a gazdag Moab földet, ahol szőlő, olíva, gabona és cukornád termett, ahol a nagy karavánutak futottak, melyek összekötötték Arábiával vagy a Perzsa-öböl gazdag völgyeivel49. Bevehetetlen erődítményei – Montreál és a moabi Krak – éberen őrködtek, olyan lenyűgözően, hogy az asszonyt a „Krak hölgyének” nevezték.

Valójában Étiennette de Millynek hívták, Philippe de Milly, a Jordánon túli terület urának lánya volt, aki 1167-ben, felesége halála után visszavonult a templomosokhoz.

Az alig harmincéves asszony máris kétszeresen özvegy volt. Először III. Onfroi de Toron után, aki az öreg hadvezér fia volt, és akitől volt egy tizenkét év körüli fia – akit szintén Onfroi-nak hívtak, mint az apját és a nagyapját –, és egy lánya, Isabelle, aki egy éve Örményország királynéja volt.

Második házasságát – a hatalmas területnek mégiscsak szüksége volt vitéz katonára az élén – Milon de Plancyval kötötte, egy makacs, ótvaros, rosszkedvű és hiú champagne-ival, aki mindössze két évig alkalmatlankodott: meg akarta kaparintani magának a régensséget Balduin kiskorúsága idejére, és 1174 decemberének egyik éjszakáján megfojtották Akra egyik sikátorában. Azóta Étiennette határozottan és bölcsen igazgatta világát: ezt bizonyította lánya házassága is III. Rupen örmény királlyal.

Előző este Sybilla esküvőjének egyik gyöngyszeme volt, hisz megőrizte döbbenetes 49 Körülbelül a mai Jordánia területe


szépségét. Nem volt túl magas, de annak látszott büszke és előkelő viselkedése miatt.

Tökéletes csontozat adta meg enyhén sasorrú arcának tartós szépségét. Egyenes tekintetű, nagy barna szeme ritkán pislogott, érzéki rajzolatú szája azonban elárulta, hogy a hideg és fenséges asszony csókolni is tud. Volt még egy különlegessége: talán Agnès egyetlen barátnője volt, akivel mindig is remek kapcsolatot ápolt.

Most is az „anyakirályné” teljes egyetértésével hagyta el a helyét, és lépett előre a trón felé kecsesen és fenségesen. Mögötte lebegett ibolyaszín fátyla, mely a fejét és a mellkasát fedte a homlokát keretező ametiszt és igazgyöngy karika rögzítésében.

Balduin egy mosollyal és egy kedves mozdulattal fogadta:

– Mit kíván a Jordánon túli vidék nemes hölgye, hű barátnénk?

– Hogy a király fűzze erősebbre a szálakat, melyek a koronához kötnek minket, engem és az enyéimet. Ez a palota még a tegnapi ünnepség hangjait visszhangozza.

Szép és emelkedett ünnep volt, mely megpecsételte két ház egyezségét a két fiatal szerelme által. Ezért gondoltam egy másik ünnepre, egy jövőbenire, mely azonban ugyanilyen hasznos lenne a királyság számára.

– Milyen ünnepre gondol, nemes hölgy?

– Egy másik házasságra. Felséges királyunk, azért jöttem, hogy megkérjem fiam, IV.

Onfroi de Toron, minden birtokom örököse számára Isabelle húga kezét, hogy amikor eljön az ideje, együtt adják meg a királyságnak az erős védelmezőket, melyekre nagy szüksége lesz.

A trón mögött valamivel hátrébb állva Thibaut-nak ökölbe szorult a keze. Úgy érezte, kissé sokat foglalkoznak mostanában a hercegnő jövőjével. A durva Châtillon után most ez a hárpia akarja rátenni a kezét?! Nem nehéz kitalálni, miért! Remek húzás lenne részéről, ha összeházasítaná a fiát azzal, aki Sybilla után igényt formálhat az uralkodásra, hisz így a fia király lehetne. Nem maradt azonban ideje, hogy tovább szője gondolatai fonalát. Guillaume de Tyr mosolyogva közbelépett:

– Szép és nemes ötlet, és méltó is lehet figyelmünkre… néhány év múlva. Isabelle hercegnő még csak kilencéves, a kérője pedig tizenkettő, ha nem tévedek.

Étiennette de Milly végigmérte az akadékoskodót:

– A hercegi családokban a házasságok korán eldőlnek, és a menyasszony amellett nevelkedik, akihez, ha eljön az ideje, hozzámegy.

Thibaut megremegett. Tudta, hogy a Krak hölgye gyűlöli Komnenosz Máriát, mivel azután, hogy I. Amalrich elűzte Agnès de Courtenay-t, abban reménykedett, hogy hozzámehet a királyhoz, és fejére teheti Jeruzsálem koronáját. Miféle szeretetet remélhetne tőle „a görög nő” lánya, ahogyan megvetéssel nevezte? Thibaut-nak felkavarodott a gyomra a gondolatra, hogy talán Balduin elfogadja az ajánlatot, és törékeny kishúgát a moabi Krak erős falai mögé küldi nevelkedni. A király egyelőre nem felelt. A kancellárnak azonban még volt mondanivalója. Mosolyt küldött az asszony felé, aki támadásra kész kobraként emelkedett előtte:

– A király egyelőre nem felelhet, nemes Étiennette. A Bazileusz50 követét várjuk. Az 50 A bizánci császár


özvegy Mária királyné az unokahúga, és lehet, hogy a császárnak szándékai vannak a lányával kapcsolatban. A beleegyezése nélkül nem kötelezhetjük el a kis Isabelle-t…

Erre nem volt mit felelni: Étiennette-et legyőzték, és Balduin futó mosollyal mondott köszönetet egykori nevelőjének. Hirtelen azonban egy váratlan lovag állt ki a Krak hölgye mellett, aki éppen visszaindult a helyére: Renaud de Châtillon ugrott oda hozzá, hogy a karját nyújtsa, de ahelyett, hogy visszakísérte volna, határozottan visszafordította a trón felé.

– Felség – harsogta olyan hangosan, hogy erőteljes hangját bizonyára még a díszudvarban is hallották –, a Jeruzsálemi Frank Királyság urának nincs szüksége egy görög véleményére, hogy férjhez adja a húgát. Az is épp elég, hogy részben az átkozott görög vért hordozza magában. Adjon neki férjül egy közülünk való herceget: így elkerülheti, hogy jövendő utódai az elferdült bizánci gondolkodást örököljék. A Jordánon túli uradalom felér egy királysággal. Maguk, többiek, mit gondolnak? – tette hozzá a többi báró felé fordulva.

Mindenfelől érkeztek a helyeslő szavak, és a lovag arcára diadalmas mosoly ült ki.

Szinte egyedül Tripoliszi Rajmund tiltakozott:

– Mit képzel, hol van, Renaud lovag? Senki előtt nem titok, hogy gyűlöli a császárt, mióta megalázta önt, amikor a véres ciprusi tettei után arra kényszerítette, hogy térden állva, meztelen karral, a kardját a hegyénél fogva bocsánatot kérjen tőle. Akkor Antiochia hercege volt, de ma már csak az, aminek a király akarja…