Az ajtó előtt ott találták Mariettát, aki megállította Thibaut-t. A királynak egyedül kell bemennie, mert valaki várja. Balduin összevonta a szemöldökét:


– Az éjszaka közepén? Ki az?

– Semmi olyasmi, ami érdekelhetné a királyságot – vonta meg a vállát az asszony. –

Sem a kíváncsiskodó fegyvernököket.

– Se éjjel, se nappal nem hagyom magára a királyt! – tiltakozott Thibaut, és megpróbálta félretolni a termetes asszonyságot, aki azonban kitartott.

Balduin eközben bement. Marietta megenyhült:

– Ugyan! Biztosíthatom, hogy nincs mitől tartani. Éppen ellenkezőleg!

Eközben odabent hihetetlen látvány várta Balduint, aki egy pillanatra azt hitte, a nászszobába tért vissza. Ahogy az imént, itt is egy inget viselő fiatal lány ült a levendulával és rózsaszirmokkal megszórt ágyban a piros gyertyák fényében. Lesütött szemmel, izgalomtól kipirult arccal összefonta karját a keble előtt, mely kirajzolódott a finom anyag alatt. Csak a hajszíne volt más: a jelenés haja sötétebb volt, mint az éjszaka, és ahelyett, hogy gyöngyökkel fogták volna össze, szabadon omlott alá a lágy ívű vállra. Balduin sosem látott ennél bájosabbat…

Egy pillanatra a lélegzete is elakadt, de hamar összeszedte magát. Vonzotta a szép látomás, és leült az ágy szélére.

– Kisasszony – suttogta –, miért van itt? Ariane anélkül, hogy fel mert volna pillantani rá, fülig pirulva, bizonytalan hangon felelt:

– Hogy örömet szerezzek önnek, felséges királyom. Felséges édesanyja mindent maga készített elő, hogy ön is megkapja ma éjjel a szerelmet, ahogyan a hercegnő is.

– Az… anyám? Hogy merte ezt parancsolni magának?

Ariane hirtelen felvetette a szemét, és a király látta, hogy fekete gyémántként csillog:

– Parancsolni? Ó, felséges királyom, magam is eljöttem volna, ha ő nem hoz el!

Tudja, hogy szeretem önt! De… talán elfelejtette?

– Nem… nem, dehogy! Hogyan… felejthettem volna el? A csók, melyet magától kaptam, megédesíti napjaimat… és felkavarja éjszakáimat.

– Akkor adja vissza… vagy engedje, hogy még többet adjak! Sokkal többet!

Ariane elhagyta a párnák védelmét, és a selyemlepedőkön egészen közel siklott a királyhoz. Balduin alig egy ujjnyira az ajkától érezte az örömtől ragyogó arcot, miközben nyakát friss karok illatos gyengédsége fogta körül. Ariane még közelebb jött, ajkuk egymáshoz ért, s egymásba olvadt a mindent elsöprő szenvedélyben. Balduin a keze alatt érezte a felkínálkozó fiatal test melegét, a mellkasán a kis, kemény kebleket, csípőjében pedig a vágy égető emelkedését, mely elsöpörte mind józan eszét, mind akaratát. Mégis, amikor érezte, hogy Ariane ujjai kibontják ruháját, hogy a bőrét érintsék, összerezzent, és el akart húzódni:

– Ne… nem akarom…

– Én pedig akarom! Szeretlek! Nem is tudod, mennyire szeretlek. Mindig is a tiéd voltam, és csak ezért a pillanatért éltem. Ne tedd tönkre. Olyan boldog vagyok!

Boldog volt a király is. El sem tudta volna mondani, mennyire. Ariane, azzal a vele született tudással, melyet a szerelem kelt életre Keleten, gyengéd csókokkal és ölelésekkel burkolta be. Gyengéd és ellenállhatatlan kényeztetéssel, melynek Balduin engedett. Átvette az irányítást, és végül boldog zokogással, szinte őrült izgalommal hatolt belé, fájdalmas kiáltást szakítva fel a szűz lányból. A sikoly kijózanította Balduint, és visszaadta akaratát. Nyögve elszakadt Ariane-tól, az ágytól, és botladozva megindult a galéria oszlopai felé, melyeknek nekitámaszkodott, várva, hogy lecsillapuljon a szíve. Zúgott a feje, ahogy hallotta, hogy a lány panaszosan hívja:

– Gyere vissza, szerelmetes uram!

– Nem! Nem lett volna szabad! Hogyan felejthettem el, hogy mi vagyok… és mi vagy te?

Ariane utána jött és a karjába siklott. A királynak nem volt ereje elküldeni.

– Hogy mi vagyok? A tulajdonod, a szolgálód, a rabszolgád, de leginkább az, aki szeretni fog, míg csak él…

– Éppen az életedre gondolok! En a halált hordozom magamban… borzalmas halált, te pedig olyan szép vagy, olyan tiszta, olyan fiatal!

– Mit számít! Egy nap úgyis meghalok! Tégy engem, mint egy pecsétet, a te szívedre, mint egy pecsétet a karodra, mert erős a szerelem, akár a koporsó…

Az utolsó szavakra Balduin összerezzent:

– Ismered az Énekek énekét? Szinte hihetetlen.

– Miért? A világ legszebb szerelmes verse, és a fajtámbéli lányok műveltebbek, mint gondolod…

Nevetett, és nevetése lefegyverezte a királyt, ám amikor vissza akarta húzni az ágyba, ellenállt:

– Nem szabad! Furdalna utána a lelkiismeret!

– Szóval nem szeretsz – nyögte a lány a sírás küszöbén.

– Éppen azért akarlak kímélni, mert szeretlek. Keze közé fogta az arcát, és olyan közel hajolt, hogy szinte összeért az ajkuk.

– Ó, igen, szeretlek! A rózsacsokor óta úgy élsz bennem, mint egy gyengéd fényesség… és egy szívet tépő bánat! Ha olyan férfi lennék, mint a többi, királynővé tennélek…

– Nem, nem tehetned meg, mert túlságosan alacsony a származásom, de ezt nem kell sajnálnod, mert végül mégis együtt vagyunk. Fogadd el, amit a sors… és felséges édesanyád ad! Nem vágyom másra, mint hogy melletted legyek, az árnyékodban, de egészen közel hozzád. A többi kérdésben Istenre bízom magam és a szerelemre!

Előfordul, hogy csodákat tesz…

Újra hatott a báj. Olyan édes volt hallani ezt a hangot, s még inkább, amit mondott, hogy igazi gyógyírként hatott a fiatal király sajgó szívére. Miért utasítaná vissza, miért utasítson el mindig mindent? Hirtelen túl fáradtnak érezte magát, hogy harcoljon önmaga ellen.

– Hogyan taszítsam el, amire a világon a legjobban vágyom? – suttogta arcát a lány hajába fúrva, boldogan érezve, hogy Ariane hozzásimul.

Talán visszatértek volna a vérfoltos lepedőjű ágyba, de kint a nehéz bronzvereteken forduló ajtók zaja hallatszott, katonai parancsszavakkal és lódobogással kísérve. Azután valaki elkiáltotta magát:

– Üzenet Bizáncból! A királynak!

Balduin sietve felkapta a földről Ariane ingét, majd a széken hagyott köpenyét, segített beleburkolóznia, gyorsan megcsókolta, majd Mariettát szólította, hogy kísérje vissza a lányt az anyja lakosztályaiba. A dajka azonban nem volt ott.

– Lement valamiért a konyhába – magyarázta Thibaut, aki odakint egy padon őrködött. – Akarja, hogy megkeressem?

– Nem – vágott közbe Ariane. – Egyedül is visszatalálok. Nincs olyan messze!

Ezzel, mint egy könnyű árnyék, eliramodott a kő csigalépcső felé, miközben Balduin visszament a szobájába, hogy a császári követ fogadásához méltóbb ruhát öltsön. Thibaut nem követte azonnal, rossz előérzete támadt: amikor az örmény lány szélvészként elsuhant előtte, homályos fenyegetést érzett. Egy pillanatig habozott, majd bekiabált az urának:

– Utánamegyek. Túl sok a részeg ma éjjel a palotában.

Ezzel lefutott a lépcsőn, átszelte a kihalt fügés udvart, befordult egy alacsony boltív alatt, és egy keskenyebb lépcsőhöz érkezett. Kiáltásokat hallott. Négyesével szedve a fokokat felrohant a lépcsőn, és kiért a két, falra rögzített fáklyával megvilágított passzázsra. Látta, hogy amitől tartott, megvalósulni látszik. Ariane kiáltott, de mostanra csak nyögni tudott a férfi durva keze alatt, aki megerőszakolta. Leszakította róla köpenyét, és Thibaut csak a lány meztelen, szétfeszített lábát látta a férfi alatt, aki nagy csípőmozgásokkal rángatózott rajta. Hirtelen dühében rárontott a nyomorultra, megragadta a ruhája gallérját, melynek arany szálai megcsillantak a sötétben, elszakította a szerencsétlen lány testétől, és akkora erővel taszította hátra, hogy a támadó nekicsapódott a falnak, ahol összerogyott, és eszméletét vesztette a csapás súlya alatt. Éppen az egyik fáklya alá esett, és Thibaut gond nélkül felismerte: Jocelin de Courtenay volt, az apja…

Alig lepődött meg. Attól a perctől kezdve, hogy megpillantotta, amikor megérkezett Renaud de Châtillonnal, Thibaut semmit sem érzett iránta, hacsak a bizonyosságot nem, hogy ezzel az emberrel szemben mindig óvatosnak kell lennie, és soha, semmiféle kötelék nem szövődik közöttük. Courtenay akkori nyomorúságos külseje sem tudta meghatni, hisz fiatal kora ellenére tudott olvasni a látszat mögött. A túlságosan rugalmas, túl simulékony, túl kitérő, egyszerre kecses és arrogáns megjelenésű Jocelin de Courtenay Tripoliszi Rajmonddal ellentétben semmit sem tanult fogolyéveiből: csak még kéjsóvárabb lett, és még mohóbban ki akarta élvezni a kiváltságokat, melyeket Edessza és Turbessel névleges grófi címe ugyanúgy nem indokolt, ahogyan rabtársának antiochiai hercegi címe sem. Az volt a szerencséje, hogy a húgát egy olyan király anyjának szerepében találta, akinél a tévedés veszélye nélkül tudni lehetett, hogy nem lesz hosszú életű. Az első' pillanattól kezdve megvetette ezt a királyt, és félt tőle, de a lehető legártatlanabb maszk mögé rejtette az érzéseit.

Mostanra udvarnagyi rangra emelték, megajándékoztatta magát egy városi palotával és elég pénzzel ahhoz, hogy azt a pompás életet élje, mely eddig annyira hiányzott neki: hosszú órákat töltött az asztalnál vagy az ágyban csinos lányok vagy fiatal fiúk társaságában, fennmaradó idejében pedig értékes, arannyal vagy ezüsttel szőtt anyagokból készült, pompás ruháiban sétálgatott fel-alá a palotában, melyek alatt tekintélyes pocak kezdett kerekedni.

Jocelin az elfeledett fiú viszontlátását nem fogadta túlzott örömmel, és bár megölelte, csak a látszat kedvéért tette, hisz minden szem rá szegeződött. Az ő sápadt kék, a húgához hasonlóan a halántéka felé kissé metszett szeme jéghideg maradt.

Azóta háromszor sem szólt hozzá. Akkor is csak kellemetlen megjegyzéseket tett.

Aznap éjjel Thibaut-nak, akit elöntött az undor és a gyűlölet, minden józan eszére szüksége volt, és fel kellett idéznie magában lovagi esküjét, hogy ne fojtsa meg a kövér disznót, aki szégyent hozott a névre, melyet mindketten viselnek. Egy percig sem érdekelte, nem sérült-e meg súlyosabban a falnak csapódva, csak Ariane-nal törődött, aki mozdulatlanul, meztelenül feküdt a földön, széttárt karral és lábbal, ahogyan a támadója a kövezethez szegezte. Fölé hajolva azonban Thibaut látta, hogy szeme a szörnyű kétségbeesésben tágra nyílik, és patakzanak a könnyei.