Ha nem talál sürgősen ennivalót, az eredmény majdnem ugyanolyan katasztrofális lesz, mintha fölakasztották volna, csak éppen sokkal lassabban éri majd el… Azonnal szemrehányással illette magát sötét gondolataiért. Ha Isten megengedte, hogy megszökjön a vesztőhelyről, nem fogja magára hagyni élni akarásában. Ezzel megindult, lépteit a földön talált, szinte sima bottal megtámogatva. Hirtelen úgy érezte, valami hajtja előre. Talán az őrangyala… Vagy szegény édesanyja lelke, akit az elöljáró katonái a házuk küszöbén ütöttek agyon, amikor érte mentek, hogy gyilkosság vádjával letartóztassák, melyet nem követett el. Erre a gondolatra könnyek szöktek a szemébe, s ezen maga is meglepődött: annyit siratta édesanyját a börtönben, hogy azt hitte, mostanra egyetlen könnycseppje sem maradt…

Egyre metszőbb lett a hideg, így a ruhaujjával megtörölte az arcát, nehogy ráfagyjanak a könnyek. Különben is elhomályosították a látását, és nem volt már világos! Egy patak mentén haladt, úgy gondolva, biztosan vezet valahova…

A fák ágain át a szökevény előtt hirtelen megcsillant valami: egy gyönge fénypont, mely gyertya lángja lehetett. Teljes természetességgel indult meg az élet jele felé, ahogyan a három királyok követték a csillagot a betlehemi éjszakában. A fény azonban eltűnt az erdő sűrűjében, ráadásul a patak is kanyarodott. A víz szeszélyéből a fiatalember mégis megtudta, mihez közelít. Eszébe jutott az az őszi nap… ó, több mint tíz évvel azelőtt, amikor az apja elhozta ide, hallgatásra és titoktartásra intve, amitől a kisfiú beleborzongott az örömbe. Korábban, amikor az apja magával vitte, sosem mentek ennyire messze a házuktól, hiszen előző este indultak útnak. Ez elragadtatással töltötte el a kisfiút, annál is inkább, mert nem tartottak pihenőt egyetlen fogadóban sem: lovon vittek magukkal mindent, amire szükségük volt.

Egyetlen kérdést sem tett föl, hiszen tudta, hogy úgysem kapna választ. Beérte a várakozással, a titkos örömmel és a büszkeséggel, hogy méltónak ítélik egy titokra.

Megérkeztekor nem kellett csalódnia, és remélte, így lesz ez a mai napon is.

Amikor végre szétrebbent előtte a fák és bokrok függönye, fölfedve egy tisztást, a félig romos torony ott állt előtte, és a fiatalemberen boldog remegés futott végig, hiszen az iménti fény az egyik keskeny kis ablakában világított. Ez biztosan azt jelentette, hogy az öregember még él, és segíteni fog neki. Olyan nagy szüksége volt erre a segítségre, hogy elnyomta benne az üldözött vad bizalmatlanságát. Különben is, még ha valaki más lakik is ma már az elfeledett toronyban, még ha ellenséggel találja is szembe magát, nem sok vesztenivalója van…

Néhány egyenetlen lépcsőfok vezetett az alacsony ajtóhoz. Nekidőlt a durva fának, előre érezve átfagyott testében a másik oldalán bizonyára uralkodó kellemes meleget, majd egy utolsó habozás után bekopogott, de olyan elgémberedett ujjal, hogy semmi zajt nem csapott. Ekkor ismét kopogott, minden maradék erejét az öklébe összpontosítva. Mély hang válaszolt:

– Ki van ott?

– Egy szerencsétlen… aki segítségért könyörög!

Az ajtó azonnal kinyílt, fölfedve a fényben egy magas, fekete csuhás alakot, tar, sárgán tükröződő fejjel, hosszú, fehér szakállal. Az alak meggörnyedt, és mankóra támaszkodott, de a szökevény tudta, hogy ugyanaz a férfi, mint egykor.


– Thibaut lovag – kérte –, könyörüljön rajtam!

– Ismersz engem? Ki vagy?

– Renaud des Courtils. Néhai apám egykor elhozott ide…

– Gyere be! Gyere be gyorsan!

A fiatalember ellökte magát az ajtófélfától, amelynek eddig támaszkodott, és térdre rogyott a kandalló előtt, melyben néhány fahasáb égett. Olyan heves volt a mozdulata, hogy az öregember azt hitte, mindjárt magához öleli a tüzet. Mindössze ázott rongyokat viselt, és annyira remegett, hogy a foga is vacogott belé.

– Honnan jössz ilyen állapotban? – aggodalmaskodott a Thibaut-nak szólított öreg.

– Hol van az apád?

– Meghalt… Szent Hilariuskor7, egy hónappal ezelőtt. Diaré vitte el. Ez volt az első

a sorscsapásaink sorában.

Aztán a király elöljárója rá akarta tenni a kezét az örökségünkre, azzal az ürüggyel, hogy az apám kölcsönt vett fel tőle. Ami nem igaz!

– Nem kell bizonygatnod. Az apád soha életében nem tartozott senkinek. De vesd le az ázott rongyaidat, és burkolózz be ebbe! – tette hozzá, és egy takarót nyújtott felé, melyet egy durván faragott faládából vett elő. – Megszárítalak, miközben elmondod a történeted folytatását.

– Ó, az nem lesz hosszú: az elöljáró eljött hozzánk Courtils-ba, hogy elűzzön minket. Az egyik embere megölte az édesanyámat, aki merészelt ellentmondani neki, és átkot szórt a fejére, engem pedig börtönbe vetettek, miután lefegyvereztek…

– Azért, mert meg akartad védeni, ami a tiéd?

– Nem – nevetett föl keserűen Renaud. – Azért, mert megöltem az anyámat, és elloptam egy csatot, melyet megtaláltak a matracomban, ahová fogalmam sincs, hogyan került.

– Nem nehéz kitalálni: az egyik nyomorult, talán maga az elöljáró, rejtette oda.

Azután?

– A börtön következett… majd tegnap reggel a bitófa… ahonnan hatalmas szerencsével megszöktem.

– A bitófa? No de az apád nemes volt, és becsületes ember. Voltak barátai. Senki sem állt ki, hogy meghiúsítsa az elöljáró terveit? Mégiscsak elképzelhetetlen, hogy felkössenek egy nemest!

Renaud megvonta a vállát, mely még mindig reszketett a melengető posztótakaró alatt.

– Châteaurenard-ban a félelem az úr, mióta sokan elmentek a keresztes háborúba…

hogy csatlakozzanak az uralkodóhoz.

Az öregember az egyik sarokból előhozott egy félig telt üstöt, és a tűz fölé akasztotta melegedni, majd elővett egy fekete kenyeret, vastag szeletet vágott belőle, és a fiúnak nyújtotta: – Edd meg ezt, amíg megmelegszik a leves. Biztosan farkaséhes 7 Szent Hilarius (315-367) pogány származású, keresztény hitre tért, latinul alkotó egyházatya, szülővárosa, Poitiers püspöke. Napja január 13-ára esik, mert ezen a napon temették el Rómában. (A szerk.)


vagy…

De még mennyire! Renaud megragadta a kenyeret, és hatalmasat harapott belőle.

Egy hosszú kanállal fölszerelkezve, mellyel a levest kavarta, az öreg Thibaut leült mellé a tűz köré állított kövek egyikére, és felsóhajtott:

– A keresztes háború! Szép dolog volt a nemes Gottfried és a Tarente hercegek idejében! Szép volt még akkor is, amikor a frank királyság Balduin vagy az Amalrichok kezében volt, mint az a korán elhunyt király, aki a keresztvíz alá tartott… De mennyi katasztrófa érte a francia földet! Az urak végtelen időkre elutaznak, hűbérbirtokaikat pedig a feleségükre hagyják, és ez a jobbik eset, ha az asszony képes az irányításra, és mellette marad egy fia, hogy segítsen neki. Ha nem, a birtokot egy rokonra, egy becsületesnek vélt szomszédra vagy éppen a királyra bízzák, akitől cserébe támogatást kapnak a hadjárathoz. És mit tesznek azok az emberek, akikre rábízzák a földet?

Másokat küldenek oda, egy elöljárót, aki sanyargatja a népet, annál is inkább, mert az ura nagy bevételeket vár, miközben a pillantásától távol ő maga is jól meggazdagodhat.

A kis emberek számára rossz idők kezdődnek, a birtok számára pedig a teljes széthullás ideje jön el…

– Nem járt maga is a keresztes háborúban, nagyuram? Az apám pedig ezt mondta…

sőt azt is, hogy maga…

A fiatalember zavarba jött önkéntelenül feltoluló szavaitól, és a levesbe temetkezett. Az öreg fejezte be helyette a mondatot:

– Templomos lovag8 voltam, akit a rend kitaszított magából, mert súlyosan vétettem a szabályzat ellen. A környék egyszerű lelkeinek szemében elátkozott templomos lettem. Ennek köszönhetem a mélységes magányt és békét, hiszen rettegnek az ártástól, melyet magammal hozhattam onnan! Onnan, ahol a hazám volt.

Mert tudd meg, ahogyan az apád is tudta, én sosem utaztam el a keresztes hadjáratra.

Ott születtem.

– Ott született? Úgy érti… a Szentföldön?

A csodálattal teli felkiáltás nevetésre fakasztotta az öregembert, mely köhögésben végződött, bíborvörösre festve az arcát, s csak azután ült el, hogy ivott néhány korty vizet egy kancsóból. Olyan volt az arca, akár a barna és ráncos mogyoróhéj, szürke szeme azonban, melyben könnyek csillogtak, éber és tiszta maradt.

– Beteg, nagyuram? – rémült meg Renaud a heves roham láttám. – Talán orvos kellene?

– Egy sem vállalná, hogy a tornyom közelébe jöjjön, és többet tudok náluk az emberek gyógyításának művészetéről. Ezért azt is tudom, hogy egy napon, azt hiszem, nemsokára, ez a köhögés elvisz majd. De mivel Istennek hála, ez a nap még nem jött el, térjünk vissza a beszélgetésünkhöz… hol is tartottam?…

– Ott, hogy azon a földön született, ahol maga Krisztus urunk is.

8 A keresztes háborúk idején Hugues de Payns által a Szentföld, illetve a zarándokok védelmére 1119-ben alapított katonai lovagrend tagja. A templomosokat II. Balduin király Salamon egykori temploma helyére telepítette – innen a nevük. (A szerk.)


– Nem egészen. Antiochiában9 születtem, az erős északi városban, az Oronte folyónál, százötven mérföldre Jeruzsálemtől és még messzebb Betlehemtől, ahol a Megváltó világra jött… De majd később beszélgetünk. Kimerültél, a leves pedig meleg.

Egyél, aztán aludj!

Miközben a fiatalember befalta a sűrű bab– és répalevest, az öreg egy kis tárolóból egy köteg szalmát vett elő, és eligazgatta a földön – a saját ágya mindössze egy csupasz deszka volt egy takaróval és egy marék szalmával kispárnaként. Azután a ládából elővett egy durva szövésű vászoninget és egy vastag gyapjúnadrágot:

– Ha végeztél, vedd föl ezt, hadd száradjon meg a takaró. Aztán feküdj le! Nagy szükséged van a pihenésre…