Az utolsó arc, ami magára vonta az „anyakirályné” tekintetét: Renaud de Châtilloné, akit nem igazán tudott kategóriába sorolni, hiszen ugyanolyan ravasz volt, mint ő. Sajátos módszerét követve, mellyel felmérte a férfiakat, s részben azért, hogy megtudja, milyen íze lehet a vadnak, lefeküdt vele, de a férfi túlságosan durva, érzéketlen szerető volt, aki ugyanúgy zabált az ágyban, mint az asztalnál, és képtelen volt megadni egy nőnek a gyönyört, melyet remélt. Ennek ellenére jó viszonyban váltak el:

– Találjon nekem egy gazdag és jó külsejű özvegyet, és hűséges szövetségese leszek

– jelentette ki Renaud kertelés nélkül.

Ezt azonban könnyebb volt kérni, mint megvalósítani: olyan hercegség, mint Antiochia, nem termett minden bokorban, és egyelőre Renaud-nak be kellett érnie azzal, hogy Jeruzsálem védelme felett uralkodik, melyet a király rá bízott, s mely feladat remekül illett hozzá. Kissé különös kormányzó volt. Igaz, nagyon pontosan teljesítette katonai feladatait, tudta, hogyan kell parancsolni és ügyelni az 48 Az orgueilleuse jelentése gőgös. (A ford.)


erődítmények állapotára, és tisztelték a katonák, akiket elkápráztatott a legendája és szélsőséges természete. De ugyanilyen híres volt a város bordélyházaiban és a kereskedőknél, akiket többé-kevésbé rendszeresen megsarcolt, hogy feltöltse siralmasan ellaposodott bukszáját.

Thibaut is Châtillont nézte, de neki nem voltak kétségei afelől, mit gondoljon róla: ez az ember veszélyes volt, annál is inkább, mert ördögi vonzerő áradt belőle, mely előtt könnyen meghajoltak azok, akiket elvakított őrült bátorságának legendája.

Voltak, akik csodálták, és sajnálatos módon közéjük tartozott Balduin is, a természet azon törvényét követve, mely szerint az ellentétek vonzzák egymást. A beteg, hamarosan széthullásra ítélt testű fiatal királyt elkápráztatta Renaud hihetetlen életereje, jó kedélye és kielégíthetetlen élni akarása. Hőst látott benne, aki sztentori hangon irányítja az embereket, és nem vett tudomást arról, hogy a durva katona – hisz valójában nem volt más! –, amint távolabb kerül tőle, nem titkolja, milyen undort vált ki belőle a betegsége, és milyen reményeket táplál a gyors halála iránt, melynek bekövetkezését törvényszerűnek tartotta. Thibaut bizalmatlansága azonban gyűlöletbe csapott át azóta, hogy megértette, milyen tervet szövöget oroszlánsörényes fejében Châtillon: megszerzi a kis Isabelle kezét, akit ő, Thibaut annyira szeretett, és a révén Jeruzsálem hercege lesz. Nem volt nehéz kitalálni a folytatást: vassal vagy méreggel, megrendezett balesettel vagy nyílt gyilkossággal Renaud félresöpör minden akadályt a korona felé vezető útjából. Az, hogy ő ötvenéves, a kis hercegnő pedig nyolc, a legkevésbé sem érdekelte: nem titkolta, hogy szereti az éretlen gyümölcsöt.

Thibaut az esküvő előtti este szerzett tudomást a hihetetlen tervről, amikor a bethániai kolostorba ment, hogy – ahogy ezt máskor is gyakran tette – elvigyen a kislánynak egy ajándékot a királytól, és hogy tudassa, Balduin nem felejtette el, és változatlanul szereti. Tegnap az ajándék – egy igazgyöngy és türkiz kapocs – nagyobb volt a megszokottnál: Balduin meg akarta vigasztalni a húgát, amiért neki és édesanyjának távol kell maradnia az esküvői ünnepségektől. Meglepetésére – és csalódására – azonban Thibaut nem találkozhatott Isabelle-lel: Yvette anya, a rendfőnöknő erős kíséret mellett hazaküldte a kislányt édesanyjához, Nablusz várába.

Az okot Elisabeth nővértől, a nevelőanyjától tudta meg: két nappal azelőtt Renaud de Châtillon megjelent a kolostorban azzal az ürüggyel, hogy ellenőrizni kívánja a falakon kívül fekvő megerősített ház védelmét. Lovon jött és kíséret nélkül, hogy ne ijessze meg az apácákat. Be kellett engedni. Annál is inkább, mert azt állította, üzenetet hozott a királytól Isabelle-nek. Így aztán kénytelenek voltak bemutatni neki a kislányt, természetesen a rendfőnök anya felügyelete mellett, aki a silány – mindössze néhány kedves szót tartalmazó – üzenetből hamar megértette, hogy a férfi hazudik, és csak meg akarta nézni magának a kis hercegnőt.

– A rendfőnök anya azonnal úgy döntött, hazaküldi Nabluszba – tette hozzá Elisabeth. – Az a férfi úgy méregette, mintha eladó ló lenne. Épp csak arra nem kérte, hogy mutassa meg a fogait…

– Miért nem küldtek azonnal üzenetet a palotába, hogy értesítsék a királyt?


Hallatlan ez a viselkedés…

– Ezt mindannyian tudjuk, de a rendfőnök anya úgy gondolta, az a legsürgetőbb, hogy Isabelle távol kerüljön innen. Úgy tervezi, hogy majd a várost felkavaró ünnepségek után ír a királynak. Nyugodj meg, Thibaut: drága hercegnőnk biztonságba került ettől a vadállattól.

– Isabelle mit szólt hozzá?

– Kijelentette, nem hiszi, hogy a lovag királyi fivére nevében jött volna, csúfnak bélyegezte, majd végül kiöltötte rá a nyelvét, és kiszaladt a szobából.

Thibaut máris sokkal jobban érezte magát, és a fellegvárba visszatérve Balduint mosolyra fakasztó, tüzes hévvel számolt be a tapasztaltakról.

– Ugyan, nyugodj meg! Kedvelem Renaud-t, de egyáltalán nem áll szándékomban neki adni a kis Isabelle-t!

– Nem ad hangot irányában haragjának? – kiáltott fel Thibaut felmérve, hogy csak ő dühös, a király nem.

– Majd később meglátjuk. Yvette anya jól tette, hogy elküldte Isabelle-t Nabluszba, és egyelőre inkább úgy teszek, mintha nem tudnék a dologról. Châtillon képes lenne azonnal kérőként jelentkezni. Mindenképpen visszautasítanám, de szükségem van a hozzá hasonló értékű katonákra a királyság védelmében…

Ehhez nem volt mit hozzátenni. Thibaut kénytelen volt beérni az előre sejthető

válasszal, hiszen nem tudta elképzelni, hogy Balduin ennek a szörnyetegnek adja elragadó Isabelle húgocskáját, de megfogadta, hogy alaposan odafigyel az egykori antiochiai hercegre.

A lakoma a végéhez közeledett. Eljött az idő, hogy az ifjú párt a nászi szobába vezessék. Agnès kézen fogta a lányát.

– Éljen az ifjú pár! – harsantak a vidám kiáltások.

Sybilla és Guillaume ittak egy kortyot a vendégeik egészségére, majd az udvarhölgyek közrefogták a menyasszonyt, hogy kikísérjék a teremből. Eközben a király és a bárók lantok, furulyák és háromhúros hegedűk hangjára elvezették Guillaume-ot, magukra hagyva a részegeket, akik már az asztal alá itták magukat…

Ahogy kiment, Thibaut látta, hogy Renaud de Châtillon is odabent marad. A székébe roskadva, tányérjában könyökölve nagy, mohó kortyokkal ivott, vérben úszó szeme azonban a trónusra szegeződött, mely Balduin után üresen maradt… Nem messze tőle az elsőszülött Ibelin, egy erőteljes, negyven körüli férfi karjára fektetett arccal sírdogált egy nagy bortócsa közepén. Thibaut de Courtenay szánakozó pillantást küldött feléje, akinek azt kellett látnia, hogy a szeretett hölgy egy másik férfi szerelméhez siet.

A nászi szobát élénk színű selymekkel burkolták körbe, az ablakokat és az ajtókat pedig részegítő illatú jázmin, rózsa és liliom füzérekkel díszítették föl, a hatalmas fehér ágy levendulával és illatos fűszerekkel megszórt, hímzett selyemlepedőivel pogány oltárra emlékeztetett a hosszú, piros gyertyák táncoló fényében. A fiatal lányok, akik Sybilla körül sürgölődtek, hogy megfésüljék és levetkőztessék, elpirultak, ahogy ránéztek.


Miután hosszú fehér ingbe öltöztették, melyen át-sejlett rózsás bőre és teste bájos vonala, Sybillát az ágyhoz vezették, melyet korábban megáldott a pátriárka, majd a párnáknak támasztott háttal ülve, szerényen lesütött szemmel várakozott. Guillaume nem sokkal később megérkezett a király nyomában, hogy elfoglalja helyét mellette az ágyban. A vőlegény is ingben volt, és leült ifjú felesége mellé, hogy feleljen az udvar kissé botladozó üdvözléseire és gratulációira. Azután Agnès mentával és más vágyfokozó füvekkel forralt borral kínálta őket, az udvarhölgyek pedig tapsoltak és énekeltek. Végül lassan mindenki visszavonult. Balduin távozott utolsóként, becsukta az ajtót, és átadta a kulcsot egy kamarásnak, aki egész éjjel ott őrködik majd, nehogy valaki megzavarja az ifjú házasokat.

Amikor utolérte Thibaut-t, a fegyvernököt meglepte sápadtsága és remegő keze.

– Felséges királyom, rosszul van? – aggódott.

– Azt hiszem, egy kicsit – suttogta Balduin a könnyeknél is szomorúbb mosollyal. –

Ez a házasság megnyugtat és megvigasztal a királyság jövőjét illetően, de a boldogság láttán, melyet magam akartam, képtelen vagyok elfojtani a gondolatot, hogy én is szerettem volna megházasodni, karjaimba zárni egy gyengéd fiatal lányt, és kényeztetni a testét, míg gyümölcsöt nem érlel. Nekem a sors a halált adta menyasszonyul!

A szerencsétlen fiú most először engedte feltörni a szenvedést, melyet máskor oly jól leplezett. Szavai mélyen felkavarták Thibaut-t. Mondhatta volna, hogy Sybilla cseppet sem gyengéd fiatal lány, és Guillaume talán nem lesz olyan boldog, mint kívánják neki, de a tréfa, melybe Balduin néha menekült, nem volt helyénvaló ebben a fájdalmas pillanatban. Nem tudta, mit felelhetne. Fivérként fogta meg barátja vállát, majd végül megszólalt:

– Talán csak próbatétel. Isten királlyá tette önt, és azt akarja, hogy nagy király legyen. Talán azért küldte a betegséget, hogy megacélozza a lelkét, és amikor jónak látja, elküldi a gyógyulást is. A csodák földjén élünk. Sosem szabad feladni a reményt!

Ahogy beszélt, Thibaut látta, hogy szavai nyomán felengednek a megfeszült vonások. Balduin végül elmosolyodott:

– Sosem adom fel a reményt az isteni kegyelemben, de köszönöm, hogy emlékeztettél rá. Menjünk imádkozni!

A sötét kápolnában, ahol mindössze a tabernákulum mécsese világított, a leprás király egy órán át feküdt a kövezeten, keresztbe tett karral, ahogyan a királlyá szentelése előtti éjszakán is, és imájában átadta magát Isten akaratának. Thibaut mögötte térdelt, és könnyben úszó szemmel, némán kiáltott az ég felé, hogy vegyék le királyáról a mártíromság fájdalmas terhét. A boldogságban úszó város és a testi örömök ünnepét ülő palota zajai megtörtek a vastag falakon, és a védett teremben eltöltött percek legalább a megnyugvást meghozták. A két fiatalember könnyedebb, bizakodóbb lélekkel tért vissza a királyi lakosztályba.