– Tudod, ki vagyok?

A lány felindultságában szólni sem tudott, mindössze bólintott és lesütötte a szemét.

– Jól van. Miattad vagyok itt, mert meg akartalak ismerni. Emelkedj fel és nézz rám. Te vagy az, aki szerelmes a fiamba, a királyba? Ne pirulj! Nem szégyen, hisz a szerelemnél nincs szebb a világon.

Ariane élénken felvetette a fejét, és merészen Agnès szemébe nézett:

– Nem szégyenkezem, és nem tagadom meg egyetlen szavamat sem, melyet hozzá intéztem, mert képtelen voltam tovább hallgatni. Oly nagy bennem a szerelem, felség, hogy ki kellett kiáltanom, különben megfojt. Ó, tudatában vagyok merészségemnek és méltatlanságomnak, hisz ő nagy király, én pedig senki sem vagyok. De arról álmodom, hogy szolgálhatom.

– Olyannyira, hogy a tested is neki adnád?

– Övé a lelkem. A test semmi…

– Semmi? Minden gyönyör forrása, a legintenzívebb örömé és a legrosszabb fájdalmaké? Nem félsz a leprától?

– Az övétől nem. Ő megkapta a felszentelés olaját. Aznap Isten a vállára tette a kezét…

– És csodát remélsz? Erről van szó? El sem tudod képzelni, hogy ez a szép fiatalember undorítóvá válhat?

– Számomra sosem lesz az.

Balduin anyja ruganyos mozdulattal felállt a székéről, és odalépett a lányhoz.

Felemelte az állát, hogy a szeméből olvashassa ki az igazságot. Hitetlenkedve, bár homályos csodálattal fogadta az iménti szavakat. Megzavarta, hogy ez a lány pusztán a szerelem varázslatának bűvöletében elfogadja az elfogadhatatlant, miközben ő mindig testük ereje és szépsége alapján választotta szeretőit…

Kétség járta át. Az örmény lány arca tagadhatatlanul szép és finom volt, mint egy virág, de talán a teste többi része kevésbé tökéletes. Élénk mozdulattal kioldotta a masnit, mely az inget tartotta a karcsú nyak körül, és mikor a vászon a lány lábaihoz hullott, hátrébb lépett, hogy jobban szemügyre vehesse, így lemeztelenítve Ariane fülig pirult, és azonnal összefonta a karját a melle előtt, miközben lesütötte a szemét, Agnès azonban kényszerítette, hogy tárja szét. Azután elvette a lámpást az asztalról és felemelte, hogy semmi ne maradjon árnyékban, majd lassan körbejárta a törékeny szobrot, melynek elefántcsont bőre megremegett.

– Gyönyörre születtél, kicsikém! – jelentette ki végül, hangjában enyhe nosztalgikus irigységgel.

Tizennégy évesen neki is ilyen tökéletes, hibátlan volt a teste, amikor először adta oda magát. Az állandó ápolás ellenére az idő és a túlzott élvezetek elnehezítették, bár így is kevés férfi tudott ellenállni érzéki vonzásának. A régi időknek mégis megvolt a maguk bája… Vizsgálódásával elégedetten újra megállt Ariane előtt.

– Szűz vagy, remélem? –

– Ó!

A szinte fájdalmas kiáltás egész szóáradattal felért. Agnès ismét gyűrűkkel teli ujjai közé fogta a lány arcát, és könnyű csókot lehelt a remegő ajkakra.

– Ha a fiam csak egyetlen virágot szakíthat le, azt akarom, te légy az! Vedd fel az inged, és menj, öltözz fel. Magammal viszlek.

– Magával visz? – suttogta Ariane felragyogó arccal.

– Természetesen. Mostantól a palotában fogsz élni. Siess, és szólj az apádnak, hogy várom…

Negyedórával később Ariane szemében ezernyi csillag fényével elhagyta Toros házát, hogy szerelméhez költözzön. Egyedül az öreg Teklát sajnálta, aki a ház küszöbén térdelve imádkozott, ingadozva az öröm, hogy boldognak látja szeme fényét, és az iszonyat között, melyet az elkerülhetetlenül tragikus sors jelentett. Toros megvigasztalódott az arannyal teli erszénnyel, melyet az „anyakirályné” megvetően otthagyott az asztalon…

Ha azonban Ariane azt hitte, már másnap reggel Balduinhoz vezetik, csalódnia kellett. A fellegvári palotába érve Agnès, aki az út alatt arról beszélgetett vele, mennyit tanult és mihez ért, rábízta arra az asszonyra, aki a „háza” felett őrködött, és aki azóta állt mellette, hogy a Courtenay-k Antiochiába menekültek. Josefa Damianos, a X.

században Oronte felett uralkodó bizánci herceg távoli leszármazottja mostanra túlérett, arrogáns és aszott asszony lett, aki mindenkivel éreztette előkelő származását, és teljes, ám tisztánlátó odaadással szolgálta Ágnest, akinek rossz szelleme volt. Ő

uralkodott a kevés udvarhölgyön, akiket szüleik pénztelensége vagy gyakorlati érzéke arra kényszerített, hogy egy olyan rossz hírű, de nagy hatalmú hercegnő körét alkossák, mint Agnès. Egy gazdag kereskedő lánya is bebocsátást nyerhetett, hisz a származás nem volt elsődleges.

– Újabb utasításig a lakosztályaimban fog élni – jelentette ki az „anyakirályné”. –

Először is keress neki egy sarkot, ahol alhat…

– Mihez ért?

– Tud hímezni, és tudod, milyen ügyesek ebben az örmények. Tud olvasni és lanton játszani is. Látod, el tudjuk foglalni addig is…

Agnès Josefa füléhez hajolt és súgott néhány szót. Az asszony összerezzent:

– És… hajlandó rá?

– Még jobb: ez a leghőbb vágya. De inkább várok egy keveset, mielőtt odaküldeném.

– Azt várja, hogy a fia meggyógyul? – mosolyodott el megvetően Josefa.

– Ne légy ostoba! Mindössze úgy gondolom, Sybilla esküvője lesz a megfelelő

alkalom.

Így történt, hogy Ariane, akár akarta, akár nem, beilleszkedett a fiatal lányok csapatába, akiknek többsége meglehetősen csúnya volt, hiszen leginkább arra szolgáltak, hogy kiemeljék a király anyjának ragyogását. Bizalmatlanul, szinte ijedten fogadták, annak ellenére, hogy a jól öltözött, zenélni tudó, mosolygós örmény lány érkezése nem megvetendő szórakozást hozott a kisasszonyoknak, akiket úrnőjük előszeretettel hanyagolt: csak a hivatalos alkalmakkor jelenhettek meg mellette, alig osztoztak nappali életében – Agnès néha egész nap ágyban maradt –, s még kevésbé az éjszakái életében, melyeket számukra túlságosan pikáns élvezeteknek szentelt.

Csakhogy merész tettének híre megelőzte Ariane-t: ő volt az, aki megcsókolta a leprás királyt. Bár néhányan titokban szerelmesek voltak Balduinba, a betegségtől való félelem felülkerekedett bennük. Így a palotába költözése és az ifjú Montferrat márki érkezése között eltelt napokat Ariane elszigeteltségben töltötte, de nem bánta. Amikor éppen nem arannyal és apró gyöngyökkel hímzett egy türkizkék szatén felsőrészt Sybillának, szabadon szaladtak ujjai a lant húrjain, miközben félhangosan az örmény költő, Davis Szaszun verseit énekelte, aki a rózsák szépségét és a jázmin illatát ünnepelte. Enyhe kárörömmel figyelte, hogy a szoba másik végében a kisasszonyok csendben maradnak és hegyezik a fülüket, hogy hallják, sőt, néhányan közelebb is merészkednek.

Alapvető önzése ellenére Agnès közben akart járni az érdekében, de Ariane alázatosan megkérte, hogy ne tegye. Ha valóban arra szánják, hogy a király közvetlen közelében éljen, az udvar többi része előbb vagy utóbb úgyis elhúzódik tőle. Agnès megértette, és nem makacskodott. Felkavarta a nyugodt elszántság, és a benne lakozó anya – hisz szerette a fiát! – örült a boldogság esélyének, melyet a sors útjukba sodort.

Ezekben a napokban Ariane gyakran látta Balduint, amikor kora reggel, miután misét hallgatott a fellegvár kápolnájában, vágtára indult a dombok közé, öklén a sólymával, egyedül Thibaut kíséretében. Közelebbről azonban csak egyszer találkoztak.

Uralkodói kötelezettségein kívül Balduin amennyire csak lehet, saját akaratából elszigeteltségben élt. Amikor éppen nem a tanácson elnökölt vagy audienciát tartott, egyáltalán nem kapcsolódott be a palota mindennapi életébe, mindössze távolságtartón és röviden felbukkant néha, még kevésbé vett részt a szórakozásban, kivéve, ha lovagi tornára került sor. Legtöbb étkezését egyedül fogyasztotta el, Thibaut és Marietta felszolgálásában, aki gondos figyelemmel vette körül, és előre megkóstolt minden felszolgált ételt és italt. Három ember azonban bármikor bemehetett hozzá, amikor csak akart: Guillaume de Tyr kancellár – naponta kétszer-háromszor is megjelent! –, a pátriárka, Amaury de Nesle, és a főparancsnok Onfroi de Toron. Mind idős, tapasztalt és bölcs emberek voltak. A fiatal király rájuk támaszkodott, tudva, hogy tőlük sosem kap kétséges tanácsot, őszintén szeretik, és nem törődnek a fertőzés veszélyével, melytől ősz fejjel felesleges tartaniuk. Tökéletes elkötelezettséggel viseltettek a fiatalember iránt, akit a balszerencse és a születés joga egyaránt megkoronázott. Csodálták a bátorságát, a beletörődését Isten akaratába, és körülvették, mint egy védő fal, melyen megtörtek a bárók intrikái, akik többet törődtek saját hatalmukkal, mint a királyság javával.

Eközben Jeruzsálem Sybilla hercegnő esküvőjére készülődött. Tudták, hogy Guillaume de Montferrat, a vőlegény Cipruson tart pihenőt, és a tetőfokára hágott az izgalom a város műhelyeiben és üzleteiben, a raktárakban, ahová a karavánok érkeztek, a gazdag és a szegény házakban, sőt még az ispotályosok irányítása alatt álló közfürdőkben is, ahol igyekeztek a legfinomabb olajokat és szappanokat beszerezni, melyekről megesküdtek, hogy Marseille-ből, Savone-ból vagy Velencéből származnak.

Mindenki megpróbált előtérbe kerülni, és a palotában, különösen a hölgyek lakosztályaiban, hatalmas volt az izgalom: egy ilyen szép menyasszonyhoz a díszítésnek és a környezetnek is a lehető” legcsodálatosabbnak kell lennie. Selyem, muszlin, szatén, bársony és brokát suhogásában éltek. Új díszekkel, gazdagabb hímzésekkel próbálkoztak. A drágakőcsiszolók és az ékszerészek – a kettő gyakran egybeesett, ahogyan Torosnál is – arany és drágakő koronákat, öveket, láncokat, kapcsokat, karkötőket, gyűrűket és fülbevalókat készítettek. A csodák virágzása mesés tavaszt hozott a Szent Városra az ősz közepén, hisz az ifjú hölgy, akit most férjhez adnak, Jeruzsálem királynője lesz, ha az Úr magához szólítja szerencsétlen öccsét – ezt mindenki tudta.

Egyik este, amikor a gyors vacsora után a kisasszonyok összegyűltek Sybilla körül, hogy rápróbáljanak egy ezüstszálaktól csillogó kék selyemruhát, az ajtónálló hangja a termen végigzengve jelentette: