Torosnak nem volt fia, és fájdalommal látta volna, ha eltűnik a horizontról a házasság, mely közelebb hozhatja családját az ékszerész Sarkishoz. Gyorsan kergették egymást a gondolatok a fejében, és azt mondogatta magában, talán nincs veszve minden, ha Ariane nem kapja meg a leprát.

– Akár most rögtön el is vihet a lepratelepre – suttogta a lány elhaló hangon. – Ha nem lehetek a királyé, inkább választom a halált, mint Sarkis fiát.

– A királyé? Szerencsétlen őrült! Akármennyire beteg is, sosem kezdene veled!


Most már szajhának sem vagy jó, és ha nem türtőztetném magam…

Ütésre készen felemelte az öklét, Ariane pedig összegörnyedt és a nyaka közé húzta a fejét, hogy tompítsa a csapás erejét, mely azonban nem érkezett meg. Torosban felülkerekedett az üzleti érzék: úgy gondolta, ha a lánya nem kapta el a leprát, ostobaság lenne elcsúfítani alig kibontakozott szépségét, melyet az idő egyre hangsúlyosabbá tesz majd. Sarkis fián kívül más férfiak is értésére adták már, hogy szívesen az ágyukba fogadnának egy ilyen bájos feleséget. Az örmény ékszerész megvonta a vállát, és felment a pince néhány lépcsőjén, bezárta az ajtót és jól eltette a kulcsot. Gondolkoznia kellett!

Az ajtó előtt ott találta a cselédet, akinek eszébe sem jutott, hogy összeszedje a hagymát. Túlságosan öreg volt már ahhoz, hogy féljen a gazdájától, akit már pelenkás kora óta ismert, és a lányával szembeni bánásmódja felháborította. Azonnal nekitámadt:

– Mit csinált, hogy bántalmazod, és bezárod, mintha megveszett volna?

– Meg is veszett, és azt javaslom, hagyd ott, ahol van, ha nem akarod megérezni a haragom súlyát, mert Ariane durván megsértett és nyilvánosan megalázott.

– Az lehetetlen… vagy akkor elvesztette az eszét. Hacsak nem te vesztetted el? Egy ilyen kedves, ilyen szerény, okos lány! Az erény virága!

– A te erényvirágod a háborúból visszatérő' király lova elé vetette magát. Virágot adott neki… majd az ajkát, egy végeérhetetlen csókban. Egész Jeruzsálem előtt! –

recsegte Toros, miközben az öregasszony szomorúan lehajtotta a fejét.

– Régóta szereti! – sóhajtotta a könnyeit visszafojtva. – Attól a naptól fogva, amikor itt járt az apja, a király kíséretében, aki rubint akart vásárolni fiatal feleségének.

Mindketten hat– vagy hétévesek lehettek, és a lányodat örökre elkápráztatta. Olyan szép volt az a fiú!

– Sokkal kevésbé lesz szép, és nem is sokára! Bármennyire ápolják is, a lepra járja a maga útját. Még nem rejti el az arcát, de a kesztyűjét már nem veszi le. És a lányom, ez a szerencsétlen azt kiáltotta, hogy ha a király leprás, ő is az akar lenni, és neki akarja adni magát! Mindenki hallotta, és látta, ahogy hozzátapad, hogy megcsókolja. Ó, magasságos Isten, embert nem érhet ennél nagyobb szégyen! Nem is beszélve arról, aki eddig el akarta venni, de most már biztosan nem kér belőle!

– Ha Sarkis fiáról beszélsz – csattant fel az öregasszony –, megnyugtathatlak.

Tetvesen, rühesen, vért pisálva, előrehaladott leprával is elvenné, annyira vágyik rá!

– Egy éjszakára talán, hogy kielégítse a vágyát, de nem feleségnek. Sarkis be sem engedné többé a házába. És én még az ő fiukat akartam megtenni örökösömnek!

– De Ariane-nak nem kellett! Irtózik Leontól, Sarkis fiától, és lehet, hogy így akarta lehetetlenné tenni a házasságot, mely csak neked kedvezne. Most mit fogsz tenni?

– Gondolkozom! – mordult fel Toros, aki szemmel láthatólag ebbe az egyetlen ötletbe kapaszkodott.

– Ariane ott marad, ahol van, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy még mindig egészséges. Azután talán egy időre kolostorba megy, amíg elfeledkeznek a tettéről…


– És azután?

– Azután, azután! Mit tudom én? – dörögte az ékszerész. – Mondtam, hogy gondolkozni akarok.

– Jól van, értem. No de mi lesz a kis galambommal, amíg te gondolkozol? Ha a pincében senyved, nem jön rendbe, akár leprás, akár nem. Nem gondolod, hogy jobb helye lenne a szobájában?

– Hogy megfertőzze az egész házat? Levitetek neki egy szalmazsákot, te meg adsz neki enni. És megadsz neki mindent a mosakodáshoz, meg tiszta ruhát. Azokat, melyeket megérintett a leprás, szedd össze egy vasvillával, és dobd a tűzbe.

Megértetted?

– Remek lesz! – morogta Tekla. – Igen, megértettem! Szegény kislány!

– Nem őt kell sajnálni. Hanem engem… az egész házat… vagy az egész kerületet! Ő, ő szerelmes! – zárta le az ügyet Toros mértéktelen indulattal a hangjában.

Gúnyolódni akart, de az igazságra tapintott: Ariane ebben a pillanatban boldog volt a föld alatti lépcső fokán ülve. Karját összefonta a térde körül, lehunyta a szemét, és ajkán mosollyal újraélte magában dicsősége pillanatát: odament a királyhoz, mindenki előtt odakiáltotta neki a szerelmét, és megcsókolta az ajkát, melyet oly édesnek talált. Olyan volt, mintha neki adta volna magát az egész város előtt, és dalolt a szíve, mert oly hatalmas, oly erős volt a szerelme, és oly régóta készen állt arra, hogy a legrosszabbat is elfogadja, hogy a szolgálója lehessen, hogy ápolhassa, hogy vigyázhasson rá, és, miért is ne, vele együtt halhasson meg. Nem volt bolond, sem tudatlan. Tudta, mit jelent a lepra: a saját fülével hallotta, amikor híre jött a borzalmas csapásnak, melynek súlyát Balduin egy életen át viseli majd, de hitt a szerelem erejében. Mert egy napon az övébe fúródott egy kék szempár, és ellenállhatatlan erővel vonzotta magához. Úgy költözött bele ebbe a tekintetbe, mintha kolostorba vonulna, és soha nem hagyta el többé…

Zajosan belépett Tekla, kezében a matraccal – kijelentette a gazdájának, hogy inkább ő gondoskodik a lány berendezkedéséről –, takaróval és párnákkal felszerelkezve, melyek kicsúsztak ujjai közül, és legurultak a lépcsőn, elűzve onnan Ariane-t. A lány felállt, hogy utat engedjen a lavinának, melyet az öreg cseléd sirámai kísértek:

– Az a szívtelen apád úgy határozott, hogy újabb parancsig a pincében fogsz lakni, szemem fénye! – kiáltott fel litániája végén. – De én ragaszkodom hozzá, hogy kényelmes legyen! Lesz világításod, és minden, ami kell! Vetkőzz le!

– Vetkőzzek le? Miért? A legszebb ruhámat vettem fel, és nem piszkoltam össze.

– Az apád nem így gondolja. Azt akarja, hogy egy vasvillával elvigyem és elégessem a ruháidat! Tehát vesd le őket, amíg hozok másikat!

– Ennyire fél? – sóhajtotta Ariane szomorúan. – Leprás lennék egyetlen csóktól?

– Szerintem inkább meg akar büntetni, amiért komoly akadályt gördítettél a házassági tervei útjába.

– Büntessen csak, amennyit akar! Nekem csak az a fontos, hogy Sarkis fia örökre elfordul tőlem! Irtózom a puszta gondolattól is, hogy a bőrömhöz érjen a bőre!

Kecskebakszaga van, és ocsmány kiütései az arcán!

– Mi ez amellett, amit választottál? A lepra, virágom, olyan, mint egy átok: elrohasztja a testet, és a fiatal király, akit oly szépnek látsz, iszonyat tárgya lesz!

– Számomra mindig olyan marad, mint az első napon.

– Borzalmas lesz az arca.

– De a szeme megmarad, és én bele akarok merülni a kék ragyogásba…

– Meg is vakulhat…

– Én nem vakulok meg, és a tekintete mélysége elfeledtet velem minden mást. Ne is próbálj tovább győzködni, Tekla! Szeretem, érted? És az egyetlen vágyam, hogy vele lehessek…

– Az apád nem fogja megengedni! Bezárva akar tartani, amíg be nem bizonyosodik, hogy egészséges vagy. Ha így van, egy időre kolostorba küld, hogy megtisztítsd a lelkedet… azután hozzáad Sarkis fiához!

Ariane, aki most a matracra telepedve ismét álmaiba merült, egy csapásra felpattant:

– Soha! Azt hiszed, azért viselem el az apám rám mérte büntetést, hogy azután egy olyan ágyba taszíthasson, melytől irtózom? Ha ez vár rám, a lehető leghamarabb ki akarok menni innen. Segítened kell!

– Miben? Hogy meggyorsítsam a vesztedet? – sóhajtotta az öregasszony szomorúan. – Ha kijutsz innen, a palotába szaladsz, ahol sosem engednének a fiatal király közelébe. A városban bolyonghatnál, kenyeret koldulva, te, akinek megbecsült és gazdag apja van? Néhány rézgarasért elárulnának, és Toros akkor egészen biztosan a lepratelepre küldene. Ne számíts rám, hogy segítek abban, hogy a vesztedbe rohanj!

– Megleszek a segítséged nélkül is! Teljesítsd csak a gazdád parancsait! – vetette oda keményen Ariane, és hátat fordított.

Tekla felmérte, hogy felesleges tovább próbálkoznia. Sóhajtva elhagyta a pincét, de nem sokkal később visszatért a ruhákkal és egy hármas csőrű olajlámpással, melynek apró lángjai szertefoszlatták az árnyakat, felfedve a szívszorító látványt: a parancsnak engedelmeskedve Ariane levetette a ruháját és az ingét, és meztelenül végigfeküdt a matracon, hogy fejét a kezére fektetve tovább folytassa álmodozását. A lámpás fényében aranyszínben csillogó kamasztest szépsége felkavarta a szolgálót. Különös módon egy pillanatig sem a lepra barna foltjaival képzelte el, hanem kiszolgáltatva Sarkis fia támadásainak a nászéj-szakán. Szinte látta az izgalomtól izzadó, húsos kezet

– a fiú mindig erősen izzadt, amikor Ariane-nal találkozott –, amint végigtapogatja a tökéletes formákat, egy kövér meztelen csiga nyúlós vonalát hagyva maga mögött, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, Ariane még mindig mozdulatlanul feküdt, sőt, úgy tűnt, észre sem veszi a jelenlétét. Odadobta neki a ruhákat:

– Vedd fel, te szemérmetlen! Úgy festesz, mint egy… ügyfélre váró örömlány!

– Te mondtad, hogy vetkőzzek le, én csak engedelmeskedtem!

– Megvárhattad volna, míg visszajövök. Mi lett volna, ha az apád jön le?


– Mit számít az!? A lánya vagyok. Különben is itt van ez a takaró.

Tekla nem felelt. Ariane még túl fiatal, túl ártatlan volt ahhoz, hogy elképzelhette volna, hogy néha egy apa is képes vademberként viselkedni a saját lányával, ha az a lány ilyen izgató képet nyújt. Annál is inkább, mert Tekla jól tudta, mennyire szereti Toros a kislányokat, és különben sem buzgott túl benne az apai érzelem. A lánya kereskedelmi értéket képviselt a szemében, melynek kiteljesedésére ügyelt, míg eladhatja a legtöbbet ígérőnek… Igaz, a borzalmas betegség fenyegetése megvédi Ariane-t, de vajon mennyi ideig?