Eközben a sziliciai örmény herceg – Szilicia Antiochiától északra fekvő tartomány

– megpróbált megszabadulni a bizánci uralomtól. Komnenosz Manuel odaküldte az unokatestvérét, Andronicot, aki hős katona volt, nekem elhiheted, hogy jobb belátásra bírja az örményeket. Andronicot azonban legyőzték. Ekkor a császár Antiochiához fordult a hűbérúri jog alapján, melyre a bizánciak az első nagy keresztes hadjárat óta igényt formáltak. Renaud-nak hízelgett a megkeresés, és vidáman útnak indult, hogy feldúlja szomszédja földjét. Annyira kegyetlen volt, hogy az örmények békét kötöttek a császárral, és Renaud-nak haza kellett térnie, ám ő kártérítést követelt Bizánctól lojális és jó szolgálatáért. Mivel semmit sem kapott, úgy határozott, kiszolgálja magát. Ehhez a leggazdagabb görög tartományt választotta, Ciprus szigetét, mely Saint-Simeon kikötőjétől mintegy negyven mérföldre feküdt, és lerohanta. Nem kímélte a ciprusiakat, mindenkit lemészárolt: nem feledkezett meg a legkisebb gyermekekről sem. Emberei feldúlták, tönkretették a termőföldeket és a gyümölcsösöket, kifosztották és felégették a templomokat, betörtek a kolostorokba, megerőszakolták és megfojtották az apácákat, a szerzeteseknek levágták a lábát, a karját, az orrát és a fülét.

Ezután Renaud hatalmas zsákmánnyal, de általános nemtetszéstől övezve tért haza: Ciprus keresztény föld volt, Renaud pedig azt állította magáról, hogy keresztény herceg. A császár elhagyta Bizáncot, hogy először is megbüntesse a sziliciai herceget, aki furcsa módon segített Renaud-nak a vállalkozásában, azután Antiochia felé vette az irányt, melynek most már senki sem kívánt segíteni. Renaud kénytelen volt a császár táborába menni, és hajadonfőtt, meztelen karral, hegyénél fogott karddal térden állva bocsánatot kérni. Mindez Mamistrában történt. Komnenosz Manuel hosszú percekig térdeltette, mire elvette a kardot és felállította a bűnöst, akinek kegyeskedett megbocsátani. Végül ünnepséget rendeztek: a császár feleségül adta az unokahúgát, a szép Theodorát a jeruzsálemi királyhoz – akinek diplomáciai közbenjárása csodákat tett a válság során –, maga pedig feleségül vette Antiochiai Mariát, Constance lányát, Renaud mostohalányát. Lassan húsz éve lesz ennek.

– Gondolom, ezután már nyugton maradt ez a Renaud? Hogy lehet, hogy tizenhat éve Aleppóban raboskodik?

– Mert kiolthatatlanul ég benne a fosztogatás, a mészárlás, a megveszekedett hadakozás vágya. Az 1160-as év végén, amikor megtudta, hogy egy Aleppóhoz tartozó nagy sereg halad el az egykori Edessza grófság határa mentén, oda sietett, de nemhogy a hadat nem tudta legyőzni, még fogságba is esett. Meztelenül, egy teve hátára kötözve vitték Aleppóba… Nos, ennyi, fiam! Természetesen csak összefoglalót adtam, de a lényeget most már tudod. Ilyen ez a Renaud, akit most visszaadnak nekünk!

– Mit fog csinálni vele?

– Szavamra, nem tudom, hisz ő most már egy senki. Constance fia, III. Bohemund uralkodik Antiochiában, és még véletlenül sem akarja befogadni. Az emberünknek csak a kardja maradt… ha egyáltalán még tudja forgatni – sóhajtotta Guillaume de Tyr.

– Ezért szeretném annyira tudni, ki fizette ki a hatalmas váltságdíjat, hogy kiszabadulhasson. Nyugodtan hagyhatták volna a börtönben meghalni, hisz sejtelmem sincs, miféle jót hozhatna a királyságnak.

– Ki tudja – szólalt meg Balduin meleg hangja, aki úgy burkolózott fürdőlepedőjébe, mintha római tógát használna, visszajött, anélkül, hogy a két beszélgető észrevette volna, és meghallgatta az elbeszélés végét. – Az unokatestvérem, Tripoliszi Rajmond sokat változott, és főleg sokat tanult a rabsága alatt, kezdve az arab nyelvvel és néhány tudománnyal, melyet az iszlám fiai hirdetnek, valamint a költészettel. Ki tudja, nem így történt-e Châtillonnal is?

– Abban sem vagyok biztos, hogy Renaud tud olvasni – nevette el magát Guillaume. – Számolni, azt tud, de nagyjából ez minden. Leginkább a háborúhoz ért.

Mi pedig békében élünk… Miről óhajt beszélni velem, felség?

– Ugyanarról, amiről már néhány hónappal ezelőtt is beszélgettünk: az utódlásomról.

– Jaj, ne! – tiltakozott Thibaut. – Még nagyon korai…

– Hallgass! Nem tudod, mit beszélsz – sóhajtotta Balduin, és ismét végigsimított a kis dudoron a szemöldöke között. – Éppen ellenkezőleg, minden eddiginél jobban kell gondolnom rá. Kapott híreket Itáliából, nagyuram?

– Igen, felség, és azt hiszem, erről az oldalról elégedett lehet. Az ifjú Montferrat márki örömmel fogadta az ön tapogatózását a húgával, Sybillával kötendő házasság ügyében… Október elejére várhatjuk az érkezését.

Balduin megkönnyebbült sóhajjal lerogyott a székre, melyről Thibaut felállt:

– Istennek legyen hála a kegyért, melyben részesíti földünket! Guillaume de Montferratban megvan egy jó és igazságos király minden erénye. Fiatal, de máris mindenki elismeri a bátorságát, ahogyan a bölcsességét és a magasságát is: Hosszú Kard Guillaume-nak nevezik…

– A rokonsága sem érdektelen – fokozta tovább a kancellár. – A nagyapja VI. Kövér Lajos francia király nagybátyja volt, az édesanyja pedig a német császár testvére. Tehát unokatestvére a két nagy ország jelenlegi uralkodóinak: VII. Lajos francia királynak és Rőtszakállú Frigyes császárnak. Őszintén úgy hiszem, nála jobbat nem találhatunk –

állapította meg elégedetten.

– Egy idegent? – jegyezte meg meglepetten Thibaut. – Mit szólnak majd a bárók?

Nem egyet ismerek közülük, aki szívesen feleségül venné a hercegnőt!

– Ezt én is tudom – szakította félbe Balduin –, de semmit sem szólhatnak.

Montferrat királyi és császári vérből való, ahogy épp most mondtuk. Egy hercegnőnek herceg kell!

– Bizonyára, de vajon a nővére elfogadja?

– Ha hihetünk a beszámolóknak – vette át a szót az érsek –, a kérőben megvan minden, hogy elnyerje a tetszését. Az újdonság varázsán túl, mely kétségkívül az ő

javára szól, vonzó és kedves fiatalember, kellemes társaság, aki szereti a nagy lakomákat…

A király vidáman felnevetett:

– Tehát ez az igazi oka, hogy annyira tetszik önnek, nagyuram! Ebben meg fogják érteni egymást…

– Ó, nem szabad lebecsülnie! Az asztal, feltéve, ha az ember nem csak tömi magát, remek találkozóhely – felelte kedélyesen Guillaume. – A herceg könnyen szerez majd barátokat…

– Leginkább azt remélem, hogy az engedelmességet sikerül megszereznie. A királyságnak erős kézre lesz szüksége, amikor…

Bár nem fejezte be a mondatot, a két férfinek, akik hallgatták, nem esett nehezére követni a gondolatmenetét. Guillaume de Tyr odalépett hozzá, és csitítóan a vállára tette a kezét:

– Felség… gyermekem – suttogta, meg sem próbálva elfojtani gyengédségét és együttérzését. – Talán még messze vagyunk attól, és semmi sem sürget. A szinte csodatévő kenőcs, melynek receptjét Maimonidesz Mózes írta, és melyet most Joad ben Ezra készít, máris megmutatta az erejét. Évek óta kordában tartja a betegséget…

– De már nem sok maradt belőle – szólalt meg Marietta, aki a fürdőhelyiség ajtajában állva hallgatta a szavaikat.

Guillaume de Tyr felé fordult:

– Nyugodj meg! A karavánnak, melyet hónapokkal ezelőtt elindítottam a nagy tavak vidékére, hamarosan meg kell érkeznie. Ha minden úgy történik, ahogy remélem, Guillaume de Montferrat nem a közeljövőben uralkodik majd Jeruzsálemen, és bőven lesz időnk nagy tettekre…

– Felejtsük is el a sötét gondolatokat, és egyszerűen csak örüljünk az érkezésének!

– kiáltott fel Balduin ismét mosolyogva. – Châtillon és Jocelin nagybátyám mikor érkezik?

– Ő… talán egy hét múlva…

Három nappal később már ott is voltak.


* * *

Kék sólymával az öklén a király vadászatról tért vissza, melyen egyedül Thibaut és egy solymászinas társaságában vett részt. Kedvelte ezeket a vadászatokat a reggel hűvösében, amikor a nap nem sújtotta még a földet égető sugaraival. Ez volt a nap egyetlen időszaka, amikor sikerült megfeledkeznie az uralkodás gondjairól és a testében hordozott halálos ítéletről. Csak a kristálytiszta ég, az olajfák szürkés felhői alatt sárguló táj körvonalai, egy pálmafa kibomló koronája vagy a fekete ciprusok szigorú egyenessége létezett. Csak a szél illata létezett, mely mindig más volt, attól függően, hogy a tenger vagy a sivatag homokja felől fújt. Csak a vágta részegsége létezett, Szultán erőteljes testének melege a combján, a vadászsólyom röpte, mely sötét ékkőként csapott le az áldozatára, mielőtt visszatért volna, hogy karmaival megtelepedjen a vastag bőrkesztyűs öklön. Értékes pillanatok voltak ezek, a béke pillanatai, melyeket Balduin nem szeretett megosztani az udvartartásával, akik untatták, és akiknek ismerte intrikáit. A visszafelé vezető út vetett véget ezeknek a pillanatoknak, melyet a fiatal király gyakran megszakított: megállt néhány percre imádkozni ebben vagy abban a kolostorban, és nagylelkű alamizsnát osztott a koldusoknak, akik ellepték Jeruzsálem kapuit. Egy így elkezdett nap – beleszámítva a hajnali misehallgatást is! – mindig jobbnak tűnt fel előtte, mint a többi. Ezután újult erővel szentelte magát a kormányzás feladatainak, melyeket mindig teljesített, annak ellenére, hogy néha váratlan fáradtságrohamok törtek rá.

Aznap reggel, ahogy elérték a citadella díszudvarát, a vadászok azonnal felmérték, hogy valami rendkívüli történik: előkelő urak, hölgyek, katonák, inasok, cselédlányok, sőt közemberek sokasága vett körül tisztelettudó távolból két férfit, akik a kút mellett álltak, melyből az egyikük éppen ivott. Meglehetősen ijesztő volt a külsejük illendő

ruházatuk és a lovaik ellenére, melyeket a lovászok már elvezettek az istállók felé.

Különösen az egyiküké: óriás volt, akinek monumentális vállán, bikanyakán oroszlánfej ült, kócos, őszülő hajjal, súlyos szemhéjjal, mely félig eltakarta a ragadozó, kemény szempárt, mely úgy csillogott, akár a réz a napsütésben. Kissé görnyedten állt, amitől valamivel kisebbnek látszott, mint valójában volt. Ennek ellenére is eltörpült mellette a társa, pedig maga is magas termetű volt. A sovány, széles vállú, szőke férfi bizonyosan sokkal fiatalabb volt a társánál, amennyire dús szőrzetük alatt megítélhették. Nagyon szép kék szeme volt, mely azonnal felébresztett egy emléket Thibaut-ban: pontosan ugyanilyen szeme volt a nagynénjének, azzal a különbséggel, hogy Agnès tekintetének szinte szemérmetlen magabiztosságából semmi sem volt fivére ferde pillantásában –