Agnès nem erőltette a dolgot. Szemmel láthatólag azon tűnődött, vajon a fiú tényleg annyira ostoba-e, mint mutatja, és későbbre halasztotta ennek a tulajdonképpen másodlagos kérdésnek a tisztázását, hisz csak egy szeszélyt tükrözött, amilyen gyakran elfogta jóképű és jó felépítésű fiatal fiúk láttán. Thibaut elraktározta magában a történteket, és megfogadta, hogy kerülni fogja a négyszemközti találkozásokat a forróvérű Agnèsszel. A háború neki kedvezett. Remélte, hogy a béke is megnyugtatóan alakul majd…

Balduin ejtette a témát, miközben Thibaut segítségével levette a rugalmas, de ellenálló páncélt – Tripoliszi Rajmond Damaszkuszból hozatott ajándékát –, mely alatt vastag vászoninget viselt. Ujja hegyével elgondolkozva megsimogatta a duzzanatot, mely nemrég jelent meg a két szemöldöke között, s mely mintha növekedett volna.

Gyakran emelte hozzá a kezét, mert csak az érintés útján érezte a létezését, belülről nem.

– Azt hiszem – szólalt meg hirtelen –, a betegség már nem sokáig kíméli az arcom…

Marietta, aki éppen a fürdőbe indult a törölközővel, melybe Balduint burkolja majd, ha kilép a dézsából, hirtelen megállt a küszöbön. Érezte, hogy elsápad, és várt egy pillanatot, mielőtt visszafordult volna:

– Biztosan megcsípte valami rovar – mondta végül tompán. – Teszek rá kenőcsöt…

– Nem sokat érne. Azt hiszed, nem tudom, milyen a lepra lefolyása? Lassanként eldeformálódik és felpuffad az arcom. „Oroszlánmaszk” lesz, ahogy mondják. Ez azt jelzi, hogy sietnem kell…

Nem fejezte be a mondatot. Egy szolga keze alatt nyílt az ajtó, és bejelentették a kancellár érkezését.


Balduin újra bekötötte inge madzagját, hogy egykori nevelője köszöntésére induljon. Egy csapásra nyugodt és mosolygós lett az arca, mert úgy szerette a férfit, ahogyan egykor az apját.

Negyvenhat évesen Guillaume, Balduin lovaggá ütése óta Tyr érseke, a királyság kancellárja s egyben krónikása sokkal inkább szerzetesre, mint prelátusra hasonlított.

Közepes termetű, közepes testalkatú férfi volt, őszülő haja kerek sapkaként övezte nagy tonzúráját, melyhez a kopaszodásban hamarosan csatlakozik a homloka.

Szigorúan borotvált arca szabálytalan volt, de élénk és vidám, mozgékony vonásokkal, gyakran mosolygó, nagy szájjal és barna szemmel, melyben a derűs ragyogás időnként átadta helyét a komolyságnak, melyből a nehéz államügyeket és az emberi lélek mélységeit egyaránt megérteni képes szellem táplálkozik. Hatalmas volt a tudása, melyet Európában szerzett a legnagyobb gondolkodók, Clairvaux-i Bernát, Gilbert de la Porrée, Maurice de Sully, Hilaire de Poitier vagy Róbert de Melun mellett a húsz év alatt, amíg a legrangosabb egyetemeket látogatta. Ugyanakkor nem volt aszkétaalkat, ahogyan azt pocakja is mutatta, mely enyhén kirajzolódott a fehér csuklyás ruha alól, mely felett fekete dalmatikát viselt egyetlen dísszel: egy ametiszt keresztes mellékkel, mely tökéletesen illett gyűrűjéhez.

– Hol járt, nagyuram? – feddte gyengéden a király. – Reméltem, hogy láthatom a Szent Sírnál, hogy együtt mondjunk hálát az Úrnak.

– A pátriárka talán nem örült volna, és joggal. A győzelem az öné, felség, és Isten egyedül önt kívánta hallani. Ami engem illet, végig kellett gondolnom egy üzenetet, mely Aleppóból érkezett. Al-szalih annyira hálás önnek azért, hogy megszabadította Szaladin szorongatásától, hogy úgy határozott, visszaad néhány foglyot, akik régóta raboskodnak nála. Először is a nagybátyját, Jocelin de Courtenay-t, akit Haranban fogtak el tizenkét évvel ezelőtt. Az apádat, Thibaut – tette hozzá a fiatalember felé fordulva.

– Az apám? – vonta meg a vállát a fiú. – Azt hiszem, egészen el is felejtettem már.

Alig négyéves voltam, amikor fogságba esett, és amikor meglátogatta azt az asszonyt, akit anyámnak tartok, soha nem érdekeltem különösebben. Úgy nézett rám, mint egy szórakoztató jószágra, és soha meg sem ölelt. Csak arra emlékszem, hogy nagyon szép volt, és mindig pompásan öltözött. Azt hiszem, csodáltam… de ez minden!

– Mostanra biztosan kevésbé szép! Tizenkét év egy török erődítményben megváltoztatja az embert. De nem csak róla van szó: visszakapjuk Renaud de Châtillont is. Őt pedig soha nem láthatta egyikük sem, hiszen még meg sem születtek, amikor Nur ed-Din szultán fogságba ejtette.

– Még él? – lepődött meg Balduin. – Azt hittem, már csak legenda. Azt beszélik, ő

volt a legfanatikusabb katona a világon. Példátlan tehetséggel…

– Ugyanilyen példátlan volt az őrültsége, a kegyetlensége, a gőgje és az önzése is! A legrosszabb bajkeverő, akit csak a hátán hordott a föld…

– És visszaadják? Pedig mintha úgy hallottam volna, a néhai szultán megesküdött, hogy csak olyan elképesztő nagyságú váltságdíj ellenében adja ki, melynek összegyűjtéséhez évszázadok kellenének neki, bármennyire is Antiochia hercege. Al-szalih figyelmen kívül hagyná az apja esküjét?

– A legkevésbé sem. A váltságdíjat kifizették. Százezer arany dinárt!

– Százezret? De kicsoda, istenem? A felesége, Constance hercegnő meghalt, a veje, a mostani antiochiai herceg pedig nem sokat törődhet vele…

– Valóban így van. Megválaszolatlan marad a kérdés. Ki fizetett azért, hogy a béke visszatértével visszakapjuk ezt a bajkeverőt? Neked tulajdonképpen rokonod, Thibaut.

Châtillon, ahonnan származik, nincs messze Courtenay-től.

– Nos – sóhajtott fel Thibaut –, úgy tűnik, gyarapszik a családom. Örülnöm kellene ennek?

– A jövő majd elárulja…

Ismét belépett Marietta, arcán elégedetlen kifejezéssel. Mélyen meghajolt az érsek előtt, de morogni kezdett:

– Nem várhatják meg az államügyek, hogy a király megfürödjön és pihenjen egy keveset? Nagy szüksége van rá! Ezt önnek is tudnia kellene, nagyuram!

– Igaza van. Bocsássa meg, felség, hogy önre törtem, nem is gondoltam, hogy zavarom. Megyek…

– Ne – tiltakozott Balduin. – Szeretnék önnel megbeszélni egy fontosabb ügyet, mint a foglyok visszatérése. Hajlandó lenne várni néhány percet? Talál itt galileai bort és gyümölcsöt, hogy kellemesebb legyen a várakozás.

Guillaume de Tyr mosolyogva bólintott, és a galérián leült az egyik faragott cédrusszékre, melyet kék párnák tettek kényelmesebbé – a kék és a fehér volt Balduin kedvenc színe. Talpas réztál állt mellette fügével és kupákkal, meg egy sötét, illatos borral teli szidoni üvegkancsóval megrakva. Thibaut követte, töltött neki, majd leült mellé:

– Nem mesélné el ennek a Renaud de Châtillon-nak a történetét, nagyuram? –

kérdezte, és töltött magának is.

– Az apádé nem is érdekel?

– Van mit mondani róla?

– Nem igazán. Igazad van: a másik lebilincselőbb. És veszedelmesebb is a királyság békéjére nézve. Valójában a története egy nagy család másodszülöttjéé, akit az öröklés törvényei arra kényszerítenek, hogy magának szerezzen vagyont. A második keresztes hadjárattal hagyta el Franciaországot, azzal, amelyet VII. Lajos indított, s amelyet a felesége, Aliénor királyné is elkísért. Zárójelben megjegyzem, miatta zárult rövidre a vállalkozás. Mindössze azért, mert Antiochiában a nagybátyja, Raymond de Poitiers uralkodott, aki kora legvonzóbb férfija volt. Aliénor szenvedélyes kalandba bonyolódott vele, mely természetesen nem volt a férje ínyére. Ezért sietve visszatértek Franciaországba. Renaud de Châtillon azonban nem tartott velük. Tetszett neki a vidékünk a napsütésével, a gazdagságával és az európainál sokkalta szabadabb életével.

Itt maradt, és az első Rajmond herceg szolgálatába állította a kardját. Így gyakran került a herceg felesége, Constance látómezejébe.


Amikor 1149 júniusában Rajmond meghalt egy Nur ed-Din elleni ütközetben, Constance megözvegyült, és nem maradt más védelmezője, mint egy kisgyermek.

Rajmond pedig a felesége révén volt Antiochia hercege. Constance özvegy volt, négy gyermek édesanyja, de mindössze huszonkét éves. Erős karra volt szükség a nagy jelentőségű hercegség élén: újból férjhez kellett mennie. A legelőkelőbb nagyurak, sőt hercegek, Manuel császár rokonai pályáztak a kezére. Mindannyiukat visszautasította, és egy szép napon kijelentette, hogy egy vagyontalan lovagot szeret, egy Renaud de Châtillon nevű kalandor katonát, és hozzá akar menni. Szép kis botrány kerekedett: mindenki tiltakozott, a királyság bárói, az antiochiai elöljárók, de… Constance megmakacsolta magát.

A püspök elvett egy fügét, szemmel látható örömmel megízlelte, ivott egy korty bort, majd folytatta:

– Nem tudom, hogyan hatott rá a tizenhat évnyi börtön, annál is inkább, mert mostanra ötven felé jár, de igazán csodálatos férfi volt, egy óriás, akinek barbár szépsége nem sok nőt hagyott hidegen. Constance, aki őszintén szerette Raymond de Poitiers-t, csakis nagyon vonzó férfit választhatott utódául. Nem érdekelte a botrány, hozzáment, de hamarosan rádöbbent, hogy őrültséget követett el, mert Renaud, ahogy az ismeretlenség homályából hirtelen az antiochiai herceg rangjára emelkedett, teljesen elvesztette az arányérzékét. Megrészegült újdonsült hatalmától, és egy percet sem vesztegetve megmutatta, milyen fából faragták: számadásra hívta mindazokat, akik nem kértek belőle. Elsőként Aimery de Limoge szenvedte meg a haragját, aki igaz, gúnyos, de bölcs és köztiszteletben álló öregember volt. Renaud a kora és testi gyengesége ellenére lefogatta, és az erődbe vitette. Ott, miután véresre korbácsolták, mézzel kenték be a sebeit, és meztelenül kiláncolták a legmagasabb toronyra, kitéve az égető napnak és a rovarok támadásainak.

– Micsoda aljasság! – kiáltott fel Thibaut undortól elszoruló szívvel. – És természetesen a szerencsétlen belehalt… •

– Nem. Az volt a szerencséje, hogy az akkori jeruzsálemi királyt, III. Balduint, a mi hercegünk nagybátyját elég gyorsan értesítették arról, mi folyik Antiochiában. Elküldte Renaud-hoz a kancellárját és Akra püspökét, azzal a határozott paranccsal, hogy adja át nekik az áldozatát. Az új herceg felmérve, hogy komoly bajba keveredhet, szabadon engedte az öreget, akit a megmentői Jeruzsálembe vittek. Nyomorúságos állapotban volt, igaz, de megélt még néhány évet, és megőrizte az antiochiai pátriárka címet.