– Ebben az esetben miért nem foglalta el Damaszkuszt? Na és Aleppo?

– Aleppo hallgatólagosan a szövetségesünk, anyám, hiszen tőlünk várja, hogy elálljuk Szaladin útját, elismertessük az ifjú Al-szalih jogait, és ezzel fenntartsuk az iszlám megosztottságát. Ami Damaszkuszt illeti, ahhoz erősebb hadsereg kellene, mint amekkorát én ki tudok állítani. Talán tavasszal, ha Európából komolyabb keresztes csapatokat küldenek. Szaladin idővel bizonyára visszatér, Damaszkusz azonban addigra kimerül a nélkülözésben. Istennek hála mi még nem tartunk itt.

– Mit fog csinálni?

– Hagyom, hogy a dolgok menjenek a maguk útján… és hagyom cselekedni Tripolisz grófját is.

Rajmond unokabátyám az utolsó csata után visszatért a birtokára, és nem marad tétlen. Kifinomult politikus, és…

Agnès arcát és szemét hirtelen eltorzította a harag:

– Az az áruló! És maga még mindig rábízza magát? Nem értem, miért! Ha jól tudom, maga a király, és ő már nem régens!

Balduin jól ismerte a régi gyűlöletet, melyet anyja táplált Rajmond iránt: ugyanaz a gyűlölet volt, mint a többi nagyúrral szemben, akik rákényszerítették I. Amalrichot, hogy taszítsa el őt a trónra lépés érdekében. Ám vele szemben talán valamivel még eresebb volt ez a gyűlölet: amikor a férfi régens volt, Agnès megpróbálta elcsábítani, Rajmond azonban hajlíthatatlanul hűséges maradt feleségéhez, a szép Eviche de Tiberiade-hoz. A király természetesen figyelmen kívül hagyta anyja haragját:

– Ő a legnagyobb hatalmú bárónk, és szakértelme nagyon értékessé teszi. Majd később beszélünk erről. Most engedje, hogy köszöntsem a nővérem!

Agnès mellett, valamivel hátrébb húzódva ott állt Sybilla, az elsőszülött lány.

Tizenhét éves, szőke, másfajta szépséget képviselő fiatal lány: haja világosabb, természete nyitottabb volt. Ágnestől örökölte kék szemét és telt ajkát, arca metszése, kis, kerek és makacs álla, szája elszánt vonala az apját idézte, egyértelműen megmutatva, hogy tényleg I. Amalrich lánya. Pedig kétségek merülhettek föl efelől egy olyan asszony esetében, mint Agnès. Sybilla nagyon kecses és ruganyos teremtés volt, karcsú teste részben még a kamaszkort idézte, de már előre jelezte a kiteljesedést, mozgásában pedig a férfiak tekintetét lángra gyújtó művészet tükröződött, melyet anyja mesterfokon gyakorolt. Összességében elbűvölő fiatal lány volt, leszámítva, hogy ritkán nézett az emberek szemébe, és gúnyos mosolya kellemetlen lehetett.

Thibaut de Courtenay némi aggodalommal figyelte a jelenetet. Nem szerette Ágnest, hiába volt a nagynénje, sem Sybilla unokatestvérét, és sajnálta, hogy Balduin kötődik hozzájuk. A két nő nem érdemelte meg a gyöngédségét.

Annyira mások voltak, mint Elisabeth! Agnès húga és Thibaut nevelőanyja mára visszavonult a bethániai nővérekhez egy megerősített kolostorba, az Olajfák hegyének oldalában, melyet Szent Lázár oltalma alá helyezett a néhai Melisendis királyné42, I.

Anjou Fulco felesége, annak az Anjou Fulcónak43, aki azzal, hogy nőül vette II. Balduin lányát, Bouillon Gortfried vérét a Plantagenetékével44 váltotta fel. Melisendis húga, Yvette volt a rendházfőnök anya. Természetes volt, hogy ide vonulnak vissza a család nőtagjai. Sybilla is itt nevelkedett, de nem tett szert túl nagy műveltségre. Túlságosan lusta volt ahhoz, hogy a görög nyelvvel, bármiféle tudománnyal vagy egyéb fölösleges dologgal terhelje az agyát, mely kizárólag az öltözködés és a gyönyörök iránt mutatott érdeklődést.

Nemrég egy újabb hercegnő váltotta fel: Isabelle-nek hívták, nyolcéves volt, és Balduin féltestvére, a bizánci hercegnő Komnenosz Mária lánya, aki j I. Amalrich felesége lett Agnès elűzése után. A világ legelragadóbb kislánya volt, és Thibaut-n remegés futott végig, ahányszor fölidézte magában a bájos alakot, ahogy oly büszkén kihúzza magát a vastag, aranyló barna hajfonatok súlya alatt, az édes, tiszta vonású arcot, melyet ugyanolyan szempár ragyogott be, mint az apjáé: világos azúr, melyben mintha az ég tükröződne. Sybilla koraérett bágyadtságával ellentétben egy igazi kislány vidámsága, mozgékonysága és huncutsága lakozott benne, szaladgálása, vidám nevetése betöltötte a szent házat. Balduin imádta, Thibaut pedig még nála is jobban attól a naptól fogva, amikor a kislánynak ötéves korában sikerült fölkapaszkodnia az apja telivérjére, és a lovászok kiáltásaitól megrémült ló szélsebesen elvágtatott vele.

Thibaut az első útjába eső lóra fölpattanva a nyomába vetette magát, és sikerült kiszabadítania a veszélyes száguldásból, hagyva, hogy a királyi mén magától lecsillapodjon. A fiú akkor még csak tizenhárom éves volt: mindenki gratulált hőstettéhez, neki azonban csak az a mélységes boldogság számított, melyet Isabelle-t a karjába szorítva érzett, amikor a kislány hozzásimult, remegve, mint egy rémült kismadár. Nem sírt, de hófehér volt, és hevesen vert a kis szíve. Thibaut csókokkal és simogatásokkal borította, hogy megnyugtassa, Isabelle pedig lassan összeszedte magát, mialatt lassú léptekkel visszafelé tartottak a Dávid-kapuhoz. Amikor a fiú átadta a rémült nevelőnőnek, úgy érezte, mintha lénye egy részétől kellene megválnia.

Az eltelt három év csak tovább szította ezt az érzést, mely annál is erősebb lett, mert a király halálakor Mária királyné a lányával nabluszi birtokára menekült Agnès haragja elől, aki gyűlölte, és aki, amint a fia lett a király, erővel visszatért, hogy a palotában rendezkedjen be. Balduin örült, hogy viszontlátja az édesanyját, és kedvesen 42 Melisendis királynő – férje halála után – 1143-tól 1161-ig uralkodott. (A szerk.) 43 Anjou Fulco kb. 1090-ben született, és 1131 és 1143 között volta Jeruzsálemi Királyság királya. (A szerk.) 44 Királyi dinasztia, amely II. Henriktől II. Richárdig Anglia uralkodóit adta 1154 és 1399 között. (A szerk.) fogadta. Mária királyi pompával költözött át szép birtokára Isabelle lánya kíséretében.

Bár mindkettőjüket nagyon szerette, a fiatal király hallgatott Guillaume de Tyr, egykori nevelője tanácsára, aki tudva, mire képes Agnès, elővigyázatosabbnak látta, ha az özvegy királynét és a lányát biztonságba helyezik a kínos meglepetések ellen.

Az elutazásuk természetesen nagyon elszomorította Thibaut-t, és őszinte örömmel fogadta a hírt, hogy a kislány a bethániai kolostorba került: így kétszeres lelkesedéssel látogatja majd Elisabethet.

Balduin figyelmét nem kerülte el, milyen érzelmeket ébresztett a húga a barátjában. Amikor egy napon célzást tett rá, Thibaut fülig pirult és bezárult, akár egy kagyló. A fiatal király elnevette magát:

– Talán bűnösnek érzed magad? Ahogy tudom, szeretni nem bűn…

– Magasan felettünk állót szeretni az! Én csak egy fattyú vagyok.

– Kit érdekel ez? Az első kimagasló tettedért hercegi rangra emellek. Én vagyok a király. És mindkettőtöket szeretlek.

Soha többé nem beszéltek erről, de Thibaut a szívében őrizte az ígéretet, hisz tudta, hogy Balduin állja a szavát.

Erre gondolt aznap este, ahogy a magánlakosztálya félé követte, mely egy nagy, hűvös szoba volt egy árkádos galéria védelmében, a fügefás udvarra nyílt, ahol egy szökőkút csobogott. Így akarta Amalrich király amikor a betegség megmutatkozott, hogy a fia nyugodtan pihenhessen, védve a citadella-palota mindennapos hangzavarától. A lakosztályhoz néhány lépcsőfokkal fürdők kapcsolódtak. Balduin egyedül Thibaut-val osztotta meg otthonát, mely felett Marietta, Balduin egykori dajkája uralkodott. Az asszony senkinek, még az udvari orvosnak sem engedte át – aki még véletlenül sem tiltakozott volna – a feladatot, melyet kiváltságának tekintett: hogy megmosdassa és a betegsége miatt szükséges kezelésben részesítse a királyt.

Askaloni parasztasszony volt, a férje termesztette és hozta a palotába a különös illatú hagymát, melyről elhíresült a vidék45. Agnès, aki akkoriban Jaffa és Askalon grófnője volt, éppen akkor szülte meg a fiát, amikor Marietta egyszerre elvesztette a férjét, akit agyonnyomott egy beomlott fal, és a kisbabáját, akit gyógyíthatatlan láz vitt el. Ő maga tökéletes egészségnek örvendett, és bőségesen volt teje. A gróf fiának szoptatására először felfogadott dajka nem tetszett az anyának, ezért Mariettához fordultak, aki teljes lényét a gyönyörű kisfiúnak szentelte, aki új értelmet adott életének. Azóta nem hagyta el, és a lepra kiütközése távolról sem sarkallta menekülésre, sőt, megerősítette szeretetét, hiszen tudta, hogy Balduinnak egyre nagyobb szüksége lesz rá. Külsejét tekintve se széle, se hossza asszonyság volt, erőteljes testalkattal, kerek, szinte kifejezéstelen arccal, melyben azonban szép sötét szem ragyogott, melyet nem egykönnyen sütött le. Kivétel nélkül mindig kék vászonruhát viselt fehér köténnyel, ősz haját fehér pamut főkötő alá szorította, és varázspálcájával irányította a szolgálattal megbízott inasokat.

Természetesen ott volt, amikor kinyílt az ajtó Balduin és a fegyvernöke előtt.

45 A keresztes hadjáratok vitték el nyugatra a salottahagymát.


Thibaut mélységesen megkönnyebbült, mert a király visszautasította a meghívást az anyja által rendezett lakomára azzal a kifogással, hogy nem éhes, és inkább szeretne megmosakodni és pihenni.

– Te maradhattál volna, Thibaut – jegyezte meg, miközben a társa kioldotta a kardját rögzítő bőrövet, és egy ládára tette a fegyverét. – Nagyobb az étvágyad, mint az enyém, és anyám külön téged is meghívott.

– Tudja, hogy nem kedvelem az édesanyja lakomáit. Túlságosan szereti a fűszerek és az aromák keveredését, és mindig túl erősek a borok. Elnehezítik a tejet, és furcsa gondolatokat ébresztenek…

Nem tette hozzá, hogy néhány hónapja kerüli a királyné társaságát, ha a király nincs jelen. Elhatározása tizenhatodik születésnapján született, amikor a Szent Sírtemplomban Balduin lovaggá ütötte. Aznap este kissé különös gratulációt kapott Ágnestől. Az asszony értésére adta, hogy kedvére valónak találja, és csak rajta múlik, hogy a kapcsolatuk túllépjen I rokoni szálak keretein. Az újdonsült lovag nem volt ostoba, pontosan értette, miről van szó. Hallatlanul megdöbbent és felháborodott, de az értetlent adva vonult vissza: igazán nagyon örül, hogy drága nagynénje végre viszonozza a szeretetet, mellyel ő mindig is viseltetett iránta, s ez csak megerősíti azokat a szálakat, melyek eddig is kötötték királyi fiához…