– No de Messire de Pareilles – tiltakozott az asszony –, ez lehetetlen. A király nem parancsolhatta, hogy…

– De igen. Határozottan ezt parancsolta, madame. A hercegnőket mostantól az embereim őrzik. Tilos kimenniük vagy bárkivel is beszélniük, még a rokonaikkal és a férjükkel is.

Ami a hölgyeiket és cselédeiket illeti… így önt is, madame, önöket átkísérik a cisztercita apácákhoz, akik gondoskodnak az elszállásolásukról…

– Nem… jaj, nem!

Aude-ból szakadt fel a zokogás, aki Margit lábához vetette magát, és a térdét kezdte csókolgatni. Ölelésében annyi fájdalom tükröződött, hogy kissé életre keltette Navarra királynéját. Margit lehajolt, kezébe fogta a lány arcát, és megcsókolta a homlokát:

– Bátorság, kicsim! – suttogta. – Nem szabad feladni a reményt.

– Felség, ó, felség!

Eközben Madame de Courcelle még nem végzett a gárdakapitánnyal:

– Foglyok leszünk? – faggatta.

– A legkevésbé sem! Azt mondtam, elszállásolják magukat. Nem elzárják.

Mindannyian szabadon mozoghatnak a kolostor keretein belül, míg vissza nem térünk Párizsba. Most kérem, hagyják el ezt a helyiséget, és vigyék magukkal a csomagjaikat.

Menjenek az apácákhoz, már várják magukat… Ne vegyék sértésnek – tette hozzá az előkelő hölgy arckifejezését látva, aki bár egy rangos báró özvegye volt, most olyan bánásmódban részesült, mint egy egyszerű szobalány –, csak rövid időről van szó, és a főapátnő illendően fogadja majd…

Amikor az asszonyok indulni készültek, Margit visszatartotta Aude-ot:

– Egy pillanat! Vidd magaddal a rubincsatos fehér köpenyemet, és őrizd meg nekem! Szomorú lenne, ha az az asszony szerezné meg magának, aki csak azért jött, hogy romboljon!

– Felség!… nem tudom, megtehetem-e – pillantott a lány a gárdakapitány felé.

– Miért ne tehetned? Ha jól tudom, még mindig Navarra királynéja vagyok! Rád bízom ezt a köpenyt. Majd visszaadod… ha visszajövök. Különben…

Az egyszerű szóban annyi fenyegetettség csengett, hogy Margitnak elcsuklott a hangja, szorosan összekulcsolta két, gyűrűkkel teli kis kezét, majd egy mély lélegzet után folytatta:

– Különben megőrzöd az emlékemre! Ez lesz a hozományod, de remélem, egy nap nagyon drágán visszavásárolhatom tőled… Menj! Engedelmeskedj! Ragaszkodom hozzá!

Aude felemelte a csodálatos ruhadarabot, gondosan összehajtotta, és csatlakozott társnőihez.


* * *

Ezután a három fogoly – immár azok voltak – egyedül maradt a tágas szoba közepén, melyet egymás után elhagytak a szolgálók. Lehajtott fejjel, nehéz szívvel álltak, lesújtotta őket a hallatlan sorscsapás, melyből semmit sem értettek, különösen azt nem, mi válthatta ki. Madame de Courcelle, majd Bertrade, végül Aude egymás után kezet csókoltak Margitnak. Marthe, a hűséges szobalány úgy zokogott, hogy támogatni kellett lefelé a kertbe és a kolostorba vezető kő csigalépcsőn. Mintha a szomorú hölgyek bármiféle veszélyt jelenthettek volna, négy íjász kísérte őket a kolostorépületig. Blanche és Jeanne hölgyei is csatlakoztak hozzájuk. Szép és enyhe volt az éjszaka, és a már a nyár közeledtét idéző, mélykék égen kirajzolódott a háztetők vonala a kápolna két harangtornya mellett. Útközben Bertrade Madame de Courcelle-hez húzódott:

– Tudja, mi történt? – suttogta.

– Emlékszik az alamizsnás tarsolyra, melyet nem olyan régen kerestünk?

– Amelyik Londonból érkezett múlt karácsonykor? És amelyiket Margit királyné nem szeretett?

– Pontosan. Nos, Isabelle királyné felismerte… Valois nagyúr egyik emberének az övén…

– Lehet, hogy elveszett… ellopták és eladták? – vágta rá védekezőn Bertrade.

– Lehet, de La Marche grófné tarsolyát az illető fivérének övén látták, aki Poitiers nagyúr embere. Isabelle királyné jelezte a királynak, és megerősítette az Angliában terjedő híreket: a királyné éppen azért jött, hogy azokról beszámoljon a felségünknek.

Valójában nem is volt más célja a látogatásnak: csakis az, hogy figyelmeztesse az apját a sógornői bűnös viselkedésére.

– És azután?

– Az Aulnay fivéreket letartóztatták és átadták Monsieur de Nogaret-nak, aki Pontoise-ba viszi őket „kihallgatni”. Szegény fiúk! Fiatalok, és ha Nogaret olyan eszközökkel él, mint a templomosokkal szemben, bármit bevallanak!

– Igaz, de az is, hogy hallatlanul óvatlanok voltak! És a hercegnők?

– Róluk ugyanannyit tud, mint én. A szeretőik vallomása alapján ítélik el őket.

– No de Madame de Poitiers? Róla semmit nem beszélnek, hacsak azt nem, hogy mindig a másik két hercegnő társaságában van.

– Ő határozottan ki is jelentette a király és Isabelle királyné előtt: „Állítom, hogy tisztességes feleség vagyok.” Mégis fizetnie kell a többiekkel együtt, bár a király azt mondta, bűneihez méri majd a büntetést.

– Honnan tudja mindezt? Ott volt a királynál? Az éjszaka jótékonyan eltakarta az udvarhölgy pirulását.

– Nem… de amikor láttam, hogy ilyen szokatlan öltözetben a királyhoz mennek a hercegnők… lementem a kertbe, és…

-… és mivel nyitva hagyták az ablakot, hogy beáradjon az orgona illata, minden kihallatszott?

– Pontosan így volt! – suttogta az asszony.

– És a hercegeket értesítették?

– Valószínűleg éppen most avatják be őket. Micsoda borzalmas történet! És mi lesz a szerencsétlen hercegnőkkel? Sosem hallottam még metszőbb, keményebb hangot, mint Fülöp királyét! Félek, Imbert asszony…

– Én is. De Mahaut d'Artois grófné, Jeanne és Blanche édesanyja erős asszony, és Burgundi Hugó herceggel, Margit fivérével biztosan mindent megtesznek majd az érdekükben. Egyikük sem elhanyagolható személyiség…

– Igen… de a herceg Dijonban van, Mahaut grófné Párizsban, és nem tudom, lesz-e egyáltalán idejük ideérni, mielőtt lecsap a király. Félek, hogy gyorsan és kőkeményen lép majd!

Igaza lett. Szép Fülöp már másnap összehívta a szűk tanácsát, két öccsét, Valois-t és Evreux-t, három fiát és Enguerrand de Marignyt, és Nogaret beszámolója alapján, aki egész éjjel kínozta az Aulnay fivéreket, kihirdette az ítéletét: Margitot és Blanche-ot életük végezetéig a Cháteau-Gaillard erődbe zárják Andelys-nél, Jeanne-t pedig, akinél nem találták nyomát, hogy vétett volna házastársi kötelezettségei ellen, de akit cinkosnak tekintettek a házasságtörésben, Dourdan vártonyába viszik, ahol addig marad, amíg a király úgy kívánja. Az Aulnay fivérekre a halál várt. Borzalmas halál.

Örökre el kellett venni mindenki kedvét attól, hogy túlságosan közel merészkedjen királyi személyekhez.

Másnap reggel a hercegnők hölgyeit, akikkel az apátnő annál is nagyobbra értékelhető jósággal bánt, hogy az egyik Aulnay fivér házassága révén az unokaöccse volt, beültették egy nagy kocsiba: elhagyták Maubuissont anélkül, hogy bárkivel is beszélhettek volna. Az apátnő mindössze az ítéletet közölte velük, valamint azt, hogy visszaviszik őket Párizsba, ahol mindannyian saját úrnőjük otthonába térnek vissza.

Semmi megnyugtató nem volt ebben azok számára, akik a Nesle palotába indultak: a Notre-Dame-la-Royale falai sem voltak elég vastagok ahhoz, hogy ne hallják meg a navarrai király dühének hangját, akit be kellett zárni a lakosztályába, hogy elhallgattassák. A gondolat, hogy előbb vagy utóbb a megveszekedett férfi elé kell állniuk, megfagyasztotta a háznépéhez tartozó hölgyek vérét. A többieknek kevesebb félnivalójuk volt uruktól. Bertrade szeretett volna módot találni rá, hogy elmeneküljenek Aude-dal, még mielőtt visszaviszik őket Párizsba, de észrevette, hogy ahelyett, hogy keletnek tartanának, behajtanak Pontoise-ba… Iszonyattal értette meg, mi vár rájuk, amikor a kocsijuk megállt a Martroi téren, mely már feketéllett a fegyveresek visszatartotta tömegtől az alacsony vesztőhely körül, melyen egy kettős akasztófa mellett két kerék és egy tőke állt, és a hóhérok éppen eszközeiket készítették elő.

Marthe rémülten kiabálni kezdett:

– Nekünk készítik? Megölnek minket? Ó, istenem, istenem!

Ezzel egy időben megpróbált a földre ugrani, és olyan hangosan kiáltozott, hogy Bertrade kénytelen volt felpofozni:

– Elég ebből! Nyugodj meg! Nem nekünk lesz… Azért hoztak ide, hogy tanúi legyünk azok kínlódásának, akiket tudtunk és akaratunk ellenére szolgáltunk… Semmi több, különben taligán lennénk, és nem kocsiban! Imádkozzunk, hisz szörnyű látvány vár ránk…

Az asszonyok megnyugodtak kissé, de továbbra is hallatszott foguk vacogása. Aude a nagynénje vállába csimpaszkodva, iszonyattól tágra nyílt szemmel figyelt. Rémülettel töltötte el a halál látványa. Montreuil-i élete, majd a Nesle palotában töltött évek megkímélték a förtelmes előadásoktól, melyeket a nép annyira kedvelt, talán mert kevés volt a szórakozás, és kőkemény idők jártak…

– Igazán végig kell néznünk? – dadogta.

– Csak az látja, aki nézi! Csukd be a szemed, és próbáld befogni a füled, mert…

– Ó, istenem, nézzék! Nézzék… azok ott tényleg a hercegnőink?

Három feketével leborított, de egyik oldalán szándékosan nyitva hagyott szekér hajtott be a térre és állt meg nem messze a vesztőhelytől. A rácsokba kapaszkodva mindegyikben egy kis, fekete csuhás, borotvált fejű sziluett állt, és Aude rémülten felcsuklott, ahogy az elsőben Margitra, a másik kettőben Blanche-ra és Jeanne-ra ismert. Margit még a baljóslatú járműben is királyi maradt büszke tartásával. Blanche a szekér sarkába rogyott, és kétségbeesetten sírt, míg úgy tűnt, Jeanne elveszítette az eszméletét.

A nép szánalmas állapotukat látva a királyi szigor keltette szent rémületben elhallgatott. Megérkezett a taliga is, melyen az elítéltek hevertek a szalmán, és a közfigyelem rájuk irányult.

Borzalmas állapotban voltak a kínzás után. Támogatni kellett őket a vesztőhelyre, ahol mindkettejüket egy kerékre kötözték. Azután megkezdődött a barbár szertartás, mely a halálba taszítja a felségsértés elkövetőit. Összetörték a csontokat a lábukban, a karjukban, a mellkasukban, majd kiherélték őket. Azután megnyúzták és frissen vágott torzsába forgatták őket, mielőtt kegyesen lemetszették volna a fejüket, végül hónaljuknál fogva felkötözték őket a bitófára: ember formájukat elvesztett, véres cafatok maradtak csupán.