arcokat, melyek nem tartozhattak templomosokhoz, vagyis testvérekhez, és bár most már mindent tudott a férfiról, akit apja joggal tekintett halálos ellenségének, képtelen volt megérteni, miféle ördögi varázslattal érhette el Roncelin, akit az öregség inkább Isten felé kellett volna fordítson és jobb belátásra kellett volna bírjon, hogy a teljes parancsnoksága megtagadja azt, ami a Templom lényege: a lovagság tiszta szabályait és az állandó odafigyelést, hogy Istennek, Krisztusnak és Szűz Máriának tetsző életet éljenek. Ezek az emberek útonállóknak látszottak, úgy is viselkedtek, és felháborító volt, hogy a piros keresztes fehér köpenyt viselik a vállukon…

A kastély a maga módján éreztette nemtetszését. Képtelenség volt megtalálni Barbette-et vagy bármelyik konyhalányt és kuktát. Mind eltűntek. A tüzet kioltották.

Csak az öreg Honorine volt ott. A tűzhelynyílásban ült, ahol a hamu összepiszkította fekete ruhája alját, és rózsafüzérrel reuma eltorzította kezében, némán, sírva, semmibe vesző tekintettel imádkozott. Kihúzták a kandallóból és kitessékelték.

– Az asszonyok biztosan megijedtek és elrejtőztek valahol – suttogta Maximin félig hunyt pillája alól mindent alaposan szemügyre véve. – Nem szoktak hozzá, hogy Isten emberei, lovagok így viselkedjenek…

– Te meg ki vagy? – kérdezte Roncelin.

– Egy intendáns – felelte Renaud.

– Akkor tudnia kell, mi hol van… sonka, kenyér és sajt elég lesz. Hozza ide, és adja át a borospince kulcsát Gontrand lovagnak! Ő ért a jó borok kiválasztásához! Egyúttal azt is megnézi, nincs-e valami szokatlan a pincében!

Kénytelenek voltak engedelmeskedni. A „templomosok” belakmároztak a sietve megterített hosszú asztalnál, melynek főjén a parancsnokuk foglalt helyet. A bárót oldalra, a kandalló mellé ültették, és kerülte, hogy a fiára és két társára pillantson, akiket az oszlopokhoz kötöztek. Roncelin utasította „Huon testvért”, hogy vigyen nekik enni- és innivalót, de Olivier megállította:

– Ne mozduljon! Semmit sem kérünk! Gonosztevőkkel nem osztjuk meg a kenyeret és a sót!

– Hibát követ el, Olivier úr! Magának és a társainak szükségük lesz az erejükre…

– Majd Isten gondoskodik róla!

– Ahogy óhajtja! Hahó, intendáns! Hűvös van, be kell gyújtani a kandallóba! Szíts egy kis tüzet. Az majd mindenkit átmelegít!

– Ez nem sok jót jelenthet – súgta Hervé a foga között. – Ez a hirtelen melegigény semmi jót nem ígér!

– Szerintem sem, de Isten segítségével minden lehetséges…

Eközben Renaud metsző hangja hallatszott, melyet annyira elváltoztatott a gyűlölet, hogy Olivier alig ismerte fel:

– Fázós lettél, Roncelin de Fos! Bizonyára szoktatod magad a pokol tüzéhez, mely rád vár, de már nem sokáig kell várnia! Vénember vagy, és közel az ítéleted napja!

– Ne légy olyan biztos ebben! Az Úr egyenlőként tárgyal majd velem. Fogalmad sincs, mekkora hatalomra tettem szert az elmúlt években…

– Nincs, de nem is akarom tudni. Talán jobban alszol tőle, és nem hallod a szörnyű

hangot, mely megátkozott?

Roncelin halottsápadtra váltva hátralökte a székét, és kis híján Renaud-ra vetette magát, de azután hirtelen megállt, és megvonta a vállát:

– Kötözzétek meg őt is! – adta ki az utasítást, és néhány pillanattal később a bárót erősen a székéhez csomózták.

Nem mutatott ellenállást. Mire lett volna jó? Az ellensége mindent előkészített, és az emberei kezén a kastélybeli férfiak tehetetlenek voltak. A kandallóban lobogó tüzet bámulta, és azon tűnődött, vajon melyik fogolyé lesz az első hely. Az övé, hogy így bírják szóra Olivier-t, vagy Olivier-é, hogy őt kényszerítsék rá, hogy kiadja a rejtekhelyet? Hevesen imádkozott, hogy őt kínozzák meg. Öregember volt, közel a véghez – melyet kívánt is! –, és a harmincas éveiben járó Olivier-nek elég erős a lelke, hogy elviselje a szenvedése látványát. Ha azonban Olivier-t kínozzák meg, Renaud nem volt biztos benne, hogy lesz elég ereje végignézni a kínlódását. A fia volt, Sancie és az ő

fia, vér a vérükből, az egyetlen ember, aki megmaradt neki. Tüzesen imádkozott, hogy Isten legyen kegyes és szívét megállítva szólítsa magához, még mielőtt elérkezne a próbatétel…

Különös módon Roncelin nem látszott sietni. Félig fekvő helyzetben elnyúlt a várúri székben, melyet a tűz felé fordított, és félig hunyt szemmel, mint egy elégedett kandúr, melegedett. Egyedül volt, az embereit elküldte, hogy kutassák át a kastélyt a pincétől a padlásig. Hallották a törés-zúzás zaját, és Renaud-t ismét eltöltötte a fájdalom. Nem mintha túlságosan ragaszkodott volna a földi javakhoz, de Sancie szerette ezt a házat. Annyi gondoskodással, szeretettel rendezgette, hogy az övéi jól érezzék magukat! Mi marad mindebből a vandálok pusztítása után? Könnyek csorogtak végig az arcán, hisz úgy érezte, Sancie másodszor is meghal…

Sokáig tartott. Míg csak szemmel láthatólag zavartan vissza nem tértek a kutakodók.

– Semmit sem találtunk – jelentette Roncelin jobb keze, egy bizonyos Didier testvér –, de nem veszett el minden remény: bejáratot találtunk föld alatti folyosókhoz, melyeket most vizsgálunk át…

– Ó, nem veszítem el a reményt! Folytassátok a kutatást, de ne sokáig. Felesleges túlságosan kifárasztani a testvéreket, amikor vannak kalauzaink, hisz nem adom fel a reményt, hogy rá tudom venni őket, hogy segítsenek a keresésben.

– Magának is meg kellene néznie, testvérem! A maga tapasztalata…

– Értékes lenne, tudom, de azt is tudom, hogy a föld alatti nyirkosság árt a vérkeringésemnek, és a lehető legjobban vigyáznom kell erre, hogy még sokáig szolgálhassa a szellememet ügyünk legnagyobb dicsőségére!

– Akkor miért nem adja ki a parancsot, hogy bírjuk szóra őket? Időt nyernénk, és erőt spórolnánk a testvéreinknek. A föld alatti járatok bonyolultnak tűnnek, és talán messzire nyúlnak!

– Semmi sem sürget! Van időnk, és valami azt súgja, hogy ezek itt még nem készek az együttműködésre!

– És mikor lesznek azok?

Olivier ellenállt a kísértésnek, hogy odakiáltsa, hogy soha, mely amilyen kihívó, olyan felesleges, sőt ártalmas lett volna, hisz felszíthatta a gazemberek haragját és gyors szélsőségekre ragadtathatta őket. Visszafogta tehát magát, kivárva, mit felel


„Roncelin mester”, akiről nem értette, honnan veheti mesteri címét, és aki a szemében egyszerű gonosztevő volt.

– Talán holnap! Egy elmélkedéssel töltött éjszaka szerintem jobb belátásra bírja őket.

– Nem sütnek meg? – suttogta Hervé. – Micsoda lelki nagyság!

– Én nem nevezném így… – felelte Olivier, aki aggódva látta, hogy édesapja nehezen lélegzik a kötelékeiben.

Kellemetlen órák következtek, melyek megerősítették Olivier meggyőződését, hogy a betolakodók nem igazi templomosok, hisz ahogy beesteledett, ismét lakmározni kezdtek. Ez alkalommal semmivel sem kínálták a foglyaikat, s legfőképpen egyetlen imát sem mondtak el, melyet a rend szabályzata előír a testvéreknek. Nem mentek a kápolnába – melyet egyébként Anselme atya belülről eltorlaszolt, hogy megakadályozza a behatolási kísérleteket –, egyetlenegyet sem mondtak el a számos kötelező Páter nosterből, ahogyan Ave Mariából sem, és a Benedicite sem hangzott el, mielőtt az ételre vetették volna magukat. Olivier ez alkalommal nem tudta türtőztetni magát:

– Szégyen, hogy megfeledkeztek a szabályokról! Azt hiszitek, azzal, ha megfeledkeztek Istenről, ő is megfeledkezik rólatok?

– Megadjuk Istennek, amit kell – felelte Roncelin mogorván –, és nem a maga dolga, hogy rendreutasítson. Gondoljon inkább a saját sorsára. Kész beszélni?

– Nincs mit mondanunk!

– Akkor tegyenek, ahogy én. Várjanak türelemmel! Amikor végre elárulják, hová rejtették a ládát, eloldozzuk magukat…

– Minek? – vetette oda Hervé. – Ha megadjuk, amit akar, megöl, hogy a nagymester soha ne szerezzen tudomást a gaztettéről. Túlságosan drágán kellene fizetnie érte, nem igaz?

Roncelin nem felelt. Befejezte az evést, elrendelte az őrködés rendjét, újabb hasábokat dobatott a kandallóba, majd a foglyaival mit sem törődve kényelmesen elhelyezkedett a karszékében, hogy aludjon egy keveset.

Ismét Olivier hangja hallatszott:

– Imádkozzunk, testvéreim!

Belefogott az esti utolsó, lefekvés előttre elrendelt énekes imába. Társai csatlakoztak hozzá, hangjuk erőteljesen és melegen szállt fel, s a szép gregoriánok nem igényelték zeneszerszám kíséretét. Renaud könnyes szemmel hallgatta, Roncelin azonban szemmel láthatólag nem lelte örömét benne:

– Hallgassanak el, ha nem akarják, hogy bekössük a szájukat! – kiáltotta. – Pihenni akarok!

Olivier engedelmeskedett, de a csend helyett halkan imák hosszú sorába fogott, melyet hol Hervé, hol az őrmester vett át tőle, s a duruzsolásban végre álomba merült az ellenségük. Hangosan horkolt, így az áldozatai nyugodtan beszélgethettek.

– Nem tudom kioldani a köteleimet – nyögte Hervé. – Túlságosan szorosak, és ahogy mozgok, csak még jobban megszorítom őket…

– Ugyanez a helyzet nálam is – felelte Anicet. – Annál is jobban bosszant, mert van egy kés a tunikámban, de nem tudok hozzáférni.

– Kíváncsi vagyok – szólt közbe Olivier is –, mit csináltak Maximinnel. Este nem láttuk, és a gazemberek maguknak szolgáltak fel.

Egyedül a báró hallgatott, de ő távolabb volt a többiektől, és fel kellett volna emelnie a hangját. Szálfaegyenesen ült a széken, ahová kötelékei rögzítették, és Olivier aggodalmára nagyon távolinak látszott: a végeérhetetlen éjszakán, melyen éhségtől, fáradtságtól és a kötelek marásától szenvedtek, lassanként látta, ahogy lecsuklik az öregember feje. Amikor azonban a baromfiudvarban felharsant a kakas kukorékolása, még fájdalmasabb új napot jelezve, homályosan azt remélte, hogy apját utolérte a halál, hogy megkímélje a fizikai és erkölcsi szenvedésektől. Sajnos amikor a hóhéra, aki talán ugyanerre gondolt, megrázta, Renaud felemelte a fejét, és nem is hajtotta le többé…